A közönséggel cinkosságban - Kiss Csaba DESZKA-válogató mesélt

Szerzőként és rendezőként – saját működésem kritikájaként – is folyton azt érzem: a kortárs drámákban nem jutunk el a valódi konfliktusokig – mondja Kiss Csaba. Az idei DESZKA Fesztivál, a kortárs magyar drámák debreceni seregszemléjének egyik válogatója ez ügyben a szerzők, a színházak és a közönség cinkosságáról is beszél.

A cikk a debreceni színház honlapján is elérhető:

- Vörös Istvánnal ketten válogattak. Mekkora volt a merítés?

- A hazai és határontúli magyar nyelvű színházakban évadonként több mint 400 előadást játszanak, amelyek közül 70-90 kortárs magyar darab. A DESZKA válogatói évadonként 30-40 előadásból válogatnak a fesztiválra átlagosan 15 produkciót.

kiss

- Sok vagy kevés, ha évadonként ennyi kortárs magyar darab kerül színre?

- Európai viszonylatban a kortárs magyar dráma nincs irigylésre méltó helyzetben. Az ír, angol, német, román, lengyel vagy szerb színházakban igen jelentős a mai drámai szövegek jelenléte, erőteljes és természetes az élő szerzőkkel való kapcsolat, és közönség is fogékonyabb a kortárs problémákra. De az utóbbi években nálunk is sokat javult a helyzet.

A gyáva

- Mi a fontos: az előadás vagy a szöveg?

- Mivel a DESZKA a drámaírók fesztiválja, így a fő szempont a szöveg minősége, eredetisége. Ezért fordulhat elő, hogy nagyszerű drámaszöveg közepes előadása is bekerül a válogatásba, míg egy mégoly szenzációs előadást nem válogatunk be, ha a szövegét nem találjuk elég izgalmasnak, színvonalasnak. Ez azonban inkább belső szakmai mérce, hiszen mindig az adott évad bemutatóiból próbáljuk a lehető legjobb fesztivált szervezni. Az a célunk ugyanis, hogy meggyőzzük a közönséget: érdemes a kortárs magyar darabokra odafigyelni. A válogatással azt is meg akarjuk mutatni, hogy milyen széles a paletta: a klasszikus típusú, több évtizedes múlttal rendelkező drámától, amilyen Szakonyi Károly Adáshibája vagy Spiró Györgytől Az imposztor, a „ma” született szövegekig, amilyen a Deres Péter – Szőcs Artúr által jegyzett Period vagy egy anonim drogfogyasztó naplója alapján az alkotók által írt A gyáva.

gyav

- Mi foglalkoztatja a mai szerzőket?

- Erős a késztetés a nyelvi kísérletezésre, a leépülőben lévő köznyelv jellegzetes fordulatainak használatára és kifigurázására. Közhelyek és verbális torzszülöttek hemzsegnek a médiában, a napi érintkezésben és egyre gyakrabban az intim szférában is. Ezek nagyon hálásak a színpadon is. Több színpadi szöveg született a chat-site-ok, a fórumok, a virtuális kapcsolatok jellegzetes helyzeteiből. A közönség nagyon várja, igényli a mai figurákat, szituációkat, és ezek színre viteléhez keresik a szerzők a nyelvi közeget – milyen mértékben legyen az szociológiailag hiteles vagy költőien elemelt. Sokszor látni, hogy a hiteleset – a valóban beszélt nyelvet – ledobja magáról a színpad, miközben az utcai beszéd költőivé „torzított” verziója hitelesen szólal meg.

- Nem minden dráma, ami színre kerül…

- A drámának jól kitapintható szerkezete van, és a szerző valamely gondolatot irodalmilag megformáltan a színház számára fogalmaz meg. A dráma az előadásától függetlenül is létezik, olvasható, élvezhető. Az olyan párbeszédeket, rögtönzésen alapuló textusokat, amelyek „csak” az előadásban kelnek életre, én inkább színpadi szövegnek nevezem. Ez nem minősítés, csupán annak a konstatálása, hogy vannak ilyen és vannak amolyan szövegek, amelyek színpadra kerülhetnek. A drámának fontos tulajdonsága, hogy szellemében, struktúrájában hordozza és őrzi a kor lenyomatát – amely az utódok számára is értelmezhető. A színpadi szöveg csak az előadással együtt képes erre. Bár egyre erőteljesebb a posztdramatikus iskola, a gyakorlat mégis a drámai típusú szövegeknek kedvez.

