Meghalt az Új Színház örökös tagja: Máté Lajos

Elhunyt Máté Lajos rendező, az Új Színház örökös tagja, a hetvenes-nyolcvanas évek színházi amatőrmozgalmának legendás alakja.

Még húszéves sincs, amikor már rendezőasszisztens, vagy ahogy akkor mondták, samesz a Várkonyi Zoltán vezette Művész Színházban. Néhány félbehagyott bölcsészettudományi szemeszter után ragad a színház világában, ahonnan soha többé nem szabadult: hol, mint rendező, hol, mint színésznevelő, hol, mint pályakezdőket útjukra bocsájtó tevékenykedett. A Művész Színház erőszakos megszűntetése után a Major Tamás vezette Nemzeti Színházban „sameszkedik” tovább. Közben hivatalos bizottság előtt levizsgázik a rendezés tudományából. Rendezőként Győrben és Békéscsabán dolgozik, majd otthagyja a hivatásos színházi világot. Az akkoriban Népművelési Intézetnek nevezett hivatal képviselőjeként amatőr társulatok pártfogója lesz. A Criticai Lapok Könyvek kiadásában 2005-ben jelent meg Máté Lajos naplója, a Samesz voltam a Művész Színházban. Ma az Új Színház működik abban az épületben, és ennek a naplónak a megjelenésekor lett Máté Lajos tizenegy másik művésztársával lett az Új Színház örökös tagja.

2005. szeptember 13. Gordon Zsuzsa (b), Koós Olga (b3), Mednyánszky Ági (b4), Bárdy György (b6), Székely György (j6), Magyarics Györgyi (j4), Várkonyi Zoltán unokája, Várkonyi Gáspár (j3), Máté Lajos (j), Gábor Iby (b2), Lorán Lenke (b5), Komlós Juci (j5) és Szentpál Mónika, az Új Színház újonnan megválasztott Örökös Tagja az Új Színház évadnyitó sajtótájékoztatóján a színház Stúdiószínpadán. Az előtérben Márta István igazgató.

FALUSY ZSIGMOND, A KEZDETEKRŐL:

Színház volt már neki a háború is. Amikor 1944 őszén a budapesti utcákon plakátok jelentek meg a leventék bevonulásáról, összepakolta a holmiját, teátrálisan elbúcsúzott a bérházban mindenkitől, majd visszalopakodott a lakásukba. A cselédszobában várta ki a harcok végét. Hetekkel később, amikor végre az utcára mehetett, nem is a pusztítás döbbentette meg igazán, hanem az, hogy a leomlott falak mögött látszó szobák mennyire hasonlítanak a kulisszákra.

Érettségi után bölcsésznek tanult. Angol-német-magyar szakra járt, az esztétikát Baránszky-Jób Lászlónál hallgatta, a filozófiát Lukács Györgynél, aki alacsony volt, időtlenül öreg, és úgy beszélt, mintha mondatai egy német szöveg tükörfordításai volnának. Máté nem vette komolyan az egyetemet. Igazából semmit nem vett komolyan ekkoriban, mintha a körülötte lévő világ túl súlytalan volna neki, melyben nem is annyira a helyét kereste, inkább egy szilárdnak hitt pontot, amelyben megkapaszkodhatna.

Épp csak elkezdte az egyetemet, amikor 1946 őszén elment a Művész Színházba. Anouilh Eurüdiké című darabját adták, melyben Darvas Iván és Tolnay Klári mellett az egyik szerepet Várkonyi Zoltán játszotta. Várkonyi esőkabátot és sötét kalapot viselt, mozdulatai takarékosak voltak. Az egyik jelenetben egy távozó szereplő után nézett lassan, tűnődve. A szereplő később öngyilkos lett a darabban, Mátéra pedig úgy hatott a felismerés, mintha megütötték volna: az esőköpenyes a halál. Az élmény olyan hirtelen jött, és olyan erős volt, hogy még az előadás alatt elhatározta, samesz lesz ebben a színházban.

