A szerelem az nem egy tánc

A színészből szép lassan főállású rendezővé avanzsáló Pelsőczy Réka harmadszor rendez dokumentumokon, interjú-szövegeken alapuló drámát. A kisgyerekek jövőképe és egy szürreálisan tuskó gyilkos pár története után most a párkapcsolatok, a szerelem és az együttélés lehetséges formái kerültek terítékre.

A felújított Szikra mozi (és Ruttkai Éva Színház) szalonná, letűnt idők színes emlék-lokáljává átrendezett tere a hétköznapokon valódi, a SZERET…lekben pedig díszlet-bárként funkcionál (díszlet: Cziegler Balázs). A kis, hamutálas körasztalok körül pedig a HOPPartos vagy ez alkalomra (jó ízléssel) összeválogatott színészek ülnek – kivéve Herczeg Tamás főurát, Kiss Diána Magdolna bártündérét, Bercsényi Péter felszolgálóját és Gáspár Anna dizőzét – vagy csodálatos estélyijeikben (Tóth Hajnalka munkái) sürögnek-forognak, és közben folyamatosan mesélnek. A mesék pedig viharos párkapcsolataikról szólnak: szenvedés, testi-lelki terror, kötelességszerű szex, fenyegetés, anyagi kihasználás és abortuszok állnak szemben életkort, másik házasságot legyőző érzelmekkel, szenvedéllyel, vággyal, gyönyörű kék szemekkel és világrengető, sorsszerű szerelmekkel.

Az előadás szövegét a rendező Pelsőczy Réka állította össze (dramaturg: Sirokay Bori): leült beszélgetni néhány emberrel, akik – úgy tűnik – rázúdították életük, szerelmük történetét, s szófordulataikkal, stílusukkal akarva-akaratlanul is feltárták közben személyiségüket. Pelsőczy ezt jó érzékkel meg is tartotta (netán megerősítette?), így szövege megmaradt nagyon is élőbeszédnek – nem azon a szépirodalmi módon, amelyet a mostanában kísértetiesen hasonló témákról író Háy János művel talán a legjobban, hanem „irodalmiatlanul”, minden szerkesztettség nélkül, sután jópofa szóhasználattal, a bonyolultabb szavakba beletörő bicskával, újra meg újra megkezdett mondatokkal. Egyszóval úgy, ahogy az utca embere akkor beszél, ha nem a formára, hanem csakis a tartalomra figyel.

 

szeretlek-szikra1

Szilágyi Kata - Fotó: Dusa Gábor

 

Hogy a keresetlen szövegek betanulva, majd felmondva is hitelesnek hassanak, ahhoz rutinos, jó színészek kellenek – és Pelsőczy csak ilyenekkel dolgozik. Herczeg Tamás teljesen beindulva, felajzva, irtózatosan szuggesztíven mondja el karakterének történetét a vad testi vágyon alapuló, irracionális kapcsolatról; Szilágyi Kata izgágán, a mozgást egy percig sem abbahagyva próbálja utolérni cikázó gondolatai sebességét, mikor a válás utáni őrült kalandjairól beszél; a Pintér Béla társulatából átruccanó Szamosi Zsófia egyre zaklatottabb és zaklatottabb lesz, ahogy felidézi karakterének erőszakos, félőrült férjét; Gáspár Anna egy afféle csendes kattantsággal meséli el a háromgyerekes, meghízott és az újra éhező férj által majdnem magára hagyott nő történetét; Barabás Richárd pedig olyan jól adja át történetének naivságát, hogy gond nélkül elhisszük: tényleg húsz éves csupán. Közben pedig zajlik az élet, mert Pelsőczy nemcsak szerzőként, de rendezőként is hangsúlyosan jelen van az előadásban: a színészek folyamatosan reagálnak egymásra, hol egyértelmű módon (a másik felé fordított székekkel, gesztusokkal), hol szórakoztató, apró ötletekkel (Kiss Diána Magdolna egyszer az égre emeli tekintetét, hogy kifejezze véleményét az egyik hősszerelmesről, máskor viszont együttérzően, kérés nélkül is újabb pohár alkoholt visz az épp beszélőnek). A szövegek pedig néhol monológból dialógusba váltanak, a felek egymás szavába vágva idézik fel közös történetüket.

