Holnap látható utoljára Lukáts Andorék fotókiállítása

Holnap tekinthető meg utoljára Lukáts Andor, Kolovratnik Krisztián, és Lackfi János fotókiállítása a Petőfi Irodalmi Múzeumban Túlélők címmel.

A tárlatról:

Ma már fotóz boldog-boldogtalan. Boldog és boldogtalan képeket készít kiállításunk három nemfotósa is: Lukáts Andor színművész, rendező, Kolovratnik Krisztián színművész és Lackfi János író, költő. A kép kivágatok négyszögén keresztül három felől pillantanak rá széteső világunkra, amelyet talán épp ezek a pillantások tartanak össze, és amely így megtelik játékosan összekacsintó motívumokkal.
Napról napra túlélünk. Adminisztrációt, hajtást, szorongást, versengést, idegenséget. Túlélni vidám, túlélni szomorú. Túlél a rendíthetetlen, bikanyakú Švejk, pecabottal a kezében. Túlél a vízbe csobbanni készülő férfi, aki előrenyújtott kézzel mintegy rátámaszkodik a törékeny tükörre. Túlélnek a lemart kőarcok és a koncentrikus körökben rohadó almák. Túlél minden ezeken a fotókon, és remélhetőleg még tovább él a látogatók tudatában.

Keleti Éva gondolatai a kiállításról:

Keleti Éva fotóművész az alkotókkal közösen válogatta és rendezte a kiállítást. A megnyitón többek között az alábbi gondolatait osztotta meg a tekintélyes számú érdeklődővel:

„Mikor megkerestek, úgy éreztem teljesen mindegy ki és milyen eszközökkel készíti a fotót, ha mondanivalója van, és ha akar valamit mondani, akkor teljesen mindegy honnan közelít, mert a képnek ereje lesz. A kifejezést, hogy amatőr, szeretném hamar elfelejteni, mert ez nem vonatkozik erre a három alkotóra. Mind a három teljesen más világ, más technika és különböző szemlélet. A mai digitális technika, és akár hiszik akár nem a telefonok is mindenre alkalmasak, hiszen Lukáts Andor képei azzal készültek. Nem az eszköz a lényeges, hanem az, hogy legyen valami mondanivalója, akarjon mondani valamit és szóljon hozzám. Nem a szónak az erejével, hanem a látvány erejével! Igenis meg lehet valósítani a fotográfia eszközeivel azt, amit mondani akarok. Nagyon örülök, hogy itt a Petőfi Irodalmi Múzeum falai között most a fotográfiát ünnepeljük, azt a nemes művészetet, ami ugyan a legfiatalabb művészet, de azt hiszem, hogy a XXI. században mondhatom azt, hogy a legerőteljesebb és a legfőbb kifejezési eszköz."

Lukáts Andor dialógja, amelyet a kiállítás alkalmából írt:

Kedves János, Kedves Krisztián! Nagyon megtisztelő számomra, hogy itt találkozunk. Nehezemre esik szembe dicsérni Benneteket, de ez most úgy látszik elkerülhetetlen. Kérlek bocsássatok meg a nagy szavakért!
 Nyilvánvaló, hogy mestereimnek tartalak benneteket. Azért is, mert úgy érzem - itt köztetek állva - hogy „arany metszésbe" kerültem, s ebben a metszéspontban, feltöltődök energiával.
Egy nagyon egyszerű kis dialógot írtam, ami kettőtök között zajlik, így adva szátokba azokat a „nagy szavakat" melyeknek kiejtése hízelgésnek tűnne az én számból.

K: Kolovratnik Krisztián

L: Laczkfi János

K - Végignézve műveidet, különös felfedezéssel lettem gazdagabb.

L - Mielőtt földig hajolnál előttem, felhívom a figyelmedet, nekem is van némi mondandóm, a Te csodálni és szeretni való tárlatodról.

K - Efelől nem volt semmi kétségem. Ha megengeded, elkezdeném. Ezt a kifinomult, szenzibilis, a mélységeket kutató és bejáró tárlatot, egy mondatban így fogalmazhatnám meg: Az időt sűríted a mozdulatlanságba! A végtelen ekszpozíciós idő és a modell mozdulatlansága a Te igazi nagy felfedezésed. Új távlatokat nyit meg, a stagnáló „fotóművészetben".
Már tudom, hogy nem kell szorongani, a modellel való találkozás sűrű pillanatától.
Mondd, mi a titkod?

