Száz tucat arc - Eszenyi Enikőt köszöntjük

Ma ünnepli 51. születésnapját Eszenyi Enikő, a Vígszínház igazgatója. Ez alkalomból Parti Nagy Lajos szavaival köszöntjük, aki arról értekezik milyen is a színésznő arca és miből van a szuggesztivitás, ha nem végtelen rajongásból és végtelen magányból?

eszenyi_harom

 

Parti Nagy Lajos írása:

 

Akár kezdhetném ott, hogy objektív elfogult vagyok Eszenyi iránt. Hogy bármit csinál, azt én eleve szeretem, tulajdonképpen függetlenül attől, hogy „saját magához” képest mennyire jó vagy nem jó. Nekem jó, s itt azt hiszem, többről, illetve másról van szó, mint a színészet. Arról, hogy mindenki szerelmes bizonyos arcokba, pláne az író, aki beléjük, mögéjük látja a teremtményeit, megannyi Bovarynéját, akik persze, egytől egyig ő maga. Megérzi, hogy mely arcokhoz illenek a figurái, mely arcokhoz illik a világ, amiről, és a nyelv amelyen beszél. A mondatai érzik ezt az arcot, s ez az arc képes átvilágítani, hitelesíteni a mondatait. Nem eljátszásról beszélek, nem arról, hogy Eszenyi jól tudná játszani a figuráim közül ezt vagy azt. Persze, hogy jól. De ha nem játssza, ha soha nem játssza egyiket sem, ez akkor is így van. Eszenyi arca azon színésznőarcok egyike, melyekől azt gondolom, hogy „helyettem”, mármint a hőseim helyett beszélnek, ama érzet, sors, alkat szerint, amit azok, mondjuk így, képviselnek.

 

eszenyi_vegzos

 

De képvisel-e egy arc önmagán kívül bármit is, magatartást, viszonyt a világhoz, gőgöt vagy alázatot? Tisztázni kéne továbbá, hogy mit értek arcon, illetve éppen, hogy nem tisztázni, hisz hol az egész testet, a mozdulatait, a teljes színészi „kirakatát” értem majd rajta, hol csupán az arc felületét, mint színészi testrészt, egy munkaeszközt a sok közül. Mondhatnám azt is, s persze igaz volna, hogy Eszenyi művészetéről beszélek. Mégis arcot mondok, mert egyszerább és érzékletesebb. Arcot, amelybe nagyon bele lehet hullani.

A tanácstalanul mély pillantása. Azok a nagy, körbeérő szemek. Van bennük valami fémes és vadállati, valami az összenyomott rugó álmos feszültségéből. S mi más az egész figura, mint egy finom, összenyomott rugó, lobogónyi energia egy zsebkendőcsücsökben. Diáklányarc, mely elképzeli magát színésznőként. Egy szelíd arc, mely megszelidíthetetlen. Áhítat és riadt szemlélődés. Legtöbbször fölfelé néz, föl, valahová túl a színházon, oda, ahol semmi sincs, bár néha talán megidézhető. Mitől tud egy ennyire csupasz arc ennyire rejtőzködni? Miből van a szuggesztivitás, ha nem végtelen rajongásból ls végtelen magányból?

 

  • eszenyi

Eszenyi arca, mint szeizmográf és átmenet. Folyton a dolgok, érzelmek, emberi minőségek átváltozásáról, egymásba alakulásáról beszél. Az átmenet állapotairól, arról a képtelen ideiglenességről, melyet nem lehet elfogadni és nem lehet elutasítani. Ez az átmenet a tartalma, az „üzenete”. S az, hogy a legellentétesebb dolgok mennyire, illetve hogyan tartoznak össze. Részvétteli és groteszk ez az arc, fenséges és alantas, szentség és profánság, sírás és nevetés, kajánság és áhítat folytonos együttlétéről szól, együttes létezésére figyelmeztet, mindezt mint egy rendes, meg- és összegyúrt sajátszerűséget hordozza, igen, ez neki mind a saját arca, mármint ha színésznél ilyesmiről beszélhetünk.

 

Beszélhetünk. A színész saját arcáról igen, privát arcáról nem. Utóbbi magánügy, ámbár lehet kíváncsi, de az igazi néző előbb-utóbb rájön, hogy a privátnál a saját arc többet árul el, többet hagy látni, hisz épp ez a dolga, hogy naponta, vásárra vigye, át- és visszaalakítsa, elfedje és megmutassa a teljes egzisztenciát, az egész embert. S ez több, mint eljátszani ezt vagy azt, noha ezt vagy azt mindeközben tökéletesen el kell játszani. A rendes szakmunka, a mesterség nélkül nincs művészet, csak szenvelgés, annak pedig nincs egzisztenciája, legföljebb a szó anyagi értelmében.

