A fantázia logikája - Meseterápia - Könyvajánló

"»Velem is épp így történt« – hallottam többször is mesehallgatás után idős emberektől. A kisebb gyerekek azt mondják: »Én is ilyen bátor (szép, ügyes, kitartó stb.) szeretnék lenni«. A gyógyulásra váró beteg pedig így sóhajt föl: »Én is úgy szeretnék élni, ahogy a mesében van«" - írja Boldizsár Ildikó legújabb könyvének ajánlójában, mely Meseterápi címet viseli. Ajánljuk mindenkinek, főként annak, akinek a munkája gyerekekhez és/vagy a drámapedagógiához kapcsolodik.

Mi a meseterápia?

"A világ első meseterapeutája minden bizonnyal Sahrazád (leánykori nevén Seherezádé) lehetett, aki addig mesélt egy megcsalt és bosszúra éhes férjnek, míg annak lelkében le nem csillapodott a düh, a féltékenység, a zűrzavar és a bosszúvágy. Sahrazádnak nem volt könnyű dolga, hiszen ezeregy éjszakán keresztül kellett mondania a meséket, s e különös mesemondás tétje nemcsak az volt, hogy a felesége hűtlensége miatt városa leányait sorra legyilkoló uralkodó dühét megfékezze, hanem az is, hogy ő - húgával együtt - életben maradjon. Mesét mondani és mesét hallgatni az életben maradásért - ez a meseterápia egyik legfontosabb célja ma is. A mesét azért lehet olyan jól alkalmazni az élet minden területén - kiváltképp a gyógyításban és a felnőtté válás, valamint a felnőttkor útvesztőiben -, mert a történetek mindig valami olyan dologról szólnak, ami az élet működését, folyamatát veszélyezteti. Mondhatni: az egyensúly megbomlása alaphelyzetnek számít a mesékben, s a mese hősei nem csinálnak mást, minthogy megmutatják azokat az utakat, amelyek kivezetnek az adott vészhelyzetből vagy problémából. Persze a kivezető utak a valóságban mindig veszélyeket és kudarcokat rejtenek magukban, s nincs ez másképp a mesékben sem. 

A lényeg az, hogy a hős elinduljon, ne ijedjen meg a változás lehetőségétől, hiszen épp erre építheti további életét, méghozzá egy újabb, vélhetőleg magasabb fejlődési fokon. A mesék egyik áldásos hatása a terápiában épp az, hogy erőt adnak az első lépések megtételéhez, azaz kimozdítják a pácienst a holtpontról. De aki sok mesét ismer, az tudhatja, hogy tulajdonképpen az első lépések után következnek az „igazi” megpróbáltatások. Az útnak indulás pusztán annyit jelent, hogy felvállaljuk a sorsunkat, s ha kell, szembenézünk a sárkányainkkal is" - írta Boldizsár Ildikó hivatásos meseterapeuta.

A könyvről

Múlt év vége felé jelent meg Meseterápia című könyve, amelyet elsősorban azoknak ajánlunk, akiket gyerekek vesznek körül, drámapedagógiai foglalkozásokat tartanak, báboznak. Ahogy az alcím -Mesék a gyógyításban és a mindennapokban- is mutatja, a könyv tanulságai mindenki számára hasznosak lehetnek.

"»Velem is épp így történt« – hallottam többször is mesehallgatás után idős emberektől. A kisebb gyerekek azt mondják: »Én is ilyen bátor (szép, ügyes, kitartó stb.) szeretnék lenni«. A gyógyulásra váró beteg pedig így sóhajt föl: »Én is úgy szeretnék élni, ahogy a mesében van«.

Az a sajnálatos körülmény, hogy ma már nincsenek közösségi mesemondó alkalmak, és a mesék egyre inkább feledésbe merülnek, megfoszt bennünket attól, hogy a meséken keresztül kapcsolatba kerüljünk egyrészt saját vágyainkkal, lehetőségeinkkel, másrészt szellemi gyökereinkkel, s e gyökerek révén létezésünk alapjának tekinthessük azt az értékrendet, amely nemcsak egy szűkebb közösség sajátja, hanem univerzálisnak tekinthető" - áll a Meseterápia ajánlójában. Aki kedvet kapott hozzá, itt megrendelheti.

Részlet a könyvből - A magyar népmese megkülönböztető jegyei című fejezetből:

