Balázs Péter jó értelemben vett nemzeti színházat teremtene

Balázs Pétert nemrég másodszorra is megbízták a szolnoki Szigligeti Színház vezetésével. A szoljon.hunak felidézte a első alkalom jókora politikai vihart kavart, és hogy azóta a közönség igazolta a munkásságát. Azt is elárulta, mindig az asszony vitte a prímet a családi „zenekarban”. "Én pedig csak brácsán kísértem őket, néha bizony le-lemaradva" - fogalmazott a színész-rendező. Karácsonyi interjújából közlünk részletet.

Részlet a Szoljon.hu cikkéből:

(....)  A korábbi harminc-negyven évében is zsúfoltak voltak Balázs Péter napjai. Reggel, felkelés után, el a szinkronba, aztán tíztől próba a színházban; kettőkor vége a próbának, s fél háromra már a televízióban vagy éppen újra a szinkronban volt dolga. Este hat után aztán rendre bevonult a színházába, lejátszotta az aktuális darabot, és sokszor még utána is a tévé vagy a szinkron következett. Éjfél felé vagy után került haza.

Ebben a tempóban meg kellett tanulni a fegyelmet, és úgy beosztani a családra jutó időt, hogy az tényleg velük teljen el. Ezt a foglalkozást — mondogatja a gyakran a társulatban lévő fiatal kollégáknak is —, nem elég csak fejjel, szívvel és tehetséggel űzni, de bírni kell lábbal és fizikummal is. A jó színésznek ilyen értelemben is készen kell állnia, hogy ha jön a feladat, azzal elbírjon.

Persze, a színigazgatásra is „készen kell lennie” az embernek, nem elegendő pusztán csak akarni a dolgot. 

— Engem 2007-ben választottak a szolnoki Szigligeti Színház igazgatójává, de már évekkel előbb ott volt a fejemben, hogy jó lenne majd egy társulatot vezetni. Azok szerint a színházi tapasztalatok szerint, amiket évtizedek alatt magamba szívtam. Az elképzelések már korábban körvonalazódtak, de nem fogalmazódtak meg konkrétan, hiszen a szolnoki felkérésre is csak másodszorra mondtam igent. Jó döntés volt. Életem legtermékenyebb és legboldogabb időszakát élem most Szolnokon. Színészi pályámon eddig is rendre a napos oldalon jártam, voltak sikereim, de ami itt ért, az minden tekintetben különös. Meggyőződésem szerint én azért sodródtam ide, Szolnokra, mert nagyon sok mindent tudok tenni nagyon sok olyan ember érdekében, akik érdekében egyébként csak nagyon kevesen tesznek .

Elsősorban a társulat nagyon tehetséges, fiatal színészeire gondolok. Olyan boldogságot, amit itt, a színházamban, a sikereik láttán, alkalmanként érzek, olyat tényleg csak a gyermekei, a családja iránt érez az ember. És bízom abban, hogy ezekben az években az ifjú kollégák valóban kiteljesednek, és a szakmájukra büszke művészekké válnak. Már a pályázatomban is leírtam, hogy szeretnék a szolnoki színházban, a régi nagy elődök nyomdokain, egy jó értelemben vett nemzeti színházat teremteni. Népszínházat, amelynek szava eljut a közönséghez, és amelyet a közönség is sajátjának érez. Remélem, sikerült!
Csilla asszonnyal, a Balázs Pétert az útján több mint negyven éve hűségesen kísérő feleséggel, nemcsak a férje által emlegetett bőröndről, az elutazás előtti becsomagolásokról és a kapcsolódó férfimentalitásról váltottunk szót. Természetesen Szolnokról, a „nagy kalandról” is.
— Boldog voltam, amikor Pétert kinevezték a Szigligeti élére — mondta. — Úgy éreztem ugyanis, hogy még bőven van benne aktivitás és kiaknázatlan képesség, amivel használni tud. Persze, féltettem is, hiszen tudtam, miféle támadások közepette lett igazgató. Azt mondtam neki: mögötted állok! Már csak azért is így tettem, mert ő nem az a fajta ember, aki szeret otthon üldögélni, és malmozni az ujjaival. Olyankor nyűgös, és sokkal elviselhetetlenebb... Ha viszont fáradtan ér haza, akkor sokkal megértőbb, nyugodtabb. Nem kritizál, nem ironizál, és nem mesélget buta házastársi vicceket sem, amiket a férjek általában megengednek maguknak. Bántott az is, hogy sokan félreismerték, beskatulyázták egyfajta színészként, így nem tudta megmutatni, hogy mennyire komoly, mély érzésű ember. Most örülök, hogy alkalma nyílik erre is... 

Folytatás és a teljes cikk itt olvasható.

Kapcsolódó anyag: