"Nagyon fájt, hogy itthon nem énekelhetek..." 1.

Interjú Perencz Béla baritonnal.  Első rész.

Operaházunk egyik vezető szólistája, Perencz Béla tíz évvel ezelőtt jött haza Magyarországra. Azt megelőzően a bécsi Operában, majd Németországban futott be jelentős karriert, előbb tenorként, később pedig mint bariton. Az interjú első része.


"NAGYON FÁJT, HOGY ITTHON NEM ÉNEKELHETEK..."

1. rész


Mikor kezdett el énekléssel foglalkozni? Ha jól tudom, édesapja tenorista volt.

 

Így van! Édesapámat nagyon korán, tizenöt évesen vesztettem el, de ma is visszacseng a hangja. Édesanyámmal együtt tagja volt az Állami Népi Együttesnek. Édesanyám is egy "régi értelemben vett", rendkívüli kvalitású énekesnő volt. Az ötvenes években, egy olaszországi turnén előénekelt Turandot szerepére egy akkor nagy hírű karmesternek, azt követően nem is akarták visszaengedni Magyarországra. Én azonban kisgyerekként itthon voltam, és neki haza kellett jönnie. A hangi képessége teljes mértékben szólókarrierre predesztinálta volna őt. Úgyhogy én az éneklésre való igényt von Haus aus hoztam magammal.

 

Mit ért az alatt, amikor édesanyjáról azt mondja: "régi értelemben vett énekesnő"?

 

Sokféle összetevője van annak, hogy egy szerepre milyen hangi adottság predesztinál valakit. A mai operaéletben a szerepekkel kapcsolatos fach-beli elvárás nagyon elcsúszott, ez világszerte igaz. Hogy miért, nem tudom. Gyakran arra hivatkoznak, hogy nincs már annyi drámai énekes, ezért a drámai szerepeket ma sokkal könnyebb hangokkal énekeltetik. Én azonban azt hiszem, hogy a képzés az, ami világszerte sokat hanyatlott, miközben az igazán értékes hangú emberek az utcán szaladgálnak.

 

pbtoscaederv

Scarpiaként a Toscában Sümegi Eszterrel

(fotó: Éder Vera)

 

Valószínűleg a stúdiótechnika is sokat rontott a helyzeten. A stúdiófelvételeken ma már kisebb hanggal is lehet érvényesülni, míg régen elsősorban a színpadon kellett helytállni.

 

A számból vette ki a szót. Számomra az operaéneklés autentikus időszaka a két világháború közötti időszak. Számos felvétel van persze az azt megelőző évtizedekből is, de azok eredeti kvalitását az akkori hangtechnikai minőség miatt nehezebb megítélni. A húszas években viszont megjelent az a technika, ami csodálatos módon mindent vissza tudott már adni, ugyanakkor a technikai manipuláció lehetősége még nem volt jelen. Ez a két világháború közötti nagy korszak még az ötvenes-hatvanas évekre is áthúzódott. Nagy szerencse volt az életemben, hogy 1982-ben felvettek a bécsi Staatsoper stúdiójába, és akkor, ott még számos igazán nagy művészegyéniséget láthattam és hallhattam. Stúdiótagként, kisebb szerepekben lehetőségem volt a világ akkori legnagyobbjai mellett fellépnem.

 

Említsen meg néhány nevet, akikkel egy színpadon énekelt!

 

Mirella Freni, Luciano Pavarotti, Marton Éva, Ghena Dimitrova, Montserrat Caballé, José Carreras, Nicola Martinucci, Franco Bonisolli, Renata Scotto, Giuseppe Taddei... Utóbbi volt akkor az én élő példaképem, vele egyszer egy koncerten is együtt énekelhettem. Aztán a Wagner-énekesek: Gundula Janowitz, Christa Ludwig, Kurt Moll, Reiner Goldberg, René Kollo és James King, aki akkor a Fidelióban énekelte Florestant. Emlékszem, hogy egyszer meglátott a Staatsoper folyosóján és azt mondta nekem: "Jön velem szemben a jövő nagy hőstenorja!" Akkoriban én ugye a tenor fachban próbáltam a szárnyaimat bontogatni.

