Ritkán nyilatkozik, pedig nagyon sok érdekesről tud beszélni: az első színlelt sírásról, a végigaludt színjátszókörről, a hagyományos színházi elvárásokról és a nem megfejthetőségről. Wéber Kata az autonóm alkotásról és az ugyanúgy lerakott poharakról mesélt. Lapszemle.
filmhu: Nézelődtem a neten és nem igazán találtam Rólad cikkeket, megnyilatkozásokat. Az én felkérésemen is meglepődtél. Mi ennek az oka?
Wéber Kata: Meglepődtem, mert nem szoktak ilyen felkérések jönni. Valószínűleg ez összefüggésben van azzal, hogy nem vagyok celeb, olyan értelemben, hogy soha nem éltem azt a társasági életet, amiből kapcsolatok és munkák következhetnének, illetve utasítottam már vissza olyan megkeresést, aminek az lett volna a következménye, hogy a figyelem középpontjába kerüljek. Azt hiszem, nem is vagyok olyan típusú ember, aki azokat az igényeket tudná kiszolgálni. Nagypapám mindig azt mondta, a Katalin napokra el kell menni. Nem mondhatom, hogy megfogadtam a tanácsát. Interjút még soha nem utasítottam vissza.
filmhu: Miért jelentkeztél a Színház és Filmművészeti Egyetemre és kihez jártál?
W.K.: Benedek Miklós osztályába jártam, többek között Stevanovits Angéla, Szanitter Dávid, Sztankai Orsolya, Balázs Zoltán, Chován Gábor és Sás Peti voltak az osztálytársaim. Kiskoromban egyszer elhitték, hogy sírok, amikor nem sírtam. Ez volt az első ilyen élményem, nem értettem, hogy vehették ezt komolyan? Ez az a pillanat, amikor az ember rájön, hogy van valamilyen rejtett képessége. Tizenkét évesen Mácsai Pál egyik rendezésében szerepeltem, a gimnázium utolsó évében pedig Rajkai Zoltán és Zsámbéki Gábor bíztattak, hogy felvételizzek. Emlékszem, amikor a legelső alkalommal a színjátszókörben jártam, a gyerekek a Tirtill és Mirtill történetét próbálták és én elaludtam, végigaludtam az egész színjátszókört. Valamiféle megnyugvás töltött el attól, hogy ott semmi sem valóságos, mindent szabad, ott biztonságban vagyok. Valahogy megérkeztem.
filmhu: Ez a biztonságérzés még mindig megvan?
W.K.: A dologgal kapcsolatban nincs kétségem. Hogy mit jelent alkotni, illetve, hogy én egy alkotó ember vagyok, hogy nekem ehhez van valódi közöm, ez az a felismerés, ami nem tud kiveszni belőlem. Az, hogy mibe invesztálsz, hogy milyen ideológiának a szolgálatába állítod magad, az már egy sokkal nehezebb kérdés, abban az ember sokszor elbizonytalanodik közel tíz év munka után. Miközben folyamatosan azért gürizel, hogy megmaradj a szakmádban, ami nem könnyű - ezt bizonyítandó elég végigmenni az osztálytársaim névsorán. A Főiskolán annak a bizonyítékát akarod megkapni, hogy tehetséges vagy, azután pedig annak, hogy minden szakmabéli, akikkel te szeretnél együtt dolgozni, viszonozza ezt a vágyat. Amikor mindezeken túl vagy, akkor hasít beléd a kérdés, hogy kinek ésmit mondasz azzal, amit csinálsz és milyen üzeneteket és esztétikákat szolgálsz. Könnyű elbizonytalanodni. Legalábbis velem így történt.
Fotó: Valuska Gábor
filmhu: Ilyen szempontból eléggé kiszolgáltatott ez a szerepkör, hiszen Magyarországon felkéréseket sem nagyon lehet visszautasítani, illetve színészként a rendezőnek, a színházadnak is ki vagy szolgáltatva.