"A mesék előadásmódját és stílusbeli sajátosságait vizsgálva találhatunk némi különbséget az egyes népek meséi között. Braun Soma 1923-ban például úgy találta, hogy ha összehasonlítunk egy északi és egy déli népmesét, szembetűnő, hogy az északi népek elbeszélőmódja szaggatott, a cselekményben sok a kihagyás, a szünet és nem burjánoznak a színes képek, leírások a történetben, míg a déli népek „áradozó színekkel festenek háttért buján dolgozó fantáziájuk termékeinek, kényelmesen, hosszan elbeszélnek mindent, és nem ismernek határt vagy mértéket elképzeléseikben”. Szerinte a magyar népmesékből hiányoznak az indiai mesék jellemzői, de ugyanúgy nincsenek meg bennük az északi népek meséinek nevezetes vonásai sem. „Nem mintha ez az alkotó képzelet kisebb sugarú körben mozogna, vagy mintha a mindenséget, az egész természetet felvevő képessége gyengébb volna. Meséinkben ugyanúgy szerepel at animisztikuan felfogott természet, a mese csodás emberei és állatai, mint a többi népekében, a mesei csodásság semmivel sem kisebb nálunk, de elválasztja tőlük az, amit szinte paradoxonnal a fantázia logikájának lehetne nevezni. A józan magyar nép logikus még fantáziájában is. Képzeletében felvonulnak a csodák, de soha nem rúgja ki maga alól a valóság talaját egészen, az értelemnek minig van valami, ha mégoly csekély része is leleményünkben. (...) A mesék hősei az értelem törvényei szerint mozognak, józanul gondolkodnak, következetesen haladnak céljuk felé, és minden izgalom, minden nyugtalanság nélkül ugyanavval az értelmi fensőséggel lépnek ki a csodák világából a való világba, térnek meg kalandozásaikból, mint amilyn egyszerűen hozzáfogtak. A fantázia és értelem közös tevékenységének különösen jellemző eredménye a magyar mese, mely nem mértéket keres a fantáziában, sőt, pazar bőkezűséggel ontja, hanem értelmes cselekvéseket beszél el csodák levegőjében”. A kiemelt mondatot azért tartom fontosnak, mert a magyar népmese e sajátosságában látom azt az összerendezendő erőt, amit a terápiában nap mint nap megtapasztalok. Én ugyanis nem valamely mesei motívumban keresem a magyar népmese jellegzetes vonásait, sajátosságait, hanem abban a szellemi praxisban, amit a magyar népmese minden más népmesénél erőteljesebben közvetít. Azt gondolom, hogy a magyar népmesék nagyon sokat segítenek a bal és a jobb agyfélteke összehangolt működésében, és ennek az az oka, hogy sem fantasztikusnak, csodásnak hitt elemek, sem a realisztikus motívumok ninsenek túlsúlyban a történetekeben. A hős mindig élni tud a csodákkal, rendjén valónak találja őket, és saját életét, megoldási stratégiáit gazdagítja velük, miközben ismeri és használja a racionális magyarázatokat is, bár soha nem elégszik meg ezekkel. Egyrészt tehát a csodás és racionális elemek egymással való harmonikus keveredése eredményezi azt, hogy a mesehallgatóban is megteremthető a kívánt egyensúly. Másrészt – és ez is a magyar népmesék jellegzetessége- a mese nyelvezetében egy olyan kódrendszer rejlik, amely az élet teljességéhez kapcsolja a mse hallgatóit. A magyar népmese szerint ugyanis minden körülöttünk lévő dolog lélekkel rendelkezik, legyen az kő, fa, fű, virág, folyó, ember, állat vagy természetfölötti lény. Ez azt jelenti, hogy amennyiben z ember kapcsolódási pontokat keres, megtalálja mindenütt, ahol a lélek jelen van. A mesék a kapcsolódási technikákat tanítják meg, az élettel való párbeszédhez szolgálnak mintául. (..)”

Ki a szerző? - Boldizsár Ildikóról

Boldizsár Ildikó Az ELTE Bölcsészettudományi Karán végzett esztétika-magyar-népművelés szakon. Diplomamunkáját Balassa Péterhez írta a nép-és műmesék összehasonlító elemzéséről. Az egyetem után az Országos Széchényi Könyvtárban, majd a Pesti Szalon Kiadóban dolgozott szerkesztőként, 2000-ben a Nemzeti Tankönyvkiadó Társadalomtudományi Szerkesztőségének főszerkesztője lett, majd 2004-től a Magvető Kiadóban tölti be ezt a pozíciót. 1998-ban nyerte el a néprajztudomány kandidátusa fokozatot. Értekezésében egy lehetséges meseesztétika körvonalait bontakoztatta ki, amely mind a folklorisztikában, mind az irodalomtudományban új utakat nyitott meg a mesekutatás, szűkebb értelemben a gyermek-és ifjúsági irodalom elméleti háttere számára. Az értekezés könyv formájában két kiadásban is megjelent: Varázslás és fogyókúra - Mesék, mesemondók, motívumok (1997, 2003). Másik elméleti munkája a Mesepoétika című kötet, amely az Akadémiai Kiadónál jelent meg 2004-ben. Az e kötetben található összegyűjtött tanulmányok, cikkek, kritikák nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy Magyarországon is megteremtődjön és gyakorlattá váljon a gyermekkönyvkritika műfaja. Meseterapeutaként 1996-ban kezdett dolgozni, gyerekkórházakba járt mesét mondani a betegeknek, és eközben tett szert azokra a tapasztalatokra, amelyek gyógyító munkájában segítették.

1991-ben jelent meg első mesekönyve Amália álmai - Mesék a világ legszomorúbb boszorkányáról címmel, amely a megjelenés évében Az Év Könyve Artisjus-díjat kapott. 1991-ben Móricz Zsigmond Ösztöndíjban részesült. 1997-ben látott napvilágot a Fekete Világkerülő Ember című kötete is, amely szintén IBBY-díjat kapott. Egyes meséit lefordították angol, olasz, francia és német nyelvre, kötete Németországban vár megjelenésre. Két saját mesekönyvén kívül 14 mesekönyvet állított össze és rendezett sajtó alá, valamint olvasókönyveket írt az általános iskola 2., 3., és 4. osztálya számára. 2002-ben Fitz József-díjat, 2003-ban Aranyalma-díjat kapott az olvasáskultúra területén végzett munkájáért. 1993 óta óraadóként több főiskolán és egyetemen tanított gyermekirodalmat és meseesztétikát. Az elmúlt 10 évben előadásokat tartott az ország legnagyobb könyvtáraiban, oktatási intézményeiben, valamint Helsinkiben és Tallinnban.

Forrás: Meseterápia, www.meseterapia.hu, Színház.hu