 

Egy korábbi interjújában utalt rá, hogy a Battistini-féle olasz iskolában szerzett jártasságot. A legendás baritont, Mattia Battistinit még hallhatjuk is múlt század eleji felvételeken. Hogyan foglalná össze a Battistini-iskola lényegét?

 

Battistini a modern bel canto atyja, óriási énekes volt. Az ő művészetében még jelen volt a régebbi bel canto kultúra, ami legjobban Bellini világát jellemezte - ebben elsősorban az éneklésnek, mint "hangszeres produkciónak" volt jelentősége. Elődeivel szemben ugyanakkor már nagyobb fokú drámaiság jellemezte az előadásmódját. Jelentős mértékben az ő hagyatéka eredményezte végül azt a nagy korszakot, amit a harmincas-negyvenes, de még az ötvenes-hatvanas évek operaéneklése is jelentett. Első mesterem Battistini egyik utolsó, akkor még élő növendéke volt, Maróti Magdolnának hívták. Később, amikor Bécsbe kerültem, arra költöttem a pénzem, hogy ennek az iskolának a még élő nagy öregjeit Olaszországban felkeressem, és amit lehet, megpróbáljam tőlük eltanulni.

 

Puccini: Tosca - Scarpia szerepében; Magyar Állami Operaház

 

 

Ők mennyire adták, adják tovább a tudásukat?

 

Többségük már sajnos egy másik univerzumban él... A mai kor pedig hogy engedné meg, hogy egy fiatal énekes annyi ideig készüljön a pályára - és egyes szerepekre -, mint ami a régiek idejében gyakorlat volt? "A Wagner iránti 'alvó szeretet'..." Nekem még szerencsém volt, hogy az olasz szerepkört Bécsben is egy olyan mestertől, M. Lantieritől tanulhattam, akinél a legnagyobb énekesek közül is sokan sorba álltak. A német szerepkörre vonatkozóan a stúdiómunkámat szintén a háború előtti korszak egyik jól ismert egyénisége, Otto Wiener vezette. Ha már a német szerepkörről beszélünk, azon belül is Wagnerről, a Magyarországon élő mestereim közül meg kell említenem Tutsek Piroskát, mint az egyik legfontosabbat. Ő a háború előtti magyar operajátszásnak világméretekben is az egyik legnagyobb személyisége volt, és aki olyan karmesterekkel énekelt, mint Knappertsbusch, Furtwängler, Walter, Kleiber, Serafin. Tutsek Piroska nagymértékben hozzájárult, hogy a Wagner iránti szeretetemet felébressze. Mert ez egy "alvó szeretet", amit az ember már a születésekor megkap.
Egy történettel szeretném szemléltetni Tutsek Piroska karizmatikus egyéniségét. Egyik alkalommal, tanítás közben mesélt a Parsifal 1940-es, milánói Scala-beli bemutatójáról, amikor is Kundry szerepét énekelte Tullio Serafin vezetése alatt. A próbák alatt feltűnt neki, hogy az egyik viráglányt éneklő fiatal énekesnő különös figyelemmel és áhítattal kíséri az ő énekesi alakítását. Csakhogy abban az időben, az akkori Scala színpadán éneklő és ily módon istenített világnagyságot nem lehetett csak úgy megszólítani, mint napjainkban - egyszerűen mások voltak a "közlekedési szabályok". Végül, amikor a bemutatkozásra mégis sor kerülhetett, kiderült, hogy ez a viráglányok egyik szólamát éneklő, akkoriban kezdő, fiatal kis énekesnő nem más volt, mint a későbbi idők nagy mezzoszoprán világcsillaga: Giulietta Simionato. Egyébként erről a produkcióról Tutsek Piroska a lakásán egy alkalommal egy primitív orsós magnón, egy kissé recsegő felvételen lejátszott egy részletet, a Parsifal címszereplőjének "Amfortas, die Wunde..." kezdetű monológját. Egy olasz tenorista énekelte olasz nyelven, a ma megszokott interpretációnál sokkal emocionálisabb, és a szituáció hangulatát, megélését kifejezni akaró, sokkal szenvedélyesebb lelki hangvétellel. Ezt hallván valószínűleg ez jelentette akkor nekem annak a bizonyos vele született szeretetnek, kapcsolatnak, illetve kötődésnek a felébredését.