 

  • eszenyi_premierma

 

Eszenyi egymásra fektetett arcai bennem: ugyanaz százféleképpen. Nem mintha nem tudna, nem mintha nem lehetne maradéktalanul átváltozni. Szerepről szerepre, estéről estére, csak éppen nem érdemes. Mármint maradéktalanul nem érdemes. Mert épp ez a „maradék” az arc sajátja, épp ez az a kevés, de elvehetetlen bizonyosság, ami a saját arc kínja és privilégiuma. Eszenyi saját arca egy birtokolt, megszerzett arctár előhívási, mozgathatási képessége. Persze ez, amire azt mondjuk, hogy önmaga, ez is mi más, mint szerep? Azon arcok összessége, melyek egyike sem ő, de együtt mégis?

 

Maszkról beszélek? Nem vagy nemcsak. A maszk más, sokkal inkább a manírhoz, a megfagyott modorhoz hasonlít, s kevéssé, vagy épp egyáltalán nem tűri az átmeneteket. Leveszem, amíg tudom, esetleg fölveszek egy másikat, de az csak annyi, illetve csak olyan, mint hogy kimegyek átöltözni, lesminkelek, fölsminkelek. De az „alapértelmezett” arc az e mögötti állandó.

Persze, hogy ebben mennyi az alkat, s mennyi a tudatos munka, az önmegcsinálás, ki tudja már? Nem is fontos. Nem az „őszintét” akarja az ember megtalálni a színész arcai mögött, hisz bizonyos fokig minden arc hazug és minden arc ősznte, nem, hanem az arcok, a hozott, a felvett, a kimunkált, megálmodott és önkéntelenül, hogy úgy mondjam vegetatíve felbukkanó arcok egyensúlyát, egymáshoz való viszonyát, mint jelentést, netán képviseletet. Édes Anna arcában Vizynét és fordítva.

 

  • eszenyi_virag

Eszenyi „alapértelmezett” arcát emiatt a sokértelműség miatt szeretem. Mert egyszerre hoz zavarba és segít ki ebből a zavarból. Mert tulajdonképpen csúnya. Mert tulajdonképpen szép. Mert dölyfös. Mert alázatos. Mert pimasz, mert tenyérbebújóan szelíd. Mert egyik se, és mindegyik.

 

Tucat arc. Ezzel a márciusi-ballonkabátarccal tele az ország, semmibe révednek vele rózsadombi teraszokról, és állnak vele sorba segélyért Kisvárdán, szöknek vele a lánynevelő intézetekből, és vezetnek vele apácazárdát, utaznak vele a Bahamákra, és állnak vele strandpapucsban, kék mackónadrágban s puffasztják fel tojáslikőrrel, rumos kólával. Ezt az arcot pofozzák vörösre munkanélküli, templomegere-férjek, s ezért lesznek öngyilkosok milliárdos nagyvállalkozók. Eszenyi arca tucat-arc. És egy nagy színésznőnek igenis legyen tucat arca, száz tucat arca. Hasonlítsanak rá és hasonlítson sokakra. Megengedheti magának. Eszenyi arca attól egyetlen és utánozhatatlan, hogy sok van belőle.

 

Nézem, ahogy tangózik. Az az igazság, hogy a tangózni tudása nem hat meg, ekkora színésznő tudjon tangózni, ha nem tudna, se érdekelne, ha botlába volna, két mankója volna, öt perc alatt elhinném neki, hogy repül. S nem azért, mert a teljes és felhőtlen illúziót akarja felkelteni, az nem is, vagy nem is mindenben sikerülhetne, hanem azért, mert egyszerre hiteti el velem, hogy repül, s azt, hogy ez nem igazi repülés, ez itt egy színpad, ez egy turné, ez egy produkció stb., vigyázat, csalok. Szóval nem azt akarja elhitetni, hogy a szárnyai valódiak, hanem hogy mindez igaz, sőt, igazibb az igazinál, merthogy játék, ezáltal halálosan komoly dolog. Neki az elhitetés halálos fontosságát kell elhinnem. S azt, hogy bár neki, nekem „nekünk” ez a legfontosabb dolog a világon, a világ ennél, „nálunk” mindig több és tágasabb.

 

  • Szerző: Parti Nagy Lajos, az Elle magazinnak

süti beállítások módosítása