S ha ez nem elég, Pelsőczy kerekített még egy némajátékot a szószínházba: Király Béla mokány gengsztere már a történet elején kinézi magának Szabó Mártát, Terhes Sándor partnerét, s mind tetszésének, mind nemtetszésének igen közönséges módon ad hangot. A sok apró, testbeszéddel, gesztusokkal jelzett konfliktus kicsúcsosodása Szabó és Király vad és rettentő agresszív tánca. Ennek nem csak verekedést és tüzes táncot vegyítő koreográfiája mesteri (Király Béla az előadás koreográfusa is), de tulajdonképpen összefoglalja az egész előadást: a felek hol szenvedélyesen vonzódnak egymáshoz, hol eltaszítják a másikat, hol földre lökik, hol magukhoz ölelik partnerüket – de az érzelmek intenzitása végig változatlanul igen magas. Ez pedig azt a több ezer éves érzetet idézi fel, hogy nincs is olyan nagy különbség gyűlölet és szeretet között – és ez ilyen áttételesen elővezetve cseppet sem hat közhelyesnek.

S mivel a HOPPartról van szó, nyilvánvalóan erős eleme kell, hogy legyen az előadásnak a zene is. Valóban: szinte végig játszik a zenekar (Kákonyi Árpád, Matkó Tamás és Szakál Tamás), hol aláfestésként, hol két történet vagy egy történet két szakasza közti átvezetésként; eleinte ismertebb dalokat a 20-as, 30-as évek dzsesszévé alakítva, később akár magyar slágerek is felhangzanak, legtöbbször Gáspár Anna énekével – de kiemelkedőek azok a dalok is, amelyeket a mindig lenyűgöző hangú Kiss Diána Magdolna énekel. (A meleg srácot a megszokott manírokkal, mégsem túlaffektáltan, remek arányérzékkel alakító Bercsényi Péter szóló dala viszont túl hosszú úgy, hogy a hangsúlyosnak tűnő szöveg a hangosítás miatt nem érthető.) S bár általában is jó a zene, mégis az volna a legjobb, ha az egész előadásban olyan remekül működne együtt a szöveggel, mint Herczeg Tamás monológja alatt: a színész amúgy is igen magával ragadó szóáradatának hatását szélsőségesen felerősíti a beszéd ritmusát követő, azt hol egy kiállással megszakító, hol egy-egy beütéssel újraindító zene. Így aztán Herczeg jelenete válik az előadás csúcspontjává. Amit nem követ színvonalesés, innentől – talán a felfokozott hangulat miatt – ezen a magas szinten marad az előadás (persze a zenét is ideértve).

Pelsőczy jól válogatta össze a történeteket: szó van idősről és fiatalról, igaz szeretetről és megcsalásról, meleg és hetero párról, van happy end és fájdalom, sőt egy tizenkét éves kislány első szerelme is (már csak a Kiss Diána Magdolna által alakított lányka bájos utolsó mondata miatt is érdemes megnézni az előadást). Mert az ötletekkel teli, a Szemüveges kisfiú…-nál és a Kicsi nyuszi…-nál is beérettebb rendezés, a hibátlanul játszó színészek vagy a jó zene ellenére is a történetek azok, amelyek elviszik az előadást: egyediségük és – paradox módon – egyúttal mégis ismerős mivoltuk miatt érdekesek ezek a sztorik a kapcsolatok ezernyi lehetséges lefolyásáról és végkifejletéről. És az ember közben mindegyikről azt gondolja, hogy vele nem fog megtörténni – és pontosan ugyanaz tényleg nem is történik. De valami nagyon hasonló egyszer biztosan.

 

 

SZERET…lek

 

Díszlet: Cziegler Balázs

Jelmez: Tóth Hajnalka

Zenei  vezetők: Kákonyi Árpád, Matkó Tamás

Koreográfus: Király Béla

Dramaturg: Sirokay Bori

Rendező: Pelsőczy Réka

Szereplők: Barabás Richárd Bercsényi Péter Gáspár Anna Herczeg Tamás Király Béla Kiss Diána Magdolna Szabó Márta Szamosi Zsófia Szilágyi Katalin Takács Katalin Terhes Sándor

Zenészek: Kákonyi Árpád, Matkó Tamás, Szakál Tamás

 

 Helyszín: Szikra mozi

 

 

 

Más is látta:


Tarján Tamás: Kapcsolatunk egyik vége

Nyulassy Attila: Hogy tudjunk szeretni

 

 

Videó itt

 

 

süti beállítások módosítása