 

pbportre3

Az Operaház Székely Bertalan termében (fotó: Éder Vera)

 

Kezdetben Ön hangszeren is játszott.

 

Tíz évesen kezdtem el hegedűn tanulni. Ez már túl késő volt, de a konzervatóriumban azért bejutottam a hegedű-brácsa szakra, ahol Székács János brácsaművész úrnál tanultam. De egész pici gyerekkorom óta operaénekes akartam lenni. Még a hatvanas évek elején láttam a tévében Kónya Sándort, aki Lohengrin elbeszélését énekelte, ami óriási hatással volt rám. A hegedűvel párhuzamosan az énektanulást is elkezdtem a már említett Maróti Magdolnánál. Később énekeltem a Honvéd Művészegyüttes énekkarában, ami egy nagyon jó iskola volt a strapabíró képesség trenírozása szempontjából. Ezt követően kerültem a Zeneakadémiára.

 

A Zeneakadémia után pedig ösztöndíjas lett Drezdában.

 

Még zeneakadémistaként kijutottam Drezdába, ahol meghallgatott egy híres énektanár, Johannes Kemper. Azt mondta, olyan Wagner-tenor vagyok, amilyen a nagykönyvben áll. Kérte, hogy menjek hozzá tanulni, az utazásokat, a szállást, a teljes megélhetésemet fizetik. Akkor azonban csak pár napig lehettem Drezdában. Itthon az illetékes minisztériumba kellett bejárogatnom, hogy engedjenek ki. Egy évig játszottak velem, úgy tettek, mintha ebből hamarosan lenne is valami. "A németek is olasz alapokra építettek..." Néhai barátom és énekmesterem, Szabó Miklós - valamikori nagy tenorista - segített nekem a levelek megfogalmazásában, neki emberileg is nagyon sokat köszönhetek. Végül nem engedtek ki, és maradtam a Zeneakadémián. Ettől egy kicsit "pokolszerűvé" váltak számomra a hátralévő iskolai évek, de végül elvégeztem a Zeneakadémiát. Akkor már nem tudtak mibe belekötni, és sikerült kijutnom Drezdába, posztgraduális képzésre, ahonnan eljárogattam tanulni Olaszországba is. Drezdában Johannes Kemper volt a mesterem, akinek a kezei alól nem egy nagy világnagyság került ki. Kemper maga mesélte, hogy Drezdában ő még odahívott olasz mesterektől tanult. Már akkor is igazolódott számomra az a régi tradíció és felfogás, hogy a német operairodalom és az annak csúcsaként említhető Richard Wagner zenéjének régi interpretálói is olasz alapokra építettek, és hogy attól volt a Wagner-interpretáció valamikor olyan csodálatos. Még egy mesteremet meg kell említenem: Ernst Hermannt, a drezdai Zeneakadémia korrepetítor szakának a vezető professzorát, aki fantasztikus klarinétos és karmester is volt, és aki úgy tudott rávilágítani a zene lényegére, ahogy azzal korunkban ritkán találkozhatunk.

 

Wagner: Lohengrin - Telramund szerepében; Magyar Állami Operaház

 

 

Drezda után két évig volt tagja a bécsi Staatsoper stúdiójának.

 

Egy győri kolléganőm szólt - akkoriban a győri színházban is tag voltam -, hogy lehetőség van Bécsben előénekelni. Egy többlépcsős válogatásról volt szó, de én akkor csak háromévente egy alkalommal mehettem ki nyugatra. A bécsi meghallgatáson ezért elmondtam: nekem ez az egyetlen lehetőségem, és ha továbbjutok, nem tudok eljönni az újabb meghallgatásokra. Szerencsére egyetlen meghallgatás alapján is felvettek, és a bécsi Staatsoper Stúdiójának a tagja lettem. Ott megkaptam mindazt, ami az operaénekesi pályára való felkészüléshez szükséges volt. Kis és középszerepekben pedig részt vettem a Bécsi Operaház esti előadásain is.

