A Nemzeti igazgatójáról neveznek el teret

Korábban névtelen közterületek elnevezéséről, illetve egyes nevek megváltoztatásáról döntött szerdán a Fővárosi Közgyűlés.

Tarlós István főpolgármester előterjesztése szerint a kilenc névváltozást fővárosi kerületi önkormányzatok, valamint magánszemélyek kezdeményezték. Óbudán Kerényi Grácia költőről, műfordítóról neveznek el eddig névtelen közterületet, Soroksáron Túri István kertészmérnökről, tanárról és nemesítőről neveznek el utat, Csepel pedig a Koltói Anna utcának ad új nevet, Vermes Miklós tanítónak, a fizika szakmódszertana kimagasló alakjának nevét veszi fel. Terézvárosban a Szalmás Piroska utca neve változik meg, ez Németh László író, kritikus, műfordító nevét viseli.
A XIII. kerületben egy jelenleg névtelen közterület Kopácsi Sándor nevét veszi fel, ő az 1956-os forradalom idején Budapest rendőrfőkapitánya, majd a Nemzetőrség helyettes főparancsnoka, a Nagy Imre-per életfogytiglanra ítélt hatodrendű vádlottja volt.
A II. kerületben egy névtelen területet Erdélyi Jánosról, a Kisfaludy Társaság titkáráról, a Nemzeti Színház egykori igazgatójáról neveznek el.
A XV. kerületi Dembinszky utca Józef Wysockinak, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc honvédtábornokának nevét veszi fel.
A Zichy Mihály utat és a Városligeti körutat összekötő zuglói névtelen sétány Lev Tolsztoj orosz író nevét viseli ezután.
A soroksári Apostolhegy dűlő lakói azt kezdeményezték, hogy a Vágó köz elnevezésű területet Máté apostolra nevezzék át, mert az útszakasz nem tekinthető a - vele fizikai összeköttetésben nem álló - Vágó köz meghosszabbításának, és ez megnehezíti a tájékozódást. Az utca környékén több, apostolról elnevezett közterület is van, így János, Pál és Péter apostol nevét is viseli utca.
A változások a közgyűlési döntés után harminc napon belül lépnek életbe.

„Én soha nem bírom megfogni, mikép tudott egy német bölcs, Hegel, ily magyarosan, vagy az ős magyar már ezelőtt századokkal oly hegeli módra gondolkozni [...] A nép elméje itt is oly bölcsészinek mutatkozik, mint ugyanakkor az én kezem alatt egyszer már költői tökélyben világítta- tott fel. Az érthetetlennek mondott idegen bölcsész, meg az együgyűnek vélt magyar nép gondolkodása üt együvé.”

Erdélyi Jánosról

Egyik kortársa a Magyar írók arcképei és életrajzai, című könyvben így jellemezte Erdélyit:

"Erdélyi János alacsony, izmos, erős, szőke férfi, folytonos jókedvvel, vidám, derült, szeretetreméltó kedéllyel, - szeret bölcselkedni, de szeret dalolni is, s egészséges magyar természete igen jól tudja összekötni a férfias komolyságot, s a társalgás szókratészi fűszerét mindazon tulajdonokkal, melyek a társalgó barátot, a vendéget kedveltté, óhajtottá teszik." 

1814. április 1-jén született Kiskaposon, jobbágysorban élő család legfiatalabb gyermekeként. Édesapját, Erdélyi Mihályt egyszerű földművelő létére eszes és művelt embernek ismerték. A népmesék, mondák és versek szeretetét édesapjától örökölte, aki maga is próbálkozott versírással. Átlagon felüli értelme és képessége már hétéves korában megmutatkozott. Erre figyeltek fel tanítói, amikor a szülőket arra ösztönözték, fiúkat küldjék a nagy múltú sárospataki kollégiumba tanulmányai folytatására. Így lett a tízéves Erdélyi János sárospataki diák. Költségeinek fedezése céljából köznemes családoknál nevelősködött Szabolcsban, Zemplénben és Gömörben.

1835-ben jogi tanulmányai befejeztével elhagyta Sárospatakot. Öt évet töltött Berzétén a Máriássy-háznál, mint nevelő. Ekkor kezdett kiépülni és egyre szélesedni ismeretségi köre. Többször megfordult Pesten, ahol barátságot kötött a kor legnagyobb költőivel, íróival. Ez év szeptemberében küldte el első verseit Bajza Józsefnek, a kiváló irodalomkritikusnak. Ezután jelentek meg lírai versei, 1839-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjai közé választották. Származásából eredendően érzékenyen reagált a társadalmi igazságtalanságra, és erősödött felelősségérzete az egyszerű néppel szemben. Költészetét tekintve Petőfi előfutára volt, mintegy előkészítve Petőfi megjelenését a magyar irodalomban.

Küldetése mégsem a költészetben teljesedett be. Pályája ezekben az években szorosan összefonódott a nemzeti öntudat kibontakozásával. Erdélyi meglátta azt is, hogy miként válhat a nemzeti irodalom a világirodalom részévé: „A nemzetiségek azzal szolgálják az örök szépet, ha megőrzik és művelik ami bennük saját, elidegeníthetetlen és kölcsönözhetetlen adomány, hiszen a költészet realitása, éppen és határozottan a nemzeti szellem.”

1842-ben a Kisfaludy Társaság tagjai közé választották, egy év múlva pedig már a Társaság titkára lett. 1845-ben saját elhatározásából és a Kisfaludy Társaság megbízásából gyűjtőmunkába fogott, - a magyar népköltészeti alkotások, népdalok, népmesék, mondák összegyűjtésébe. Egyidejűleg néhány lap munkatársaként dolgozott, szerkesztette a Pesti Divatlap című irodalmi újságot és a meglehetősen liberális Respublica című lapot. Az 1847-ben meginduló Magyar Szépirodalmi Szemle is Erdélyi szerkesztésében jelent meg. 1848 áprilisában nemzetőrnek állt, be, majd júniusban rövid időre átvette a Nemzeti Színház irányítását.

A hetenként hatszor megjelenő Respublicának továbbra is szellemi irányítója volt. A magyar forradalomról és szabadságharcról alkotott nézetei ismertek voltak, ezért 1849-ben arra kényszerült, hogy elhagyja Pest-Budát. A világosi fegyverletétel után huzamosabb ideig bujdosnia kellett, egy időre a Zemplén megyei Cselejben húzta meg magát. Amint túlesett az első idők fájdalmas levertségén és biztonságban tudta életét, 185O szeptemberében Pestre ment. 1851-ben elfogadta a sárospataki főiskola által felkínált katedrát, és még ebben az évben kinevezték a filozófia professzorának.

Erdélyit mindig is foglalkoztatta az oktatás ügye. Világosan látta, hogy a nevelésnek és közoktatásnak elengedhetetlen szerepe van a nép jövendő felemelkedésében. Felötlött benne egy vidéki kulturális központ megteremtésének a gondolata, ami egyben ellensúlyozta volna a németesedő Pest hatását. Ennek érdekében élt és dolgozott Sárospatakon 1868-ban bekövetkezett haláláig.