Könnyű, felöltött lélekkel - Ördögkatlan utolsó nap

Utolsó nap, két program között elcsípett kis időben szedem a sátorfámat, pakolom a hátizsákom. Mikor idefele jöttem, legalább kétszer olyan nehéz volt a csomagom, mint én magam, és éppen hogy a fülemre nem akasztottam valamit (a málhás szamár csinos paripa volt hozzám képest). Most pedig, magam is meglepődöm, amikor felfedezem, hogy a hálózsákom belefér a táskámba, és csak a polifomom kell valahogy rácsatolnom. Kétség nem fér hozzá, hogy nehéz kövekkel érkeztem ide, amiket egytől egyig szépen lassan, az öt nap alatt el-elhagytam. A Katlanból könnyű, felöltött lélekkel és nehéz szívvel jövök el.

A hazafele tartó úton (már hajnalban) sorra veszem, miket hozok magammal az említett kövek helyett:

- A kora délelőtti álmos botorkálást a zuhanyhoz.

- A vörös meztelen csigákkal folytatott közelharcot.

- A bőrig ázást a kíméletlen, ám mégis jól eső, langyos esőben, és az azt követő mezítlábazást a még reggeli naptól meleg, puha földön, iszapos aljú pocsolyákban.

- A stoppolások során megismert embereket, történeteiket.

- A mi kis szerkesztőségünkben – az iskola egyik tantermében – való hajnali közös agyalást kísérően a klaviatúrák halk kattogását.

- A Tiger Lillies koncertet a Szoborparkban.

- Törőcsik Mari lenyűgöző lendülettel teli anekdotázásait.

- A Bárka sátor mellől szóló Cseh Tamás dalok állandóságát.

- A szarvassá változott fiú áramszünetében elkapott csillaghullást.

- A mindig egészen furcsa, közeli, narancs-színű Holdat, és a fekete buraként takaró csillag szőtte eget.

- A palkonyai kajszi bort.

- Az újra találkozást azzal a két helyi fiatallal, akikkel tavaly mindig a Tornaterem előtti sorban keveredtünk egymás mellé.

- A közös jó keresésének igényét, és azt az áldozatos munkát, aminek eredményét öt napon keresztül kaptuk kisebb-nagyobb dózisban Kiss Mónitól és Bérczes Lacitól.

- Azt, hogy a falubéliek arcán valahogy mindig ott motoszkál az őszinte, kedves mosoly – legyenek bármilyen fáradtak is, nem fukarkodnak vele.

- Azt az érzést, hogy itt otthon vagyok.

- mikor felhúzom reggel a sátram zipzárját, és beömlik a friss fűillat, a focipályán pedig csak néhányan motoszkálnak

- mikor a Vylyan teraszon a fűben üldögélve hallgatom Tolnai Ottót mesélni arról, hogy neki a tenger minden, a tenger az Isten megjelenése, közben ujjaimat a földbe mélyesztem, meztelen lábamra hangya téved, a boros pohár valószínűtlenül kecses, és benne a bor bíbor

- mikor Lovasi és Háy nyilvános beszélgetése egyszer csak olyan töprengővé és őszintévé válik, ahogyan négyszemközt beszél az ember a barátaival

- mikor Törőcsik Mari és Bérczes nyilvános beszélgetése egyszer csak olyan bensőségessé válik, ahogyan csak a barátaival beszélget az ember

- mikor a csillagos ég alatt megrendüléssel tölt el, mikor megvalósul a szemem előtt a kép: "a tejút gerincvelőm, az űr minden pontja testem egy-egy része" , és ráébredek, hogy mindannyian, kiket anya szült, szarvassá válunk egyszer

- mikor a Quimby koncerten, a Libidó alatt eléri a testem saját – a zenére való eszehagyott ugrálást illető – fizikai határait

- mikor évek óta nem látott, szívemnek kedves emberek bukkannak fel a tömegben, és végre leülünk beszélgetni egy kicsit a focipálya mellett

- mikor éjjel Kis-, és Nagyharsány között, mikor már feladtam a reményt, mégiscsak jön egy autó, és fel is vesz, mert a benne ülők is a koncertre igyekeznek

- mikor reggel nyolctól békés sorbanülés veszi kezdetét a színházi sorszámokért: van idő piknikezni: reggeli, kártyázás, dumálás, olvasás, röhincsélés, és milyen hamar elmegy két óra... és még jegyet is kapunk!

- mikor pillanatot lopok: Palkonyán az utcáról, az ablak alatt állva hallgatok bele a bent éppen folyó előadásba

- mikor meghallom a Narancsligetben a Light in Babylon zenéjét, és a testem mintha elkezdene emelkedni tőle

Ezeket magammal viszem, hogy a beton ne erőltethesse rám olyan hamar a város tempóját, ha már a Katlanban megtaláltam a sajátomat...

Mészáros Csilla és Szemerédi Fanni

fotók: Garamvári Gábor

forrás: Ördögkatlan Fesztivál