„Ennek a darabnak a lényege az összjáték."

Ki ne gondolt volna már bele, hogy mi lenne Csehov Három nővérének a folytatása? Milyenek lennének a lányok, mondjuk húsz év múlva, túl jón és rosszon... Aki olvasta az orosz sikerszerző, Ljudmila Ulickaja - Az orosz falvak asszonyai - című novelláját, tudja, hogy a történet egyfajta Három nővér parafrázisként is értelmezhető. Talán nem véletlen, hogy a novellában megrajzolt érett női karakterek sorsa, Hídvégi Nóra fejében színdarabbá állt össze. A fiatal rendező Garai Judit dramaturggal közösen elkészítette az Ulickaja írás színpadi adaptációját. A darabot Rövid címmel március 13-án mutatták be a Thália Színházban, három kitűnő színművész - Györgyi Anna, Horváth Erika és Bartsch Kata előadásában. Az ősbemutatóról Györgyi Annát kérdeztük.

- Megrendítő és egyben nagyon mulatságos olvasmány az Ulickaja történet. Három egymástól teljesen különböző női sorsot mesél el, néhol harsány humorral, helyenként finom iróniával, de közben a legzsigeribb emberi élethelyzeteket és érzéseket villantja fel. Téged a szöveg humora vagy a mélysége fogott meg inkább?

Györgyi Anna: Szánom-bánom, de én korábban nem ismertem Ulickaját, most találkoztam vele először.

Amikor olvastam a szöveget, én inkább sokat nevettem rajta, mint borzongtam. Az nagyon tetszett benne, hogy miközben intellektuális, mégis kicsit elcsavart, őrült humora van. Elsőre az ragadott meg benne, hogy ennyire plasztikusan van kidolgozva ennek a három különböző élethelyzetű és korú, valamint eltérő temperamentumú nőnek a karaktere. Nagyon kíváncsi voltam, hogy ezek a fiatal emberek, Hídvégi Nóri, a rendező, és Garai Judit, a darab dramaturgja, valamint a darab tervezői, mit tudnak kihozni ebből az írásból. Ennek a darabnak a lényege ugyanis az összjáték, s talán az látszik, hogy mi hárman, Katával és Erikával jól elvagyunk egymással.

 - Olyannyira, hogy az én fejemben a különböző családi háttérrel, habitussal és egzisztenciával rendelkező figurák, valahogy egy női lélekké állnak össze. Nálad külön életet él ez a három asszony?

Györgyi Anna: Én nem akarom összerakni ezt a mozaikot egy képpé. Nekem pont az tetszik benne, hogy három különböző sors, ami néha összefolyik. Na, ennyiben igazad van, de én nem látom úgy, hogy ez egy nő esszenciája lenne. Végül is mindannyiunkban annyiféle lakozik, és mindenki másként viselkedik a különféle helyzetekben. Számtalan szerepet játsszunk nap, mint nap, de mindenkinek van egy adott alapkaraktere, amin belül mozog. Tehát ezért jó, hogy ha az ember színész, és akkor eljátszhat különböző dolgokat, mindenféle őrületeket. (hatalmasat nevet).

- A darabban általad megformált figurának hihetetlenül sok arca van, hol pátoszosan emlékezik a szerelmére, hol pedig borít mindent, mert ahhoz van éppen kedve, és kiröhögi saját magát. Te mit szeretsz Verában?
 

Györgyi Anna: Nekem az tetszik benne a legjobban, hogy tele van élettel. Ahogy eszik, az operás gesztusai, meg az, hogy így felmagasztaljon egy férfit, aki ott lóg kinn a szobája falán egy fotográfián (nagyot nevet). Ennek a férfinak tulajdonképpen mindenét odaadta szőröstül-bőröstül, és élt abban az élethazugságban, hogy őt egyáltalán nem zavarja, hogy csalta őt, de hát hogy ne bántotta volna. Annyiban talán hasonlít rám, hogy ennyire odaadó, mert én is az vagyok. Nem tudom, hogy ez jó szó-e, de szeretek embereknek és helyzeteknek „alámenni". Tehát van ebben a nőben alázat is amellett, hogy látszólag nagykanállal falja az életet. Szóval, igen, tulajdonképpen ez tetszett benne, hogy olyan sok színe van, meg olyan játékos. Szeretem az ilyen szerepeket, ahol több ilyen fel-le, fel-le játék van. Nem tudom, te hogy láttad, de próbálom folyamatosan keverni, hogy minél több hangja, színe legyen ennek a figurának.

- Igen, erre értettem, hogy sok arca van...
 

Györgyi Anna: Vera egy igazi túlélő. Ez nekem nagyon tetszik benne, hogy ennyire szerette ezt a férfit, mert szerintem ez gyönyörű, és szerintem minden nő erre vágyik. Eljátszhatom, hogy én vagyok a végzet asszonya, meg baromira feminista, ráadásul még fúrni is tudok a falba egy szöget, vagy mi tudom én. Közben meg minden nő ezt szeretné, hogy egy férfi a tenyerén hordozza, ő pedig megtegyen érte mindent, no meg persze legyenek gyerekei. Nagyon sok mindent elhitethetünk magunkkal, majd a végén ülhetünk tök egyedül egy lakásban, és olvashatjuk a Vogue magazinban, hogy milyen jó az emancipált nőknek. Nagyon sok nőtársamat látom ilyen helyzetben, és én borzasztónak tartom ezt a magányt. Ez még olyan szívszorító ebben a darabban, hogy amikor egy ilyen nő egyedül marad, és elhiteti magával, hogy felszedett egy Puerto Ricó-i fiút, amiből valószínűleg egy szó sem igaz. Szerintem ezek csak ideák, amikor egy öregedő nő ilyenekkel áltatja magát, hogy elkaphat egy fiatal pasit. Közben meg ez a Vera, szerintem azzal a képpel a falon fog együtt élni még vagy húsz évig, vagy ameddig tart az élete, és nem nagyon hiszem, hogy lenne neki ezután valaki mással kapcsolata, legalábbis ez van róla a fejemben.

- Ez lehet, de hogy szerencsés az biztos, szerették és szeretett...
 

Györgyi Anna: Hogyne, hogyne. Meg persze nekem az tetszik ebben, hogy ránk van bízva, mindenki úgy gondolja ezt tovább, ahogy akarja.

- Mindvégig megvan az a kettősége is a darabnak, hogyha valaki már túlsajnálta magát, akkor gyorsan kibillen a szenvelgésből, és akkor állati jókat tud saját magán, vagy a másikon röhögni. Úgy látszik, ezt nagyon élvezitek...
 

Györgyi Anna: Igen, igen, ez így van, már a próbákon is rengeteget nevettünk. Egyébként én nagyon sokszor szórakoztatom csak úgy, saját magamat, mert nagyon szeretek nevetni. Nem szeretem, ha valaki iszonyatosan komolyan veszi önmagát, mert mire? Mindannyian emberek vagyunk, megszületünk, meghalunk, semmi különbség nincs köztünk ebben. Inkább azt kellene, hogy segítsük egymást, élni vagy túlélni, mert azt kellene néznünk, hogy a mi hasonlóság, és nem azt, hogy mi a különbség köztünk.

Hegedűs Claudia

forrás: Thália Színház