- A körülöttünk tomboló társadalmi problémák kortárs feldolgozásban elvétve kerülnek színre.

Ha egy vidéki magyar város mai társadalmi konfliktusairól akar egy színház mondani valamit – ha akar egyáltalán –, akkor előveszi mondjuk Dürrenmattól Az öreg hölgy látogatását vagy Gogol Revizorát. Nem igen tudok példát a közelmúltból, hogy kortárs kérdéskörről rendeltek volna drámát. Míg a 70-es, 80-as években a létező szocializmus problémái nagyon foglalkoztatták az írókat, a színházakat, a közönséget, addig a létező kapitalizmus sorsokat felőrlő, emberek százezreit bedaráló földrengései nem váltak ihlető forrássá. Legalábbis nem a színházban… De az efféle kérdések iránti érdektelenség az egész magyar művészetre igaznak tűnik számomra – kivételek persze vannak, de én trendekről beszélek.

ad

- Mi lehet ennek a hátterében?

- Azt érzem, hogy a szerzők és a színházak a közönséggel cinkosságban megelégszenek az ismert figurák – a korrupt polgármester, az ostoba politikus, a mohó vállalkozó és a többi – leginkább szatirikus megjelenítésével. Ezek – bármilyen találóak is –, a nevetés felé billentik el az arányokat. A nevetés pedig elodáz, elsimít, felment. Nincs ereje. Szerzőként és rendezőként – saját működésem kritikájaként – is folyton azt érzem: a kortárs drámákban nem jutunk el a valódi konfliktusokig. Az utóbbi években a kirekesztés és a rassziszmus elleni fellépés, illetve a cigánysággal kapcsolatos színpadi állásfoglalások jelentettek ez alól a kivételt. Ennek okát elsősorban nemcsak az aktualitásukban, hanem abban látom, hogy színházi értelemben könnyebben kibontható, egyértelmű konfliktushelyzetek ezek. Kétségtelen, hogy az ilyen típusú darabok nagyon fontos társadalmi feszültségeket hoztak be a színházakba, de valamiért meg is maradtak szűkebb, értelmiségi problémának. Nem váltak a színház által társadalmi viták forrásává. Az egyéni drámák ábrázolása pedig kívűl esik a kortárs magyar drámaírás érdeklődési körén. Sokkal bonyolultabb egy munkanélkülivé váló apán keresztül egy mai család széthullását bemutatni, mint fellépni egyértelmű európai elvek védelmében.

- A politikai és a gazdasági hatalom összefonódásáról, a korrupcióról, vagy mondjuk a körbetartozások miatt csődbe ment építési vállalkozó öngyilkosságát megírni és színre vinni.

- Mindezt úgy, hogy nagyszínpadon estéről estére ötszáz fős közönséget érdekeljen.

- Örvendetes viszont, hogy egyre több a fiataloknak fiatalokról szóló előadás. Ezt tükrözi a válogatás is. A Cyber cyrano a facebookolókról, az East balkan a partivilágról, a Gyáva a kábítószer függőségről szól. Zárójelben jegyzem meg, hogy ezek mind budapesti előadások, a kamaszok ilyen típusú színházi lehetőségei messze jobbak a fővárosban, mint vidéken.

