"Ez egy 'ahhoz képest' POSZT" - Interjú Lőrinc Katalinnal

Lőrinc Katalin Harangozó-díjas táncművész, a Táncművészeti Főiskola és a Színház- és Filmművészeti Egyetem tanára a rokon szakmák képviselőjeként lett tagja a POSZT válogatói csapatának. A válogatás befejezése után az elmúlt egy év tapasztalatairól nyilatkozott a Színház.hu-nak. 

Miután kiderült a POSZT versenyprogram, a Független Színházak Szövetsége és Pintér Béla is írt annak kapcsán, hogy a függetlenek idén kimaradtak a válogatásból. Mit szóltál ehhez?

Lőrinc Katalin: Kértem, hogy a FESZ (Független Színházak Szövetsége) közgyűlésén szólhassak egy kicsit a válogatási kritériumokról. Amikor az első interjú elkészült velünk, elmulasztottunk erről beszélni, így érhető volt a méltatlankodás a függetlenek részéről. A válogatás elsőszámú kritériuma a minőség volt, de ezt többször felülírták bizonyos elvárások, amelyek megfogalmazódtak a POSZT vezetése felől. Egy bonyolult rendszer épült fölénk, hiszen a nyár közepén csatlakozott hozzánk Bütyök (Bicskei István) új válogatóként, menet közben is tárgyalt egymással a Teátrumi Társaság és a Színházi Társaság.

Mik azok a feltételek, amelyekre utalsz, megkaptátok-e őket írásban?

Lőrinc Katalin: Írásba csak azt fektették, hogy mely időszak premierjei közül választhatunk, hogy mennyi produkció kerülhet a listánkra és hogy a pécsi színház két épületében gondolkodhatunk. Ez utóbbi feltétel önmagában kizárja a független darabok nagy részét a válogatásból. Nem csak azért, mert szakmailag érdekes és kihívás, hanem anyagi és strukturális helyzetüknél fogva az úgynevezett VI-os kategória alkotói helyspecifikus előadásokat hoznak létre. Ezeket nem lehet áthelyezni Pécsre a nagyszínpadra vagy a stúdiószínpadra anélkül, hogy megcsonkítanák őket. Idővel azt is szem előtt kellett tartanunk, hogy minimum száz néző beférjen a versenyprogram darabjaira. Bármennyire is akartam, hogy például a Roadmovie – Thelma és Louise bekerüljön, ami egy négyszemélyes kamaradarab 4-szer 4 méteren, elképzelhetetlen volt.

  Számomra az évad egyik legjobb színházi élményét jelentette. Huszan néztük a Sanyi és Aranka Színházban.

Lőrinc Katalin: Óriási, de egy nagy térben szétesne. Évekig zsűriztem a Veszprémi Összművészeti Találkozón, így tudom milyen rizikós és labilis az, amikor egy előadás tökéletesen új körülmények közé kerül. A Roadmovie-t nem mertem Pécsett bevállalni, pedig kardoskodtam volna mellette, ha biztosítva látom, hogy nem fog sérülni, veszíteni a koncentráltságából.

Az, hogy a Teátrumi és a Színházi Társaság egyeztetett egymással mivel járt rátok nézve?

Lőrinc Katalin: Ügyelnünk kellett az egyensúlyra, arra, hogy minél szélesebb körből válogassunk. Ez egy írtalan szabály volt, Márta István a POSZT művészeti igazgatója finoman kért minket, hogy próbáljuk meg elkerülni a fölösleges konfliktusokat. Erre azután került sor, hogy a 2011. évi jelölés miatt sokan felháborodtak, hiszen a Nemzetiből három előadás is bekerült. Különben nem láttunk bele abba, hogy a háttérben mi zajlott. Én egyébként is teljesen kivontam magam a szakmapolitikából, mert túlbonyolódott, de azt látom, a szakmának érdeke, hogy ez a két szervezet kijöjjön egymással. Van egy olyan érzésem, nem árt, ha most a konfliktusokat nem szítjuk.

Tehát egyetértettél az újonnan támasztott elvárással?

