A Trafó Galéria vezetői kritizálják Bozsik pályázatát

A Trafó új vezetésének képzőművészeti programja kapcsán írtak a Trafó Galéria korábbi vezetői.

A kívülálló számára talán nem egyértelmű, hogy egy elismert táncművész-koreográfus kinevezése a Trafó – Kortárs Művészetek Háza igazgatói posztjára miért kavar akkora port kortárs művészeti berkekben. A nyertes pályázat egyes részleteinek szakmai szempontú elemzése reményeink szerint közelebb vihet nem csak a Trafó jövőjével kapcsolatos aggodalmak megvilágításához, de támpontokat is nyújthat a nyáron kezdődő új vezetési ciklus elképzeléseinek megértéséhez.

A jövő valóban elkezdődött: az elmúlt héten többen elemezték, kritizálták Bozsik Yvette a Trafó igazgatói posztjára beadott nyertes pályázatát. Írásunk a pályázat eddig kevés szót kapott részére, a képzőművészeti program koncepciójára, illetve annak hiányára hívja fel a figyelmet. Bár a Trafó körüli vitában ez kisebb horderejű ügynek tűnhet, a kortárs magyar képzőművészet szempontjából meghatározó jelentőségű.

Alulírottak valamennyien a Trafó Galéria vezetői és kurátorai voltunk az elmúlt csaknem másfél évtizedben, így érintettségünk kétségtelen, ez azonban nem lehet ok a diszkrét hallgatásra. Éppen a Trafóba, és annak galériáján keresztül a hazai kortárs képzőművészeti közegbe fektetett munkánk lehet e nyilvános megszólalás alapja. Úgy tartjuk ugyanis, hogy amennyiben a pályázati szövegben vázolt módon alakul át a Trafó Galéria működése, az a hazai és nemzetközi kortárs művészeti közegbe mélyen integrálódott, dinamikusan és sikeresen működő kiállítóhely végét jelentené.

Bozsik Yvette pályázatának ugyanis a képzőművészetre vonatkozó része minden érdemi állítást vagy komolyan vehető víziót nélkülöz, a saját maga által is szükségesnek tartott „erős és kiforrott szakmai” koncepció a szövegben egyáltalán nem érhető tetten. Tájékozatlansága és felületessége méltatlan az intézmény jelentős nemzetközi pozíciójához és a Trafóban jelenleg is zajló szakmai munkához.

trafo

A Trafó Galéria egyidős az intézménnyel, azzal együttműködve, de teljes szakmai autonómiával működött a magyar intézményrendszerben közepes méretűnek mondható, 110 négyzetméteres kiállítótérben. Programja meg-megújult az egymást követő kurátorok részben eltérő szakmai elkötelezettsége miatt, tevékenysége mégis egységes képet mutat. Az elmúlt tizenhárom évben a társadalmi, politikai kérdésekre, a kulturális kontextusra érzékenyen reagáló magyar és nemzetközi alkotásokat következetesen bemutató helyként vált ismertté nemcsak a hazai közönség, de a nemzetközi szcéna számára is. A képzőművészeti kiállítóhelyek nemzetközi mezőnyében elfoglalt szerepe alapján elismertsége a Trafónak a színház- és táncművészeti színtéren betöltött jelentőségéhez mérhető. A galéria tematikus kiállításokon, magyar és külföldi művészek számára rendezett egyéni tárlatokon, nemzetközi koprodukciókon keresztül segítette és segíti egyrészt a magyar művészek nemzetközi kontextusban való bemutatását, hazai és külföldi karrierjét, másrészt a nemzetközi irányzatok itthoni megismertetését. Ha kölcsön vehetjük Bozsik Yvette lendületes biológiai metaforáját, „az izgalmi állapot” folyamatos.

Bozsik képzőművészettel kapcsolatos missziójában újítás és hagyomány meglehetősen semmitmondó kettőse, valamint „a művészeti élet színessé és élvezetessé tételének” vágya fogalmazódik meg. Mondatai kizárólag a bemutatás módjáról szólnak, de arról, hogy mit is mutatna be, hallgat. Az általa említett „közvetlen reagálási tér” (talán az angol „contact zone” kissé erőltetett magyarítása) – amely furcsa mód a műalkotások és nem az emberek által képviselt kulturális kontextusok találkozását tenné lehetővé – talált kifejezésnek tűnik, amelynek értelmezését nem segíti a pályázat egésze sem.   (A „kortárs alkotások számára közvetlen reagálási tér biztosítása” egyébként szó szerinti átvétel a Boulevard és Brezsnyev galéria weblapján olvasható küldetésnyilatkozatból. Ami nem lehet véletlen, hiszen a mellékelt névsor szerint Bozsik számít a galéria vezetője, Victora Zsolt segítségére és szakmai tapasztalataira.)

