Tanár úr, kérem... mennyen má’a high school highba

Próbanaplót közlünk,  a Csiky Gergely Színház készülő, A kéz című bítzenés produkciójához, Szemeréd Fanni tollából. (Emellett felhívjuk a figyelmet a darab szövegírója, Háy János egy értekezésére, önvallomására, amely anno az És-ben jelent meg.)

Próbanapló:

Próbaszünetben osonok be a földszinti nézőtérre. Épül az osztályterem: padok, székek, nehéz iskolatáskák, ablakzsiráf (a gimiben??? jójó, még csak jelzés), katedrának kitámasztás, lefixálás, kész. Középen Gyuri (Székely, az ügyelő): Pali, így nézünk ki? Pali (Göttinger, a rendező): Mehetünk!

Béli Ádám és Göttinger Pál

Gyuri (Székely, az ügyelő): Tábla? Gyuri (Csík, a díszlettervező): Hát ha fal nincs, hol legyen a tábla? Horizont van! Én (Szemerédi, a jegyző magában): Gitár az osztályterembe? Én (Szemerédi, a jegyző magában): Hát, bítzenés szindarab... Aztán eszembe jut Széchenyi Kati néni: Háttal nem kezdünk mondatot!

Létszámellenőrzés. Tolnai Hella? Jelen! Marofka? Jelen! Fándly? Jelen! Dénes, Takács, Béli, Mózes, Gulácsi? Jeleeeeeen! Lovas hiányzik (igazoltan). Valaki megin’ otthon hagyta az uzsiját! Göttinger Tanár Úr köszönti Vackort az első bében, majd megkéri a kamaszokat, hogy ismertessék a jelenet szövegét. A-moll-c-a-négyzeten-dúr. Némedi-matektanár-Árpád bácsi összes Gépészes tanára karakteréből merít, hogy megtestesítse A Tanárt (a mai próbán ismeretlen okokból fehér köpeny helyett csíkos frottír fürdőköpenyben, ám tekintélyéből mit sem veszítve). Minden egyes ismétléskor mást hangsúlyoz, a laza jófej, laissez fare; a kedves, megértő, igazi pedagógus és a porosz oktatási rendszer tábornoka. De leginkább ezek keveréke. Grafitceruzák, racák, orrok a papíron, naplópapír-suhogás, óra előtti dongás, füzetlap-kitépés, galacsindobálásból következő méltatlankodás.

Repülök vissza az időben: érzem: az ember fejét néha mintha mágnes húzná a pad világoszöld, körzőheggyel szétkaristolt, hyposzagú asztallapja felé. Homlokkal az alkarra dőlés, elbújva a másik háta mögött, nem fog észrevenni a Rezső (/a Budai/a Gyovai/ az Erdeiné). Nem volt annyira régen, és mégis, mintha évezredekkel ezelőtt: úgy beszélni, hogy előtte felállsz, hintázva egyensúlyozni a szék két hátsó lábán. És megvan az az érzés is, mikor a kulcscsomó csattan a homlokod mellett (mégis észrevett), és érzed, az arcod lángol, a hajad töve is ég, mintha a hajhagymáid tűkké váltak volna, az alkarodon libabőr, a tenyered nyomot hagy a pad zöldjén.

Hogy a mai fiatalság? Nem is tudom, internet, fb, generation gap, felgyorsult, szekularizálódott, digitalizálódott, virtualizálódott. De azért a pad az pad a feneked alatt.

Szerző: Szemerédi Fanni

Az író írt - Részlet Háy János Az asszimiláns című cikkéből, ami az ÉS-ben jelent meg:

(....) A múlt nem letagadható, hisz bármikor előtörhet és szétrombolhatja a jelent, és nem is heroizálható, hisz a valós életfolyamatok ilyen esetben a mítosz tárgykörébe vannak emelve, s az életszerűséget megvonva ideologikussá teszik a valóságot. A múlt akkor jelenik meg megfelelően, ha a helyi értékén vannak kezelve a történetek. Egy történet relevanciája nyelv és esemény egysége. Ha az esemény nem hozza önmagában a megérthetőség lehetőségét, a nyelvnek kell megsegítenie. A nyelv, amiben a múltam eseményei zajlottak, különbözött attól a nyelvtől, amibe belekeveredtem. Nem csupán azért, mert nekem a hol a kapa, édesanyám? volt az alapmondat, míg a budapestieknek az anyu, hová megyünk nyaralni?, hogy nekem a sajt disznó volt, nekik ementáli, s a bogyósgyümölcsöt nem dekára, hanem mázsára mértük. Az a nyelv, amit én beszéltem, más nyelven túli támaszokkal bírt. Nem lehet egyszerűen körvonalazni, milyenekkel, hisz a nyelven túli utalások (melyek a rossz nyelvek szerint a kommunikációs szituációban nagyobb szerepet játszanak, mint a konkrét nyelvi elemek) alapja egy meghatározott közösség, a faluban akkor és valaha élők viselkedése, életrendje volt. Utalásaim jelentős része értelmetlenné vált, hisz reáliakötődése az új környezetben lábjegyzetekre szorult, történeteim, amelyek lényegileg más körülmények között lévő emberekkel estek meg, nem voltak elmondhatók, hisz a hallgatóktól nem számíthattam az alapvető ráismerésre.

Nyelvváltás. Az asszimiláció első lépése a nyelvváltás. A nyelvváltás, amely nem arról szól, hogy egy nyelvjárást vetkezzek le, hanem arról, hogy megtaláljam azt a sebességet, azokat a fordulatokat, azokat a valóságalapokat, amelyekre építve megjeleníthető a múlt, hogy a közlés az épp szükséges mennyiségű nyelvi elemet tartalmazza, nem többet és nem kevesebbet, utat és lehetőséget kínálva ekként az értelmezésnek és a megérésnek. A nyelvváltás nem azzal a céllal történik, hogy elfeledtesse a környezettel, hogy honnét vagyok való, hanem azzal a céllal, hogy az emlékezet, ami a többiekétől erősen különböző emlékezet, belekerülhessen a közös emlékezetbe. Társaim többen vannak, nekik nem kell igyekezni, hogy nyelvet váltsanak, hogy ne használják azokat a félszavakat, amelyek mindenki számára érthetőek, csak nekem nem. Nem csak az érthetővé tétel, a megértés is az én feladatom. (....) Folytatás itt.