W.K.: Igen, ez valóban egy szolgai szakma, ha innen nézed. De valójában, ha onnan nézed, hogy te egy autonóm alkotó vagy, aki azt csinál, amit akar, akkor ez a világ legszabadabb szakmája. Az ellentét, ami a két nézőpont között feszül, a szerint oldódik fel, hogy ki-hogyan dolgozik és ki mit tekint színésznek és színészetnek. Van a szórakoztató műfaj, ami erős hagyományokra, sztenderd elvárásokra épül, illusztratíve folyik a munka, és van, amikor teljesen új dolgot hozol létre. Ha megnézed, hogy milyen színházi formák vannak ma külföldön, vagy egy úgynevezett kísérleti színházban mit tartanak színészetnek, színészi munkának és hogyan dolgoznak - ez a világ legszabadabb alkotói munkája is lehet. A kérdés az, hogy hogyan, kikkel és milyen körülmények között tudod megőrizni azt az autonómiát, amire szükséged van. Mindenkinek máshol van ez a határ. Van, aki odáig érzi a felelősségét, hogy hogyan játsza el az adott szerepet és van, aki odáig, hogy miről szól a darab. És van, aki odáig is, hogy kell-e százötvenedszerre eljátszani a Rómeó és Júliát pontosan ugyanúgy, vagy új darabokat kell csinálni, új dolgokról beszélni. Ezek a nagy különbségek, az ember sok év alatt rájön, hogy õ hova tartozik és mit tekint személyes felelősségének.
filmhu: Azt gondolod, hogy a színészek nagy részében megfogalmazódik az autonómia iránti igény?
W.K.: Nem. Azt gondolom, hogy nem.
filmhu: És neked ezt sikerül keresztülvinned a Radnótiban?
W.K.: A Radnóti az egy nagyon toleráns hely, és ez az első számú dolog, amit szeretek benne. A második pedig az, hogy Bálint András és Valló Péter irányításával meg tud maradni egy szórakoztató-és művész-színház közötti mesgyén és e mellett konzekvensen kitart, erős esztétikával. Tehát önazonos, és én ezt szeretem. Én ehhez képest önmagamat egy kísérletezőbb és kevésbé hagyománytisztelő embernek érzem, a Radnótiban az a jó, hogy megengedi nekem ezeket a kihágásokat. Korábban lett volna alkalmam itthagyni ezt a színházat és olyan társulatban dolgozni - akár külföldön - ahol kísérletező jellegű a színészi munka, de ők a társadalom perifériáján élnek, ami olyan szintű bizonytalansággal töltene el engem, amiben ennyi idősen már képtelen lennék létezni. Nem tartom ezt hazug választásnak és hálás vagyok a Radnótinak, amiért megtűr engem, és talán értéknek is látja bennem a másságomat. Engedik, hogy kalandozzak, elmenjek turnézni az ex-Krétakörösökkel, elmenjek workshopokra, hogy keresgéljek, egyetemre járjak. Nagyon sokat tanultam a Radnótiban a színészektől és a rendezőktől. Igazán minőségi társulatnak látom, néhány zseniális színész kollégával.
filmhu: A Főiskolára elsőre felvettek?
W.K.: Igen. Sajnos. Nagyon korán kaptam meg ezt a sokkot.
filmhu: Azt a sokkot, hogy kiválasztott vagy, vagy azt, ami ott ért?
W.K.: Nagyon sok évig tartott földolgozni azt, hogy pont engem választottak ki rengeteg ember közül, 17 és fél évesen. Hosszú idő kell ahhoz, hogy felfogd, mi ez a szakma, ahhoz képest, amiről álmodtál. Ez hátrány, ugyanakkor nyilván előny is, hiszen fiatalon kerülsz ki, nem sajnálod magad, beáldozol éveket arra, hogy menjél valakivel, leszakadj róla, másvalakivel menjél, ne legyen munkád, nagyon sok munkád legyen, mindig hajnalban fejezd be a napod. A kanyarokat könnyebb bevenni 23 évesen és nehezebb 27 évesen. (....)
filmhu: Kívülről úgy tűnik nekem, hogy elkényeztetnek Téged a rendezők, nagyon izgalmas szerepeket kapsz. Ezt Te is így érzed?
W.K.: Persze, engem elkényeztetett az élet! Kivéve azokat az éveket, amikor nem dolgoztam. De ez egy ilyen szakma. Azokban az években tanultam meg megbecsülni a munkákat, amiket kapok. A színészet is hullámvasút.
forrás: film.hu (Vodál Vera)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.