- Nem elég fiatalosnak, lazának lenni, vagy sok esetben csak annak látszani. A fiatalok, a kamaszok azt igénylik, hogy saját nyelvükön szólítsák meg őket. Mab királyné szövege a Romeó és Júliából a kábításról szól ugyan, de azt nehezen értelmezi magára vonatkozónak egy mai fiatal, aki napi szinten találkozik a drogokkal. A színház nagyszerű eszköz – minden didaktikus erőlködés nélkül – élethelyzetek „elemzésére”, hiszen a dráma maga is egyfajta problémamegoldás. És a fiatalok éppen saját problémáik megoldásában maradnak sok esetben segítség nélkül. Ezért is fontos, hogy a színház kimenjen iskolákba, olyan előadásokkal, mint amilyen A gyáva, és legyen mód utána beszélgetni is a fiatal közönséggel és a pedagógusokkal. A színházi nyelv megértésébe a beavató színházi foglalkozások segítségével vezetik be a tévén, az interneten szocializálódott generációkat. A kortárs képzőművészetet bemutató intézmények ezt már régen csinálják, hiszen képzőművészeti nevelés nélkül egy Picasso-festmény csak krikszkraksz. A színházak jól felfogott érdeke a fiatalokkal való foglalkozás, hiszen így saját jövőbeli közönségüket nevelik.

A kéz

- Ön a Katona József produkciós pályázat egyik kezdeményezője, kiharcolója volt. Bejött a számítása?

- Korábban, a Katona József produkciós pályázat előtt az volt a gyakorlat, hogy kiírtak egy drámapályázatot, azon jó esetben az első három díjazott nyert pár százezer forintot, de még az elő díjas művet is csak igen ritkán mutatták be. A produkciós pályázati konstrukció előnyös helyzetbe hozta a szerzőt azzal, hogy segítette a mű bemutatását vállaló színházat is. Érzékelhető volt, hogy ott is kezdtek nagyszínpadokon megjelenni kortárs magyar darabok, ahol korábban még a stúdióbemutatók is merészségnek, néhány elkötelezett igazgató és a színházi dramaturgok elszántságának voltak köszönhetők. A Katona József pályázat által javasolt új konstrukció iránti bizalmat jelentette, hogy 2005-ben negyven színházigazgató és harminc drámaíró írta alá a kulturális miniszterhez eljuttatott kezdeményezetést. A 2008-2009-es évadok jelentették a csúcsot, amikor kétszeresére ugrott a bemutatott mai magyar darabok száma, különösen a nagyszínpadi előadások jelenléte vált sokkal markánsabbá. Az utóbbi két évben viszont késve, áprilisban írta ki a minisztérium a pályázatot. Ilyenkor már minden színház elkészült az évadtervével, vagyis nem tudott ezzel a produkciós támogatással számolni. Ennek súlyos következményei vannak. A 2011-es év bemutatói között mindössze két új magyar nagyszínpadi ősbemutatót találtunk a DESZKA Fesztiválra. A Magyar Színház Rumini című meséjét, és a kaposvári A kéz című előadást. Az előbbi egy meseregény színpadra alkalmazása, az utóbbi zenés darab – egyik sem igazi dráma. Az idén ígéretet kaptunk arra, hogy már márciusban megszületik a Katona-pályázat kiírása.

- Milyen ma egy drámaíró presztízse?

- Néhány éve – éppen a drámaírói kerekasztal kezdeményezésére – drámaírói munkássággal is lehet József Attila-díjat, vagyis szépirodalmi elismerést kapni. Kárpáti Péter, Tasnádi István, Egressy Zoltán, Németh Ákos és jómagam részesültünk a „drámaírói” József Attila-díjban. Ám még mindig igaz, hogy ha valaki csak drámákat ír, bármilyen sikeres szerző is, nem kerül be az irodalmi elitbe. Irodalmi sikert író csak jelentős prózai vagy költészeti munkával érhet el. Ha egy író társadalmi problémát akar feldolgozni, inkább regényben vagy novella-ciklusban fogalmazza, mint színpadi műként. Ebben a színházak és a közönség is „felelős”, hiszen nem követeli, nem rendeli meg ezeket a témákat az íróktól. Bár az utóbbi években születtek biztató kísérletek – elsősorban stúdiószínpadi formában.

Folytatás itt.

Szerző: Kornya István

süti beállítások módosítása