In memoriam Fodor Géza

"Fodor Géza maga volt a tudás. A részvét, az empátia. A kultúra." Kornis Mihály e szavakkal búcsúztatta 2008 októberében Fodor Gézát, a legendás színházi embert és esztétát, aki évtizedeken keresztül a Katona József Színház vezető dramaturgja volt. Május másodikán lett volna 68 éves. Akik vele dolgozhattak vagy hallgatták az ELTÉ-n az óráit, akár csak ismerhették, jól tudják - nagyon szerencsések.  A színház.hu szerkesztősége az elmúlt évek cikkeiből állítottt össze egy lapszemlét Fodor Géza emlékére.

geza0002Fodor Géza (1943. május 2. - 2008. október 7.)

 

Fodor Géza
Dramaturg, kritikus, a Katona József Színház alapító tagja, Erkel-díjas színház- és zeneesztéta

 

1943. május 2-án született Budapesten.

 

Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar-filozófia szakán végzett 1967-ben. Kandidátusi (PhD) fokozatát 1975-ben, akadémiai doktorátusát (DSc) 2004-ben szerezte meg a Magyar Tudományos Akadémián.

1967 és 1973 között a Magyar Tudományos Akadémiai Filozófiai Intézetének tudományos munkatársa, 1973-tól az ELTE Esztétika Tanszékének oktatója. 1990-től egyetemi docens. 1978-tól 1982-ig a Nemzeti Színház dramaturgja. A Katona József Színház alapító tagja. 1987 és 1989 között a Magyar Állami Operaház vezető dramaturgja, művészeti tanácsadója.

1982-től (két évi megszakítással) a Muzsika folyóirat operakritikusa. 1989-ben részt vett a Holmi című folyóirat megalapításában, és a lapnak haláláig egyik szerkesztője volt. Öt éven keresztül klasszikus színházelméleti szövegeket adott közre kommentárral a Színház című lapban. 1992-től 1997-ig a Színház-és Filmművészeti Főiskolán színháztörténetet, dráma- és operaelemzést tanított.

Dramaturgként kortárs magyar drámák - Csirkefej, Halleluja, Hóhérok hava, Akárki, Koccanás - és klasszikus darabok - a legutóbbi évadokból: Tartuffe, Szent György és a sárkány, Ivanov, Médeia, Macbeth, A karnevál utolsó éjszakája, A vadkacsa - színpadra állítását egyaránt segítette. Utolsó munkája Gorkij Barbárok című darabja volt, amelynek 2008. novemberi bemutatóját már nem érhette meg.

Erkel Ferenc-, Táncsics Mihály-, Madách Imre- és Széchenyi-díjas. 1990-ben Déry Tibor-jutalmat kapott, 1987-ben és 1990-ben megkapta az Országos Színházi Találkozón a legjobb dramaturgiai munkáért járó díjat.

Számos zene- és irodalomtörténeti könyvet írt. A legutóbbiak: Magánszínház (2009); A Mozart-opera világképe (2002); Das hoffnungslose Meisterwerk (1999); Zene és színház (1998); Petri György költészete (1991).

 

 

A Katona József színházban májusban látható előadása, melyben dramaturgiai munkát végzett:

 

Koccanás
bemutató: 2004. január 4. Katona József Színház     

 

KATONA JÓZSEF SZÍNHÁZ - Budapest

május 5. (csütörtök) 19:00
május 17. (kedd) 19:00
május 23. (hétfő) 19:00

 

JEGYVÁSÁRLÁS>>>

 

 

Lapszemle

Fodor Géza emlékére - Holmi különszám bemutató

Tovább a cikk olvasásához>>>

 

A cikkel egyvonalban található a "kapcsolódó cikkek " box, ahol további archív anyagokat gyűjtöttünk.

 

 

Kornis Mihály: Cherubin temetése  (Fodor Géza, 1943--2008)

