Hobó, a "zentai vadak" és a többiek

Félidőhöz érkezett a Magyar Színházak XXIII. Kisvárdai Fesztiválja, melynek keretében színpadra lépett  a Szabadkai Népszínház Magyar Társulata az Eastwicki boszorkányokkal, az Újvidéki Vajdasági Tanyaszínház: A falu rosszával. Kritikákat és szakmai véleményeket olvashatnak.

Szepesi Krisztina: Pötyögni sumérul, nem középiskolás fokon

Eastwicki boszorkányok – Szabadkai Népszínház


Ez a mondat már az enyém, mert én mondtam ki. Az Eastwicki boszorkányok pedig a Szabadkai Népszínházé. Nem csak mert ők adták elő, hanem azért, ahogyan. Mert senki nem tagadhatja le, hogy a címről elsőre Jack Nicholson és a nyolcvanas évek három dívája jut eszébe, no meg a film, mely ugyan Updike regényéhez képest már-már habkönnyű hollywoodi süteménnyé sikeredett, azért a formátumos színészek masszív oszlopokként erősítették a kultfilmet. A szabadkai előadás esetében is valami hasonló történt a színészeket illetően, ám a szöveg s Hernyák György rendezői elképzelései sokkal messzebbre vittek, így tehát a regényhez közelebb.

 

A három színésznő cseppet sem akar hasonlítani a filmbeli nőkre, ami eleve örvendetes. Nem afféle Szex és New York-beli nőkarikatúrák ők, hanem szofisztikált, pasztellesen sok színt tartalmazó, ám azokat csak finoman megmutató individuumok. Mindőjükben van félelem, vágy, álmok és talán némi bátorság is, bár ez utóbbi ördögien nehezen előkereshető.

 

Kalmár Zsuzsa Alexként egyszerre feminista, kényszeres és törékeny, férfiért imádkozó nő. Vicei Natália Janeje a lehető leggyengébbnek tűnő személyiség, aki válása után nem tudja, tényleg egy rakás szar-e vagy képes egyedül létezni még, miközben hangszeréért és macijáért föltehetőleg ölni tudna, ahogyan Pesitz Mónika ábrázolásában a meglehetősen termékeny Sukie is egyszerre tűzrőlpattant menyecske és zavart, zárkózott személyi- ség.

Amikor összegyűlnek a szokásos alkoholmámoros, asztaltáncoltatós csajbulira, az egész olyan igazi, olyan megtörténhető. Mintha nem horrormese következne, hanem egyedülálló nők életét bemutató dokumentumelőadás.

 

A közönség regényt és/vagy filmet ismerő része egészen biztosan izgalommal és kis félelemmel várja Mezei Zoltán belépőjét. Mert nagyon erősnek kell lennie. Ütnie kell, de akkorát, hogy ne csak az a három nő akarja undorral kevert vágyakozással széttárni a lábait. És működik. Mezei Daryllje harsány, hímsoviniszta pöcsfej, de abból az elegánsan pikírt fajtából, amiért olvadozik a nősereg. Arról nem beszélve, hogy Ralbovszki Csaba álszent neje mellett tengődő, ám nőszerzésben alkati hiányosságai ellenére is talpraesett Clydeja minden egyes színpadi pillanata folyamatos, görcsös röhögést indukál.

És a mesekoktél elkezdődik kacajjal, libabőrrel, tágra nyílt szemekkel, rázva és nem keverve. Szőke Attila filmetűdjei előrevetítik az el nem kerülhetőt, ahogyan ifj. Kucsera Géza szaxofonszólói is folyamatosan arról mesélnek, itt valami nagyon durva és végzetes fog történni. Janovics Erika jelmezei pedig röntgenként mutatják meg, mi zajlik a szereplőkben belül.

