'A látvány 50 százalékot tud javítani'- Gyarmathy Ágnes tervező mesél

Gyarmathy Ágnes Munkácsy-díjas díszlet- és jelmeztervezővel, a Győri Nemzeti Színházban, Szomory Dezső: Györgyike drága gyermek című színművének bemutatójára készülve beszélgetett Trombola Anita. Ágival a színházhoz, szakmához fűződő érzéseiről nyilatkozott.

– Ács János rendező klasszikus felfogásban állította színpadra a darabot, ez trendinek számít?

Gyarmathy Ágnes: Azt gondolom, ha nem is akarjuk elismerni, mert szeretnénk azt hinni, hogy ne legyen trendi, attól még trendi …. ez az igazán trendi. Nagyon nehéz az agyakat visszaállítani arra, hogy a színház az színház, és nem önmutogatás. A darab címe, és írója körülbelül meghatározza, hogy mit fog a közönség látni. Nem lehet akkora meglepetést okozni a nézőknek, hogy összeessenek az ijedségtől. Ha jegyet vesz valaki, körülbelül tudnia kell mit fog látni. Nem jó, ha valami „ürügyén” egészen mást kap.

– Az évek során hogyan alakult a kapcsolatotok Ács Jánossal?

Gyarmathy Ágnes: Hosszú ideje dolgozunk már együtt, és sokféle darabot álmodtunk színpadra. Jánossal nagyon szeretem a közös munkát, mert hagy alkotni, kiteljesedni. Felkészült, tudja, mit akar, hogy milyen irányba induljak el. Az első beszélgetések alkalmával már rajzolok, és ezekből kiválasztjuk azt a néhányat, ami jó elképzelésnek tűnik. Ettől kezdve szabad kezet kapok, János megbízik bennem, és nyugodtan dolgozom a terveken. Mielőtt a tervelfogadásra kerül sor, újra megnézzük a kész, színes rajzokat. A közösen elképzelt iránytól már nem nagyon térünk el. Ács János nem egy „most újat találtam ki” rendező, aki a végén a feje tetejére állítja az egész munkát. Maradunk azon a vonalon, amin elindultunk. Jánosban rejtőzik egy sajátos erő, ami megfoghatatlan, amitől hisznek neki a színészek, amitől elviselem még az anomáliáit is, amitől végül az előadások sikeresek lesznek. Olyan emberi képességgel bír, amit sosem értettem. Beülök egy próbájára, és azon gondolkodom: vajon most mit csinálnak? Közben mégis történik valami, valami nagyon érdekes, és nagyon fontos, amit csak ők értenek, de amitől jó lesz a végeredmény.

agnes

– Hogy viseled, ha más rendezővel a munka nem megy simán?

Gyarmathy Ágnes: Ilyen ma már nagyon ritkán fordul elő velem. A gyakorlatomnak köszönhetően bemérem az embert, akivel dolgozom, figyelem, hogy hol az a pont, amikor jeleznem kell, hogy: állj! A munka során mi az a fázis, amikor azt mondom, ne találj ki többet, mert nincs rá pénz, vagy nem ezt beszéltük meg! Van, aki ilyenkor megsértődik, hát bizony az nagyon kellemetlen, akkor többnyire nem dolgozunk többet együtt. Felkészült rendezőkkel a helyzet nem jut el idáig, általában azokkal fordul elő, akik felkészületlenek, nem elég gyakorlottak, és nagyképűek. Szerencsére nem sok ilyennel találkoztam, mert elkerültek, vagy én elkerültem őket.

– Megteheted, hogy válogatsz?

Gyarmathy Ágnes: Azt azért nem.

– Miért nem?