Barátaim,
egy igaz és rendíthetetlenül becsületes embert temetek, temetünk.. Olyan volt ő, amilyennek kisgyermekként szeretnénk, álmodjuk a barátunkat: komoly, tiszta, állhatatos, dolgos. Akire lehet számítani. Aki nem csap be. De nem is hízeleg. Hű. Jó.
És mindent tud.
Ilyen ember nincsen sok a földön.
Géza ugyanúgy nyitott nekem kaput 35 éven át -- komor, de várakozásteli arccal. Tudtam, csakis azért enged be, mert úgy ítéli, van bennem egy író. Különben nem érne rá. De aki alkot, aki komolyan játszik, mint ő -- az Géza számára annyira fontos volt, mint a szerzeteseknek az Isten. Nem a személy, neki a művészet volt fontos, pontosabban szólva a szépség és az igazság, ami a művészetben egy. Úgy tisztelte ezt a minőséget, ahogyan körülöttem senki. Tudta, mi az, pontosabban tudta, hogyan van és miként hívható közénk az igazság. Megvolt hozzá a varázsfuvolája. Azután az élet megtanította volna neki azt is, hogy szépség és igazság nem minden, létezik értéktelen is, vigasztalanul silány, unalmasan és folyamatosan gyarló.
Cherubin kijátszható.
Ennek a káprázatosan okos, érzékeny, egyszersmind mindenféle mimézisért rajongó, a szó legszebb értelmében rajongásra született léleknek a gonoszról való hétköznapi tudás feldolgozhatatlan volt, bevehetetlen, megemészthetetlen. Nem szeretett Dosztojevszkijt olvasni.
Fodor Géza tündérien játékos és bájos kedéllyel született. Nem véletlenül Mozartról írta nagy könyvét. A későbbi, keserű mosolyú, felhős homlokú, megtört férfi azonban – akinek, mellesleg csodálatos szemei voltak, annyira, hogy akire ő először odapillantott, az mindjárt gyors számvetésre kényszerült önmaga vonatkozásában, persze csak akkor, ha érdemes volt erre a pillantásra, ha felért addig, hogy a jelentését értse --, mint néző, mint műélvező nem csak hogy boldog volt nap mint nap, és egy életen át, tudniillik az olvasásban, az írásban és főként a zenehallgatásban, de szenvedélyesen az volt, a lankadatlan szorgalmasságig boldog.
Nagy néző, csodálatos olvasó és ihletett hallgató száll a sírba itt. Oly könnycsepp-tiszta szenvedéllyel beszélt s írt egy-egy műről, amivel épp foglalkozott, vagy amit eléje tettünk, hogy attól könnyű lett a nehéz, megnyíltak szemeink. Nem fájt, amit mondott, ha metsző volt is, gyógyulás volt e metszésben; a műveinkkel, a figuráinkkal való fenomenálisan pontos azonosulása is jólesett. Empatikus zseni volt. Shakespeare-hez hasonlóan magáról ő se beszélt másképp, csakis műveken át. Csakhogy ő másoknak, többnyire klasszikusoknak a művei elemzésén keresztül közölte magáról azt, amit el akart mondani.
Szemérmes barát volt, de hazugságoktól ment, és épp azért kérlelhetetlenül szigorú, mert a naivitásig elfogulatlan. Egy gyermek elemi rácsodálkozása, illetve felháborodása volt az övé, valami egészen kivételes elemző készség, erő és jóindulat szolgálatában. Legjobb barátjától, Várady Szabolcstól, de az édesanyjától is hallottam, hogy amikor úgy négyéves kora tájt először járt az Állatkertben, végre-végre az elefántok ketrecéhez érve, vagyis rohanva -- megtorpant, az öreg elefántra bámult, aztán illedelmesen meghajolt, és így szólt: -- Kezitcsókolom.
Ezt nevezem én esztétának. Ezt nevezem embernek.
Petritől, testvérszerű, gyermekkori barátjától tanultam meg pályám kezdetén, hogy az ember úgy viszi el a még nem egészen kész művét Fodor Gézához, ahogyan az egyetlen lehetséges orvoshoz és bíróhoz és paphoz megyünk a vétkünkkel, hogy tovább tudjunk élni. És ő megmondja, mert meg tudja mondani, ahhoz mit kéne tennünk. Az egyetlen volt az életben, aki meg tudta mondani nekem, határozottan és konkrétan, hogy egy-egy jelenetem vagy szövegem mettől meddig rossz, miért az, és hogyan lehetne jó. Hol kell belenyúlni, és mihez tilos. Mert neki író agya is volt, és színész agya is volt, de elsősorban zenész volt. És filozófus. És tanár.
Fodor Géza maga volt a tudás. A részvét, az empátia. A kultúra. Azok a dolgok, amik mostanában szenvednek vereséget és tapostatnak a sárba körülöttünk, még benne utoljára, aranykori teljességükben álltak együtt. Elképesztően széles műveltségű embert temetünk itt. Tiszta fejűt és forró szívűt, briliáns kritikust, Bjelinszkij mellé bátran állíthatót. Hatása a magyar zenei és színházi életre átfogó és elementáris. Aki akarta, az mind megtalálta. Kérlelhetetlen, még tehetségünkkel is megvesztegethetetlen mércénket veszítjük el most, másfelől az egyetlen megbízható támaszt. Az ingyeneset, de roppant szigorút. Senki ebben az életben sem Petrivel, se velem olyan lángoló szemekkel, annyi megsemmisítő gúnnyal, az elemi felháborodástól reszketve nem beszélt, mint Géza, amikor nem magunkhoz méltóan éltünk vagy írtunk – de gondolom, így történt ez a különféle színházakban Zsámbékival, Ascherral, Gothárral, Spíróval, Jelessel, és mindazokkal, akik fontosak voltak a számára: megkaptuk tőle a magunkét.
Köszönjük. Ez most nem lesz már.
Ekkora segítséget, barátaim, ne reméljünk többé. Fodor Géza figyelme, szeretete tette Petri Györgyöt azzá, aki a költészetben lett, és lesz minden korokon át, és engemet is magammá, írni tudó íróvá, drámaíróvá, magával meg nem alkuvó figurává lassacskán ő emelt. Sokan köszönhetünk neki és mindannyian meg nem köszönhetően nagy dolgokat. Elhunytával az élet hatalmasat hűlt. És Magyarország még mindig nem tudja, ki voltál. Gézukám, meghaltál. De énbennem itt vagy. Sokunkban itt leszel. Nem engedhetjük meg magunknak a luxust, hogy ne légy. Aludj, jó mag, aludj. Jön a tél.


Tovább Sztrókay Kálmán és Radnóti Sándor búcsúbeszédére>>>>

 

Forrás: Színház.hu

Fidelio

Művészetelméleti és Médiakutatási Intézet

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Májusban három alkalommal is műsorra tűzik a Koccanás c. előadást, melynek Fodor Géza volt a dramaturgja.

süti beállítások módosítása