 

Az előadás egyetlen perce sem fölösleges. Talán csak a vészjósló suttogás több picit, mint kellene, de a patikamérleget hagyjuk másra. Az utolsó percekben elkezdek izgulni, vajon hogyan győzi le az először rajongó, majd sokkolt, később félelmében behódoló, aztán cselt szövő nőcsapat a gaz csődört, aki egyébként attól eltekintve, hogy maga az ördög, azért elég jól kiszolgálta a női igényeket. A vég meglepő. Hatásos. A megnyújtott pentagrammában ott áll a három felnőtt fiú. A szemükben ég az a tűz, ami a nőket megtermékenyítő ördög tekintetében lángolt. Mondanám, hogy ennek nem lett jó vége, de ha az előadásra gondolok, nem tehetem.


 

Varga Anikó: Művilág

Újvidéki Vajdasági Tanyaszínház: A falu rossza


Kézenfekvő, hogy népszínházban népszínműhöz nyúljanak az alkotók, de a Tanyaszínházat ismerve a néző fejében ez a passzentosság a saját magának megelőlegezett élvezettel együtt jelenik meg, hiszen arra gondol, hogy hozzányúlásukat Tóth Ede darabjához biztos nem a műfaj iránti hamis nosztalgia vezérli majd; és nem csalódik. Tóth Ede szövegét alaposan meghúzták, miközben a történet gerince megmaradt. Az alkotók így óriási szabad területet szabadítanak fel a zene és a precízen megkoreografált csoportjelenek számára. És ezek segítségével írják tovább A falu rossza művilágát egy sokrétű idézetesség mentén, amely a közérthető asszociációkat (a népiesch elemekre) és a finomabb utalásokat egyaránt szervesen építi magába (a kézfogó lakodalmas zenéje néhol dzsezzbe hajlik, Göndör Sándor Kill Billes puffantással lövi le Bátki Tercsit).

 

falu_rosszaHajdú Tamás

 

Táborosi Margaréta rendezésének varázsa a részletgazdagságban, az előadás világának minden szegmensére (mozgás, jelmez, zene) kiterjedő differenciáló figyelemben rejlik. Egy idilli, csak a fantáziában létező patyomkinfalu kellős, annak is megemelt közepén vagyunk, de azért Csapóné, Sulyokné és Tarisznyásné ugyanolyan anyagból varrt szoknyájának szabása kicsit eltér egymástól (s ez például azért erős, mert létező divatkoncepció a falusi világban). A sajátos törzsi kultúrára vonatkozó részletgazdagság működteti a csoportjeleneteket is. Táborosi ért ahhoz, hogy úgy adjon összképet a faluról, hogy legyen bár húsz ember a színen, mindenki arcát megjegyezzük. Típusszereplőket látunk, mégis vigyáz az élőségre, amit a szereplők közti interakciókkal, a viszonyok felskiccelésével teremt meg. Négy perc a kocsmában, és tisztában vagyunk a hierarchiával, hogy ki kire van rámozdulva, vagy hogy Csapó és Csapóné házasságában mik az erőviszonyok. A tömegjelenetek nézőre mért büntetése, ha mindenki egyszerre csinálja ugyanazt, azonban itt nagyon jó humor fakad ebből: ahogy cigire gyújt a falu, vagy az össznépi buli holtpontján szabad folyást enged a hányásnak. Minden ízében működik az előadás, a humora mellett ez annak is köszönhető, hogy arányos viszonyban áll önmagával. Nem mutatja többnek magát, mint ami, nem próbál filozófiát és drámát szuszakolni az amúgy sem mély történetbe, és épp ezért a karakterek sémák mentén történő elrajzoltsága ellenére könnyedén kapcsolódunk az előadás emberi tartalmaihoz; hiszen bármennyire művilág ez, Göndör Sándor figurája kódolja a gyertyát örökké két végről égető rosszfiút, akit üldöznek a nők (csak az nem, akit ő viszont igen), és a szerelmi mintákban is rejlik valóságalap. A Várszínházban játszott előadásban egyetlen dolog zavaró csupán, a túlhangosítás, ami a szöveget és az éneket helyenként érthetetlenné, élvezhetetlenné teszi. Igaz, a színészek túláradó energiája ezen is átsegít minket.

 

 

Hobó, Löki, a "zentai vadak" és  a többiek

Nánay István: Folyamatok


Bevallom, tegnap este a Várszínházban nem tudtam kritikusi kívülállással figyelni A falu rosszát. Izgultam a rendezőért, Táborosi Margarétáért, akit tanítottam, így egy életre közöm lesz ahhoz, amit színészként vagy rendezőként csinál. Ez pedagógus-betegség. De talán több is, más is. Kritikusok között visszatérően felmerül annak tisztázása, hogy mi számít összeférhetetlenségnek. Annál, aki színházban is dolgozik, jogosan felmerülhet a gyanú: bizonyos irányban elfogult lehet. De ugyanígy a színházi pedagógust is befolyásolhatja ítéletalkotásában az, hogy közelről és fejlődésében ismeri azt, akiről bírálatot ír vagy mond. Míg az első esetben szigorúan ítélek magam is, a másodikban nem, mert a színházi élet egyik legfontosabb jellemzőjének a folyamatosságot tartom.

 

A színház a jelen művészete, s egy produkció, egy alakítás csak itt és most hat. Ez igaz. Meg az is, hogy a legnagyszerűbb színházi pillanatok is csak addig élnek, amíg élnek azok, akiknek emlékezete azokat a pillanatokat még őrzi. De ezek a pillanatok tudatosan vagy öntudatlanul beépülnek a következő pillanatokba. A társulati létezés egyik hozadéka, hogy az elődök szelleme-szellemisége továbböröklődik, a nemzedékek továbbadják az utódoknak mindazt, ami nemcsak az anekdotákban él, hanem egy színészi gesztusban, egy hangsúlyban, egy viselkedési módban is. S a folyamatosság szűkebb értelemben is értendő: nyomon követhető egy alkotó pályaívében, szerepeinek, rendezéseinek sorában. Iszonyú nagy a felelőssége a színigazgatóknak, a rendezőknek abban, hogy azok, akikkel együtt dolgoznak, milyen pályát futnak be, mennyire figyelnek a színészek és rendezők munkájának tervezésekor arra: mikor milyen feladatokkal tudják segíteni az illetők szakmai-művészi továbblépését. Ennek figyelemmel kísérése a kritikusok egyik dolga. Nagyszerű érzés, ha „csak" felfigyel valakire az ember, s ettől kezdve követi pályájának alakulását, de az igazi az, ha már az egyetemi botladozásától kezdve látja, honnan hová visz egy-egy tehetség útja, tehát ebben az értelemben a pedagógus-kritikus bizonyos fokig előnyben van.

 

Sok-sok ifjú s kevésbé ifjú pályáját figyelem. Kisvárda egyik varázsa számomra épp az, hogy évről évre láthatom, kiből milyen hangok születnek, hogyan érik-fejlődik emberileg és szakmailag valaki. Hogyan lett Puskás Zoltánból rendező? Hogyan keresi hangját a fizikai-rendezői tanulmányokat végző Táborosi? Milyen kacskaringós utat járt be az amatőr színjátszóból lett és sikereket meg bukásokat egyaránt megtapasztaló rendező, újonnan kinevezett kassai igazgató Czajlik József? Milyen fejlődésen ment keresztül a hajdan megszólalni is alig tudó figurás Hobó, Pálffy Tibor? Hogyan lett jelentős színész a szintén onnan induló Löki, Szakács László? Mi lett a hajdani első, nagy létszámú színészosztály tagjaiból, Bogdán Zsoltból s a többiekből, akikkel első marosvásárhelyi tanításom alkalmával hozott össze a jó sors? S a három rendező-tanítványomból, Bocsárdiből, Kövesdy Istvánból meg Barabás Olgából? A zentai „vadakból", Mezei Kingából, Szorcsik Krisztából, Nagypál Gáborból s a többiekből? Meg azokból, akik valamiért akkor is kötődnek hozzám, ha nem is tanítottam őket. És a sor folytatható.

 

A Kisvárdai Lapok - 2011. június 19-i számából válogattunk.

 

kisvarda_fesztival_emblema


Fotó és forrás: Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja

süti beállítások módosítása