L - A titok a modell. Én csak szolgája vagyok a műnek. A „Kőbe zárt fájdalom" (Michelangelo) Érted?

K - Abszolút, abszolúte. Milyen kritériumok alapján választasz?

L - Az időt-állás ami dönt, az tudniillik, hogy mennyit bír ki, mármint a modell - ahogy te mondod, a pasi, vagyis ő. Vonzanak a nagy gondolatok, a filozófia, az érzelmek, a hősök. Tulajdonképpen az én ideám a „hármas egység", ahogy Platón mondja, agy, szív, ágyék. Visszatérve a kérdésedre, én nem szeretem ha a modell izeg-mozog, hunyorog a fényben, valami olyasmire gondol, ami engem egyáltalán nem érdekel. Pofákat vág. Szeretem, ha egy modell adja magát. Nem szeretek beállítani.

K - Úgy érted, bejelentés nélkül? Vagyis, hogy kopogtatás nélkül? Ahogy József Attila
mondja. Érted?

L - Tévedek, ha azt gondolom, hogy nem figyelsz rám?

K - Egyáltalán nem, én már előbbre jártam. Bocs! Bocsika! Arra gondoltam, hogy milyen
jól jönne egy cigi. Úgy beszélgetni is, figyelni is könnyebb lenne.

L - Térjünk rá a Te anyagodra?

K - Dehogy, maradjunk nálad. Soha ilyen finom eszköztelenséggel nem fogalmazta meg senki az elmúlást, a múlt árnyékának a múltjában. Gondolom, érted mire gondolok?

L - A lényegre tapintottál. Mivé leszünk? Hová tart az élet, az életünk, az én életem, a te életed, az ő élete, a ti életetek, hadd ne folytassam. Értesz ugye?
Mi emberileg nagyon közel állunk egymáshoz, a művészetben válnak el útjaink csupán.
Hogy válaszoljak az általam megfogalmazott kérdésedre, mivé leszünk, hová fut ki az életünk:
 Rozsdás vaskutyák
Nyüszítenek láncban,
Gerendává leszünk
Fa-szúktól lehántan. Ezt most neked rögtönöztem.

K - Te úgy tudod megfogalmazni az elmúlást - összművészetileg - ahogy az ember elvárja tőled. Nem megyünk ki rágyújtani?

L - Talán később. Muszáj az anyagodról szót váltanunk, ami előtt ámulva állok,
akárhányszor elmegyek előtte.

K - Kösz, köszcsi, köszike.

L - Vannak a képeidnek megfejthetetlen, fizikailag igazolhatatlan mozzanatai, pontosabban fogalmazva mozdulatlanságai. Ájultan nézem újra és újra, a vízre tenyérrel támaszkodó portrédat, mintegy a tükröződés bűvöletébe feszített illuzionistát! Hogy csinálod, hogy tudod rávenni a csávót, hogy álljon meg görnyedten a víz fölött, amíg megcsinálod a tökéletes, abszolút profi beállítást? Minden kritériumnak megfelel, aranymetszés, egyensúly, fény-árnyék arányosság, ritmika, tempó, optikai közép, tónus érzékeny érzékenyítés, stb., stb.

K - Figyelj János, nem az a truváj, ami annak látszik. Kell egy jó artista, előny ha haver. Ez nem volt az, viszont annyiszor ugrott be, ahányszor akartam. Egyre fáradtabb volt, így egyre lassabban ugrott, néha már alig vártam, hogy végre elérje a vizet. Végül azt a képet választottam, amelyiken se kint, se bent nem volt a vízben. Szeretem az eldöntetlen pillanatot, ez az volt. Amikor beleesett a vízbe, sokáig nem jött fel, nyilván nem akart többet ugrani, vagy arra várt, hogy megunjam a várakozást, aztán elhúzzak onnan.

L - És a hátak?

K - Milyen hátak? Bocsi.

L - Hát hátak?

K - Te vagy az egyetlen, aki végre észrevette a Kolovratnik szindrómát, a jelet.
Búcsú a modelltől, az embertől, attól aki elhagy, az ismeretlenbe távozva. Én azzal a képességgel rendelkezem, hogy a hátból olvasok, nekem a háton van az arc, a gondolkodó ember arca, az érző lény fájdalma és öröme. Mutasd meg a hátad, megmondom ki vagy!
 Ez ilyen egyszerű. Na gyújtsunk rá!!!