 

Viszont nem maradt Bécsben, hanem Németországba költözött.

 

Az ember soha nem tudja, hogy mikor tesz jót és mikor nem. Sokan biztattak, hogy próbáljak meg Bécsben maradni, és ott, a Staatsoper tagjaként elindítani a pályámat. A stúdióban majdnem minden nagy tenor szerepet meg kellett tanulnom. Otto Wiener-rel a Wagner: Ring szinte összes tenor szerepét végigénekeltem, csakúgy, mint M. Lantierivel az olasz szerepkör spinto és hősi szerepeit a Bohémélet Rodolfójától a Simon Boccanegra Gabriele Adornóján keresztül Turiddu, Radames és Otelló szerepéig. Akkor azonban már a feleségemmel és a kislányommal éltem Bécsben. Biztos megélhetést nyújtottak számunkra, de szerettem volna azért már magasabb életszínvonalat, Németországban pedig még nagyobb szerepek és magasabb fizetés várt. Végül Bielefeldbe mentünk, ahol egy jelentős operaház működik. Németországban a legkisebb színház is válogathat a legjobb énekesekből, Bielefeldben indult el például Kónya Sándor és Astrid Varnay karrierje. A különbség a nagy színházakhoz képest ott inkább a zenekar nagyságában, kategória-besorolásában van. A bielefeldi szerződésem opera és operett szerepekre szólt. Az operett műfaja nagyon jó iskolát jelentett ahhoz, hogy az operaszínpadon jobban, életszerűbben tudjak egy szerepet megformálni. Akkoriban sok helyen énekeltem operettet, amit nagyon szerettem. Az első operaszerepem a színházban az Eladott menyasszonyban volt, de már folyamatosan készültem az olasz és német operairodalom nagy szerepeire is.

 

Számos tenor szerepet énekelt el: Parsifalt, Siegmundot a Walkürben, Gabriele Adornót a Simon Boccanegrában, a Parasztbecsület Turidduját, Maxot a Bűvös vadászban, az Eladott menyasszonyban Hans szerepét, Otellót...

 

Utóbbit koncertszerűen, Olaszországban. Az opera keresztmetszetét adtuk elő, de abban benne volt Otello összes nagy jelenete. És kiegészíteném még a sort Debussy L'enfant prodigue című művének tenor szerepével is.

 

pbelektraevajohanssohnederv

R. Strauss: Elektra - Orestes szerepében; partnere: Eva Johanssohn

(fotó: Éder Vera)

 

Hamarosan azonban új korszak következett az életében: felhagyott a tenor szerepekkel és baritonként folytatta.

 

Igen, eljött egy pillanat, amikor azt mondtam: véget ért egy szép időszak, az én tenor-korszakom időszaka, és vissza kell kerülnöm a bariton fachba. Nem véletlenül mondom, hogy "visszakerültem", ugyanis nem voltam egy született tenor, hanem bariton, sőt, basszbariton. Eleinte gégésztől gégészig jártam, de ők is azt mondták, hogy a hangszalagom inkább a mélyebb hangfaj állapotát mutatja. "...véget ért az én tenor-korszakom..." Elsősorban édesapámat követve akartam mindenáron tenorista lenni, ami nagyon sok technikai gyakorlással sikerült is. A magasságok sem jelentettek gondot, akkoriban még Adam Longjumeau-i postakocsisának tenoráriáját is kétvonalas D-vel énekeltem... De negyven éves koromban már váltanom kellett. Az utolsó pár évben már éreztem, hogy a természetes passaggio - vagyis a középső tartomány, a beszéd kiterjesztett tartománya és a felső tartomány közötti átmenet - lefelé csúszik. Baritonként addig semmit nem énekeltem, kivéve egyetlen miskolci fellépést, még 1981-ben, amikor Cimarosa Titkos házasságában léptem fel Robinson szerepében, Hegyi Árpád Jutocsa nagyszerű rendezésében.

 

Hogyan, melyik szereppel indult el a bariton-karrierje?