Gyarmathy Ágnes: Mondhatnám azt, hogy igen, de ez sokkal bonyolultabb. Rettenetes hátránya ennek a művészeti ágnak, hogy mi magunktól nem tudunk felszínre kerülni, mert bennünket, tervezőket a rendező választ. Lát egy munkámat, ami tetszett, látott egy filmemet, ami hasonlít az ő látványvágyaihoz, szeretné, hogy az előadásának is ilyen formavilága legyen. De hát sok az eszkimó és kevés a fóka! Ezért megtörténhet, hogy nagy szünetek állnak be a felkérésekben. Nem mondhatom, hogy sokszor előfordult velem, sőt igazából még sosem, de az ember mindig fél ettől. Nem tudhatod soha, hogy a következő fél évben hogy alakul az életed. Nyomasztó. Ez a hangulat mostanában egyébként is jellemző a színházi világra. Éveken át nem tettem meg, hogy elutasítok munkát, szerencsém volt, nem kerültem olyan helyzetbe. Tavaly fordult velem elő először, egy olyan rendezővel, akivel számtalanszor dolgoztunk már együtt, hogy elolvastam az ajánlott darabot, és azt mondtam: ezt nem tervezem meg. Nem volt könnyű döntés, mert tudtam, hogy iszonyatos következményei lehetnek, ha elutasítom. A tervezőktől ez nagyon szokatlan magatartás, valahogy úgy alakul a dolog, hogy ha felkértek, akkor dolgozol, mert a darab címe, a SZÍNHÁZ és a rendező neve nem határozza meg a feladatot, nem tudom, hogy mibe megyek és hová érkezem.

– Véleményed szerint, mitől változtak meg a viszonyok?

Gyarmathy Ágnes: Átértékelődtek az etikai és esztétikai normák. Szabad a gazdát, „Utolsó pár előre fuss!-t és Nyuszi ül a fűben-t játszunk. Figyelj, nem bohóckodok tovább! Képzelj el egy pohár vizet, amibe egy csepp tintát beleöntesz és látod, ahogy a tinta megy lefelé a tiszta vízben, és különböző alakzatokat vesz föl. Tudod, hogy ha hozzányúlsz rosszabb lesz, mert az egész víz összekeveredik vele. Így élünk. Ez a színházi világ ma. Visszatekintve azt gondolom, hogy egy rossz irányú, hibás kontraszelekció eredményeképp hatalmas szakadék előtt áll a színházi élet. Nincsenek igazi rendezők, tervezők, karmesterek, már mesterek is alig. A lelki motívumok összemosódtak, a közlekedőedény-rendszerek összedőltek, és ez nagy baj, nagyon nagy baj. A színház érzékeny, kegyetlen műfaj, de csak szeretetben tud létrejönni. Mindezzel együtt alázatosnak kellene lennünk a művel, az előadás létrehozásának folyamatával, és egymás munkájával szemben. Ez mind nincs. Ideges emberek hangosan taposnak egymáson, írón, zenén, tervezésen át. Létrejön valami, néha jó, és nagyon sokszor rossz. A színház a látvány művészete, természetesen ebben a tervezés is. Mostanában azt gondolom, sokan arra törnek, hogy ne legyen a látvány művészet, ettől aztán meg is bukik, visszájára fordul az egész. Ha előadás közben látványról, cselekményről, játékról vagy bármiről eszembe jut a kérdés, hogy – Miért? –  akkor az ott rossz, az öncélú. Ha a közönséget arra neveljük, hogy mindegy ki írta, mi a darab címe, a saját mondanivalómmal én mutatom meg magam, nem az író sugall gondolatokat a művén keresztül a nézőknek, akkor baj van, az nem jó, nem erről szól a SZÍNHÁZ. Akkor az egész közeg kívülről és belülről is törik, szakad, zúdul, drámai, skizoid helyzetet sugároz.

– Mindez hatással van rád?