A samesz eredetileg a zsidó egyház templomszolgáját jelentette, de a művészvilágban így nevezték azokat is, akik ellenszolgáltatás nélkül, pusztán a tapasztalatszerzésért dolgoztak a színházban. Máténak még így is hónapokat kellett várnia arra, hogy Várkonyi hívassa. Az igazgatói iroda az emeleten volt, a lépcsőtől jobbra futó folyosó végén, ahová két szobán keresztül lehetett eljutni. Kicsi helyiség volt, egy asztallal, két székkel, és ez meglepte Mátét. Másra számított, vagy talán álmai merészségéhez képest tűnt túl szegényesnek mindez. Várkonyi nem kérdezett semmit, csak nézte egy ideig. Jó, mondta aztán. Holnaptól te hozod a feketét. (Folytatás a Nol.hun )

MGP MÁTÉ LAJOSRÓL, és a Samesz voltam a Művész Színházban című könyvről:

1957-ben a József Attilában szerzőjének, Kállai Istvánnak József Attila díjat hozó disszidens-vígjátékát (Irány Caracas) rendezte. Ezután a győri színháznál nagyoperettek-komédiák kerülnek ki keze alól (1957-1961). A következő évtől hűséges Békéscsabához. Az Isten véled, édes Piroskámtól A Biedermann, és a gyújtogatókig terjed vígjátéki skálája. Közben megrendez néhányat (Miller: Édes fiaim) sameszkorának sikerdarabjaiból. A Békés-megyei Jókai Színház főrendezője lesz, amikor megelégeli a szereposztást, a próbarendet, a kettősfedelű mosolyokat, valamint, hogy Thália békési ministránsgyereke legyen emberöltőn át. Beérve vele, hogy ő a legjobb vígjátékrendező a megyében.

Legjobb emlékezetem szerint Máté Lajos a magyar színháztörténet egyetlen olyan rendezője, mit rendezője: főrendezője, aki saját belátása szerint úgy döntött pályája csúcsán, hogy a színházművészetet akkor szolgálja legeredményesebben, ha békén hagyja.

Máté Lajos mellett Tarján Tamás, a tükörben Zsámbéki Gábor

Semmi vérző sérelem, hegeszthetetlen sértődöttség nem követte. Nem kutatott ármányt sorsa fordulásaiban. Nem kutatott irigy ellenség után, aki elgáncsolta csillaga felívelését. A hibát önmagában nyomozta. Úgy érezte: ő meg a színház nem illenek össze. Lajoskának becézte a színházi szakma, több szeretettel és engedékenységgel, mint lenézéssel. Volt évfolyamtársnője bekormányozta a Népművelési Intézetben, ahol sok művészeti irányítás elől menekült hasznos tevékenységet fejthetett ki. Mosolygott, szívből tréfálkozott, szellemes beszélgetőtárs volt, többször vált, mint ahányszor nősült, de ezt is csak abból a megfontolásból, ahogy otthagyta a színházat: elfogytak az instrukciók, nem volt több mondanivaló egymáshoz. Jobb édesen válni, mint savanyún összetartani.
Máté váratlanul elővette tizenéves korának színházi naplóját. Az első fellángolás, az első szerelem őszinteségével vezette bejegyzéseit az ostrom után talpra kecmeredő fővárosi színháztörténet kivételes fejezetéről: a kommunista vezetésű tőkés, magánszínházról. (...)

Színházi naplót rendszerint akkor írnak, amikor nincs már dolguk a színpadon. Déryné golyvás nyakkal nyugdíjban rótta emlékiratait, máig leghasznosabb és legbájosabb beszámolóit a kóbor színház éveiről. A többi napló megsemmisült. Kevéssé használható. Vagy erősen sminkelt. Sok a púder rajta, a szeplőket kijavító alapozófesték, korrekció, önkéntes húzás, és utólagos átértékelése eseményeknek.

Máté Lajos naplója annyiban kivirít a rendelkezésünkre álló könyvtárból, hogy aznapi hitelességgel naivan rögzíti a történteket. Nem kozmetikázza rajongásait, vagy ellenszenveit. S ami végkép hitelesíti a leírottakat, vállalja akkori ízlését, odaadásait, gondolkodásának kor megszabta fazonját. Nem akar másnak látszani ma sem, mint amit akkor gondolt szovjet filmekről, előadásokról, színészekről. Szabatos és igaz dokumentum Máté Lajos könyve. (A teljes cikk a Színház.hun olvasható)