 

Elkezdtem előénekelni, mint bariton. Drezda közelében van egy csodálatos szabadtéri sziklaszínpad, a Felsenbühne Rathen, ahol nyaranta operaelőadásokat is tartanak. Ez egy többszintű játéktér a sziklák között, fantasztikus háttérrel és környezettel. Gyalog kell oda fölmenni, kétezer ember fér el a nézőtéren. Egyébként a környék klímája, levegője is kiváló, azt mondják, ott még soha egyetlen énekes sem lett beteg. A környéket látva érzi úgy az ember: nem csoda, hogy Weber megírta a Bűvös vadászt... Akkor, ott épp Luna grófot kerestek a Trubadúrba és Pizarrót a Fidelióba. Nehéz szerepek, de gondoltam, megmérettetem magam. A meghallgatáson persze kiderült, hogy addig tenor voltam, és fel kellett sorolnom a tenorszerepeimet. A Bűvös vadásznál, Max szerepénél felkapták a fejüket. Kiderült, hogy egész szezonban a nagy Wagner-tenor, Reiner Goldberg énekelte volna ott Maxot, de valamiért le kellett mondania a fellépéseit, és már hónapok óta próbáltak találni valakit a helyére. Miután azt is megtudták, hogy én Ernst Hermannal tanultam ezt a szerepet, azt mondták: addig el nem engednek, amíg el nem énekelem Max áriáját. Hiába mondtam, hogy én Luna grófra vagy Pizarróra jelentkeztem... [nevet] Azt hiszem, igazán jól "odatettem nekik az áriát", azonnal leszerződtetek és egész szezonban egymagam énekeltem végig a szerepet. Csodálatos esték voltak, soha nem felejtem el.

 

És mi lett a bariton tervekkel?

 

Közben a weimari Deutsche Nazional Theater-ben megkaptam Mandryka nagy szerepét az Arabellában. Még abban az évadban énekeltem ott Amfortast is a Parsifalban, a rákövetkező évben pedig a Rigoletto címszerepét.

 

Wagner: Parsifal - Amfortas szerepében; Magyar Állami Operaház

 

 

Tényleg nem bánja, hogy már nem énekel tenor szerepeket?

 

Egyáltalán nem, a bariton szerepkörben mindent megtaláltam magamnak. Igaz, kimaradtak Mozart nagy bariton szerepei, mivel negyven évesen már rögtön Verdit és Wagnert kezdtem énekelni. Sokat közülük itthon, az Operaházban énekeltem először, például a Traviata Germontját, ami máig az egyik kedvenc olasz bariton szerepem.

 

Pedig az inkább lírai bariton szerep.

 

Tévedés! Germont egy érett apa, aki vissza akarja kapni elveszettnek vélt gyerekét; egy igazi, csodálatos drámáról van szó. Az ária valóban lírai, és rendkívül nehéz: minden baritonista fél tőle. Kevesen tudták igazán jól előadni, úgy, mint például Ettore Bastianini, aki az én példaképem az olasz szerepkörben.

 

Visszatérve a tenor szerepekre: ha most felmenne a színpadra és újra el kellene énekelnie, mondjuk Turiddut, hogyan sikerülne?

 

Nem igazán sikerülne. Ez egy nagyon összetett dolog: a hang fiziológiáját - sok más mellett - például a figura szellemisége is nagyban befolyásolja. Ha megint elkezdeném magam a tenor szerepekre trenírozni, és hangilag, lelkileg, szellemi síkon is ráállnék, akkor bizonyos tenorszerepeket még el tudnék énekelni. Turiddut nem, az magasabbra van írva. De például a Walkür, sőt, a Parsifal és a Bűvös vadász tenorszerepe is inkább a tenor és a bariton hangmagasság között van. Az egy tévedés, hogy ezeket manapság líraibb tenor hangokkal énekeltetik, még akkor is, ha mindegyikben vannak lírai részek is. A drámai részek ugyanis a mérvadóak, ha azokat meg tudja oldani az énekes, akkor alkalmas csak a szerepre.

 

(folytatása következik)


Csák Balázs

 

süti beállítások módosítása