Gyarmathy Ágnes: Természetesen. Belefáradtam abba, hogy önfelmutatás, magamutogatás legyen egy bemutató. Engem ez zavar, taszít és menekülök előle. Amikor egy előadást nézve elfelejtem az alakító színészt, a szerepjátszó művészt, és helyette kirajzolódik előttem egy sajnálatra méltó megalázott ember, akinek a testi valósága kerül előtérbe, ha látom, ahogy folyik a víz az arcán, nézem a pórusait, érzem a lelki görcsét, és azt gondolom, hogy – Jézusom ez a szerencsétlen ember miért hagyja, hogy így megalázzák?! Miért?! – már réges-régen nem egy művészt látok, hanem egy szenvedő embert. Rosszul esik ez nekem. Boldogsággal kell, hogy eltöltse az embert egy nagyszerű alakítás élvezete, azt semmi sem tudja pótolni vagy érdekesebbé tenni. A tervező nem stylist. Az a ruha, ami csak befedi a színész testét, még nem jelmez. A jelmeztervezés tudomány. Sok mindent kell ahhoz tudni, hogy könnyedén, lágyan jöjjenek fel a színpadra a formák, színek, amit egy ruha hordoz. A jelmeznek üzenete van. Nem lehet neutrális, konfekcióüzletekben megvásárolható. Óriási tévedés van a dolgok lényege között. Kevés az a tervező, aki tisztában van munkája tétjével, a felelősséggel, amit vállalt. Ha látványtervező művészetről beszélünk, az előadásért a tervező felelőssége igen komoly. A látvány ötven százalékot tud rontani, vagy javítani az előadáson. Azok a vezéregyéniségek, akik egy előadást létrehoznak – rendező, tervező, karmester és a többiek – egy jó összeállás esetén, azért dolgoznak együtt, mert szeretik egymás gondolkodásmódját, hisznek egymásban, egymás elképzeléseiből kívánnak továbblépni, integrálják egymást. A feladatot mindenki más oldalról közelíti meg, és egymásból új gondolatokat, új érzéseket váltanak ki. Úgy integrálódik a munka, hogy a végeredmény sokszorosával tud több lenni, mintha egyedül tenné bármelyikük. Ha egy „team”, csak azért áll össze, hogy pénzt keressenek, az halálosan veszélyes. Ha nem mondják meg egymásnak az igazat, ha kell, nem állítják le egymást, nem ugranak bele lyukakba a másik helyett, az egész „alkotás” mint egy kő bezuhan a vízbe, és a visszájára fordul! Elmosódnak a tűréshatárok, óriási veszély, hatalmas baj lehet. Remélem, a közönség is úgy gondolja, hogy ezekből elég legyen, fárasztóak, és egyformák.

– Ki fogja megmutatni a helyes irányt?

Gyarmathy Ágnes: Nem tudom. Adja a Jóisten, hogy legyen, aki megmutatja és meg is hallgassák. A mai fiatalságnak az a baja, hogy el akarja érni a sikert, de az utat nem akarja megtenni, ami odáig vezet. Mi másképp értük el a célt. Az én generációm, és az utánam jövő, egy-kettő még megdolgozott a sikerért. Letette a voksot, bebizonyította, érdemes arra, hogy az legyen, aki lett. Olyan a természetem, hogy nem tudok cinikusan elmenni a problémák mellett. Engem bánt, rág, és szeretnék tenni érte valamit. Persze nem tudok. Egyedül képtelenség, de tízen sem tudnánk. Nehéz helyzetben van a szakma, olyan hiányosságokkal küzdünk, amiket nem lehet pillanatok alatt bepótolni. Ahhoz generációknak kell fölnőni jól. Ehhez idő kell és jó mesterek. Persze soha semmi nem lehetetlen, csak tenni kell érte.

– Mi lehet a megoldás?

Gyarmathy Ágnes: Nem vagyok nagyon optimista. Abban bízom, talán lesznek vágyak arra, hogy siller helyett újra Schillert játszunk, sekszpír helyett újra Shakespeare-t játszunk. Ne érts félre, nem vágyom a húsz, harminc, negyven évvel ezelőtti stílusirányzatokra a színpadon, nem akarok múzeumot a színházban. A klasszikus szó nem bűn, nem rossz, csak tudást igényel, ami ha megvan, bármelyik percben átírhatjuk olyan modernre, amilyenre csak akarjuk, persze a mű iránti tisztelettel.

Szerző: Trombola Anita/ Magyar Teátrum

süti beállítások módosítása