'A színházi rendszerváltás nem történt meg' - Kálloy Molnár Péter mesélt

Először költőként került be a Ki kicsoda? lexikonba, s csak azután színészként. Mellette rendez, dalszövegeket ír, zenét szerez és gitáron játszik: Kálloy Molnár Péter színházról mesélt a Demokratának. Szemléztük. 

A teljes interjú a Demokrata nyomtatott számában jelent meg.

(...) - Ön pedig szintén nemcsak színész, hanem költő és zenész is. Van rangsor?

- Nincs, mert ezek a dolgok egy tőről fakadnak. Azelőtt, a shakespeare-i időkben például teljesen megszokott volt, hogy egy drámaíró maga rendezze, játssza a darabjait, miközben ő volt a dramaturg és a legfőbb mecénással, a királynővel tárgyaló "menedzser" is. Mert az alkotás és a gyermeki játékosság megélésének öröme ilyen szerteágazó tud lenni. (...)

- Nagy tapasztalattal bíró, tehetséges színészeknek valóban egyre kevesebb szerep jut, miközben a különböző színitanodák ontják a végzősöket.
- Pedig a színészképzésnek éppen nem a mennyiség, hanem a minőség lenne a lényege. A jelenleg működő állami normatívarendszer azonban pontosan ennek ellenkezőjére ösztönözi a művészeti iskolákat: több ember több fejpénzt jelent. A legnagyobb baj mégis a színházi törvény hiánya, ami szintén a minőség ellen szól, és csak tovább erősíti a színészi életpálya kilátástalanságát.
- Mit kellene tartalmaznia ennek a törvénynek?
- Legelőször is - pont a minőség érdekében - meg kellene határozni egy minimum gázsit. Hogy például egy ötvenéves magyar színész ilyen és ilyen díjakkal, szerepekkel a háta mögött x forint alatt nem hívható el filmbe. Mert ha ő ennek harmadáért nem vállalja el, elmegy a rosszabb - aminek nyilván a minőség látja kárát. Komoly színészek ugyanakkor egzisztenciális gondokkal küzdenek, mert elvi kérdésekben nem vállalnak alá. Így verték egyébként tönkre a szinkronszakmát is, amiben régen nagyon jó színészek dolgoztak. Törvény híján viszont pár éve jöttek olyanok, akik tizedéért elvállalták ugyanazokat a hangalámondásokat. És akkor te nem állhatsz oda a stúdióvezető vagy a rendező elé, hogy figyelj, én negyed óra alatt megcsinálom, és még tűrhető is lesz. Ehelyett kénytelen vagy hallgatni a televízióban a sok beszédhibás embert, csak azért mert így egyesek jó sok pénzt megspórolnak. Közben a szinkronban dolgozó emberek minimális fizetése 1991 óta nem nőtt. Már a bolgár vagy lengyel színészek is ötször annyiért csinálják meg ugyanazt a Disney-tekercset, amit én, mert ők képesek voltak összefogni és közösen harcolni az érdekeikért.
- A magyar színész erre képtelen?
- Alapvetően a magyar emberek nagy része képtelen rá, ebben pedig benne van a magyar színész is: széthúzás van, átpolitizálódás a szakmában csakúgy, mint mindenütt. Még én is érzem, pedig nem tartozom társulathoz, így, a körön kívül, sok durva dologról nyilván nem is tudok. Mondjuk díjakat sem kapok soha.

- Bántja?
- Persze. Szakíthatnánk már azzal, hogy minden aktuális kormány a saját kedvenceinek osztogat. Ahogyan azt is át kellene gondolni, hogy még a kommunizmusban csak társulati rendszer volt, ahol nyilvánvalóan a színházak terjesztették fel a művészeiket a díjakra, ma a színészek legalább fele szabadúszó, akiket nem nagyon jelöl senki. És nem biztos, hogy ők a legrosszabbak.
- Jobb lenne tehát egy társulathoz tartozni?
- Szeretnék. De nem mindenáron. Mert szeretem a szabadságot is, hogy azt vállalok el, amit akarok, akkor megyek el szabadságra, amikor akarok, akkor tartok koncertet, amikor akarok. De ezt meg lehetne tenni egy társulat tagjaként is. Igaz, összesen talán három olyan színház van, ahova szívesen tartoznék, mert sok helyen nagyon gyenge színjátszás folyik. Ráadásul a színházi rendszerváltás a mai napig nem történt meg igazán.
- Vagyis?
- A színház megváltozott társadalmi feladatának újragondolásán kívül - már nincs szükség dupla fenekű szövegre, mint a diktatúra idején -, a pénzek elosztását és az egész társulati rendszert újra kellene gondolni. Ennyi állami színház sehol a világon nincs, és ez fenntarthatatlan. Ahogyan persze az is, hogy rengeteg színész ott van éhbérért ezekben a színházakban. És mi van azokkal, akik nem társulati tagok, viszont szeretnének valamiféle önálló szerveződést? Vagy, mondjuk, miként lehetséges, hogy ha van egy tehetségtelen kőszínházi rendező, ő automatikusan megkapja a következő bukására is a tizenötmilliót, addig egy szabadúszó művésznek a tizedik siker után is mindig újra össze kell kaparni azt a kétmillió forintot, hogy egyáltalán valami díszlet vagy jelmez legyen? (...)

- A hazai színészek egy részének halvány reménysugár lehet, hogy egyre több külföldi szuperprodukciót a hazai filmes háttéripar szolgál ki. A héten mutatják be a Suszter, szabó, baka, kém című angol filmet, amelyben Csuja Imre és Mucsi Zoltán mellett ön is feltűnik egy kisebb szerepben. Ez szintén csak az egzisztencia miatt fontos, vagy egyfajta nyitást is jelenthet?
- Egyértelműen nyitás. Az, hogy hasonló szuperprodukciókban a háromfordulós castingon kiválasztanak, és akár egy ilyen kis szerepet is eljátszhatsz, nagyon jó. De ugyanilyen nagy élmény volt az SOS Love-ban benne lenni, mindegy, milyen kritikákat írtak róla. Eleve az, hogy angolul forgattunk, amerikai színészekkel játszottunk, új benyomásokat hozott. Amióta színész lettem, amúgy is az a vágyam, hogy sok mindent csinálhassak sok helyen. Ezt nyilván megerősítette az angliai év is, vagy amikor még főiskolásként operát énekeltem Michiganben - a Varázsfuvolában Monostratos szerepét.
- Operát?
- Igen, tudok énekelni. Sőt rengeteg drámai szerepet is eljátszottam már, miközben az emberek alapvetően vígjátéki színészként tartanak számon. Persze ezt sugallja a média is: ha valakit állandóan humoros dolgokról kérdeznek meg, humoros filmekben játszik, meg van egy improvizációs műsora, ami elsősorban humoros, mindegy a rengeteg egyéb szerep, mert azt összehasonlíthatatlanul kevesebben látták. Pedig nekem inkább egy romantikusabb, drámai énem van, bármilyen furcsa is. Sőt, a feleségem szerint kifejezetten zárkózott vagyok.

A teljes interjú a Demokrata nyomtatott számában jelent meg.