A vizuális művészeteket (elsősorban film- és képzőművészetet) érintő, zavaros struktúrájú javaslatok a Galéria munkájával kapcsolatos ismeretek teljes hiányára, és ami még lehangolóbb, a témában való meglehetős járatlanságra engednek következtetni.

„A mozgóképes műfaj bármelyikének megújítására” (sic!) vagy „intermediális lehetőségeinek kutatására” irányuló alkotások bemutatása nyilván csak annak jelent újdonságot, aki nem ismeri (még a Trafó weblapja alapján sem) a galéria programját. Itt ugyanis – igaz, a mediális megközelítés helyett jórészt inkább tartalmi szempontok alapján válogatva – az elmúlt években számos videoművész, mozgóképben is gondolkodó médiaművész állított ki. Így jövőbeli kiemelt szerepeltetésük látszólag, bár öntudatlanul, ezt a hagyományt folytatná, de ez önmagában radikális újításnak vagy hiánypótlásnak mégsem tekinthető. „Magára hagyottnak”, „sporadikusnak” vagy „eltűnőben lévőnek” tartani ezt a megközelítést épp a Trafó Galéria kontextusában nem tesz mást, mint indokolatlan drámai tónussal helyettesíteni konkrét szakmai terveket.

A pályázatot olvasva a képzőművészeti vonatkozású elképzelések legalábbis tanácstalanságról árulkodnak, ami egy elismert táncos-koreográfus részéről akár érthető is lehet, egy komplex szakmai stábbal dolgozni kívánó (és optimális esetben azzal pályázó) intézményvezető esetében azonban sajnálatos. Az együttműködő partnerek listája nem csak a konkrétumokat, de még az irányvonalakat vagy preferenciákat is nélkülözi, a szakértőként megnevezettek pedig nem jelentenek szakmai garanciát az évek során kivívott presztízs megőrzésére.

A bemutatni kívánt alkotók és társulatok között képzőművész nem szerepel, a témához szorosabban kapcsolódó két oldalon pedig mindössze a képzőművészethez kapcsolható oktatási intézményekkel való együttműködés vágya jelenik meg. Ez utóbbi eddig is jelen volt a Trafóban elsősorban az oktatási programok révén, de a speciális kiállításokon keresztül is. Azonban a pályakezdő alkotók nagyarányú bemutatása, azt gondoljuk, kevéssé szolgálja a magyar képzőművészet ügyét, tekintettel a Galéria nemzetközi irányultságának hiánypótló jellegére, és arra, hogy a budapesti szcénában szinte egyedüli nonprofit vállalkozásként képes a magyar művészek számára a szárnypróbálgatás és a nagy intézmények (Műcsarnok, Ernst Múzeum, Ludwig Múzeum) közötti léptékváltást kiegyensúlyozni.

Mindezek ellenére egyrészt szeretnénk, ha a Trafóval kapcsolatos diskurzusban nem mosódnának össze ízlésbeli preferenciák és szakmai érvek mentén kialakított pozíciók, a következetes és nívós munkával elért népszerűség nem válna szitokszóvá, a reflexivitást pedig nem lehetne a trendek kiszolgálásaként félreértelmezni.

Másrészről reméljük, hogy a Galéria – a magyar és a nemzetközi képzőművészeti életben betöltött – szerepének, valamint eddigi teljesítményének alaposabb megismerése után a pályázatban körvonalazódó koncepció helyett 2012 nyarától a Trafó Galéria eddigi működéséhez méltó programot valósít majd meg a most kinevezett vezetés.

Budapest, 2012. január 23.

a Trafó Galéria korábbi vezetői:

Eike Berg (1998–1999)

Bencsik Barnabás (1999–2001)

Somogyi Hajnalka (2001–2006)

Erőss Nikolett (2006–2010)

süti beállítások módosítása