Arlene nem csak a Kockavetőben, de a valóságban is terhes lett - a szerepet Koblicska Lőte helyett mostantól Dobra Mária játssza. Interjú készült a színésznővel.
Szputnyik: Nemsokára indul a buszod Veszprémbe…
Mara: Igen, megyek vissza, holnap próbálok. Veszprémben dolgozom már hatodik éve. Eddig túl jó dolgom volt ott, úgyhogy nem is tűnik soknak, mindig történt valami, ami miatt azt gondoltam, hogy „jaj, de jó, ezt az évet megint aláírom”.
Szputnyik: Főiskola után rögtön odakerültél?
Mara: Igen. Kaposvárra jártam az első osztályba. Nagyon jó volt, nagyon együtt voltunk, szinte semmilyen külső inger nem ért minket. Sokan tanítottak, de Babarczy különösen odafigyelt ránk, ő volt tulajdonképpen az osztályfőnökünk. Aztán a végzésem évében kezdtek Kőváry Katiék Veszprémben, nagyon új társulatot akartak, engem is hívtak. Úgy gondoltam, hogy ott szépen felnövök és amikor már felvérteztem magam, akkor visszajövök ide. De eredetileg maximum két évet terveztem ott.
Szputnyik: Mit emelnél ki ebből a hat évből?
Mara: Volt például egy fontos találkozásom Valló Péterrel, amikor az Édes Annát rendezte. Ez volt számomra a legfontosabb előadás. Egyrészt mert Vallóval nagyon egymásra hangolódtunk, másrészt akkor jöttem rá, hogy milyen színházat szeretnék csinálni, akkor éreztem meg, hogy milyen az, amikor a színház minden este csoda. Amúgy a szerepet nagyon távolinak éreztem. Általában mindig „csajosabb” dolgokat csináltam, nem is szerettem az ilyen naiv karaktereket, épp ezért volt jó szerep, mert föl lehetett venni, mint egy kabátot.
Szputnyik: Mindig is színésznő akartál lenni?
Mara: Gyerekkoromban két dolog nem akartam lenni: színész és orvos. Mindig kérdezték, hogy mi akarok lenni, és semmit nem tudtam, csak azt, hogy rettegek a színpadtól és undorodom a vértől. De a balett nagyon tetszett, zenészcsalád vagyunk, tehát a zene, a balett, később az iskolában meg az irodalom érdekelt, úgyhogy 17 évesen arra jöttem rá, hogy a színház az, amiben minden érdeklődésem ötvöződik.
Szputnyik: Gyerekként hogyan képzelted magad, mondjunk, 30 évesnek?
Mara: Nem is tudom, biztosan balettosnak képzeltem magam. 14 éves koromig mániákusan csak az érdekelt, aztán megmondták, hogy soha nem leszek príma balerina. Először rábólintottam, hogy jó, akkor legyen a tánckar, de aztán jött egy óra, ami után egyszer csak nem mentem többet.
Szputnyik: Mit csinálnál, ha hirtelen nem lenne többet színház?
Mara: Azonnal elutaznék. Ez a másik dilemmám az életben, hogy nagyon szeretek utazni, igazából bárhova elmennék. Mindig ez a B tervem, hogy nem leszek boldogtalan, ha zöldséges leszek Dél-Olaszországban, vagy ha lesz egy kis kávézóm Rómában zongorával. A lényeg, hogy mindenképp tengerhez mennék.
Szputnyik: Van olyan hely a világon, ahova nagyon szeretnél eljutni?
Mara: Most épp Kubába. Nemrég teljesen véletlenül a kezembe került Juan Pedro Gutierrez kubai író könyve, azóta két másik könyvet is olvastam tőle, valahogy nagyon érdekel. Egy hónapja csak ez jár a fejemben. A másik meg New York. Azért, mert szerintem nagyon hasonlíthat Berlinre, és ott sok időt töltöttem, mert a húgaim kint élnek Németországban. Amúgy nemrég komolyan el is gondolkoztam Berlinen, volt ott egy szabad albérlet. De már vissza kellett adni. Elég döntésképtelen ember vagyok, így most legalább ez a dilemmám megoldódott.
Szputnyik: Volt olyan döntés az életedben, ami teljesen tudatos volt?
Mara: Hogy Veszprémbe megyek, az nagyon tudatos volt. És azt azért mindig tudom, hogy hol tartok és mihez képest, csak nem erőlködök dolgokon. Nehezen döntök, nem szeretek mérlegelni, de hogyha eldöntöm, akkor soha nem hezitálok többet. Pont úgy, ahogy a balettnál. A visszatáncolás nem jellemző rám.
Február 10.-én kerül sor az 50. Kockavetőre!
Szputnyik: És most hogyan képzeled magad, mondjuk, tíz év múlva?
Mara: Hát… nagyon-nagyon vegyes képek… remélem, szuper színésznő leszek vagy világutazó. Az a durva, hogy nincs ilyen képem magamról, annyira hagyom magam az élettel menni. Szóval inkább úgy mondom, hogy tíz év múlva egyáltalán nem látom magam, de öregnek igen. Már gyerekkorom óta ez van, a köztes időt valahogy soha nem láttam, az öregkort tudom elképzelni, és abban biztos is vagyok. Engem nem taszít az öregség. Ott leszek a szobámban rengeteg könyvvel és az emlékeimmel, és biztos, hogy írogatni fogok. A cél, ami fele megyek, ez a nyugalmas állapot.
Szputnyik: Vannak más céljaid a nyugalom mellett?
Mara: Mindig azt gondolom, hogy az embernek egy feladata van: az, hogy boldog legyen. Én ezt, mondjuk, vagy a tengerparttal tudom elérni, vagy a színpaddal. De az nagyon kemény munka, hogy az ember mindig egy vonal fölött maradjon, ahol fönt vagy és nem lent. Annyira könnyű elhagyni magunkat. Én például érzelmileg nagyon szélsőséges vagyok, és azt hogy mindig jól legyek, feladatnak tartom. Hogy ne engedjem meg magamnak a nem jól létet.
Az interjút Róbert Juli készítette.
Forrás: szputnyik.com
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.