Lőrinc Katalin: Fontosnak tartottam, hogy mindenkinek egyformán megadjuk a lehetőséget, hogy figyelmen kívül hagyjuk az előítéleteinket, előismereteinket. Azzal is egyet tudtam érteni, hogy az egyensúly jegyében, Zappe László a Népszabadság publicistája mellé felkérték válogatónak Pethő Tibort a Magyar Nemzettől. Mivel nem vállalta a feladatot, Bicskei Istvánt jelölte a Magyar Teátrumi Társaság, akivel mindannyian súrlódásmentesen tudtunk együttműködni. Megnyugtatónak gondoltam, hogy előre kihúzzuk a méregfogat azzal, hogy négy ember ízlése találkozik a 2012-es válogatásban. De úgy látszik méreg mindig marad, most az a gond, hogy a függetlenek kimaradtak. Ez a jelen színházpolitikai helyzetben, az új előadóművészeti törvény előtt, amelyben az ún. ’egyéb’ kategóriába kerülnek a függetlenek kifejezetten rosszul jön ki, nekem külön szívfájdalom. A legutóbbi FESZ gyűlésen, miután elmondtam, hogy a lojalitási szempontok néhol felülírták a minőséget, megkaptam a kérdést: hogy vállalhattam el a válogatói szerepet? Erre azt tudtam mondani, hogy fogalmam sem volt, milyen előadásokat fogunk látni, s ezek hogy felelnek meg újabb szempontoknak… Hogy mehettem bele abba, hogy a függetlenek végül nem kerültek be? Nehéz volt a döntés, sokat vitatkoztunk, végül a Caligula helytartóját, és a Rosencrantz és Guildensternt nem tudtam betolni a listára. Hosszú lenne a pontos válasz. Néhány elemét kiemelném. A függetlenek alig jelöltek előadást. Természetesen ettől még őket is ezerrel néztük. Így az is kiderült, hogy nehéz anyagi helyzetük a produkciókon is látszódik. A Caligulát is felülírta valami, ami még bevállalósabb, ráadásul be kellett látnom, hogy az eredeti zsámbéki közeg, amely meghatározta az előadást, reprodukálhatatlan. Különös volt megtapasztalni, hogy sokszor alternatívabb előadásokat látni kőszínházban. Ott van például a Katona József Színház, ahol tulajdonképpen korrekt, jól nevelt előadások folynak, és egyszer csak azt láttuk, hogy Gothár Péter fogja, és fenekestül felfordítja, olyan teret hoz létre, olyan alternativitást hoz be, úgy tud egy régi, veretes szöveget megközelíteni, hogy az formabontó, újszerű, ámulatos és minden követelménynek megfelel, amit az ember egyébként a függetlenektől várna el.

Úgy tudom a Zsolnay Központ is terepe lesz az idei POSZT-nak, ott pedig elég sok alternatív tér lehet...

Lőrinc Katalin: Valóban. Idén a Zsolnayban láthat majd alternatív darabokat a közönség, de erről mi nem tudtunk, Márta István, aki év elején lett a negyed igazgatója nem jelezte, hogy a terep a POSZT számára nyitva áll. Nyilván nem akart minket megbolygatni, de így kimaradt egy fontos láncszem.

Az a benyomásom, hogy ambivalens érzésekkel viseltetsz a válogatásotok iránt. Kiállsz mellette, ugyanakkor egy kicsit mentegetőznél is miatta. Ennek nem az az oka, hogy még mindig nem tudni pontosan, mi a POSZT?2

Lőrinc Katalin: Ebben van valami. Amikor egy személy válogatott, az egy ízlést tükrözött. 2011-ben hárman válogattak – nyilván a minőség elve alapján -, így bekerült három darab a Nemzeti Színházból. Tehát megszületett a tanulság, egyensúlyra kell törekedni, de ha ez történik, akkor a minőség csak egy szempont lesz a sok közül, tehát a POSZT még mindig nem a top 12 szemléje. Az idei talán egy „ahhoz képest” POSZT. Ahhoz képest minőségi a paletta, hogy milyen sok kritérium alapján kellett válogatni. Azt hiszem kimondhatjuk, hogy a jelenlegi szempontrendszer leképezi a szakmapolitikai helyzetet, azt is, hogy kettéválik a mezőny struktúrán belülire és struktúrán kívülire. Kérdés, hogy mi jöhet még, hiszen nem tudni milyen helyzetbe hozza a jövő évben hatályba lépő új előadóművészeti törvény a függetleneket, akik csak pályázati úton juthatnak pénzhez. Annyit azért hadd mondjak el, hogy a függetlenek ebben az országban, a rendszerváltás után elég jó helyzetbe kerültek. Én tudom, miről beszélek, mert külföldön, mint független, volt dolgom olyan társulatokkal, akik napközben dolgoztak és este 8-tól kezdték a tréninget, meg a próbát. Nem azt mondom, hogy ennek így kell lennie, de nehogy azt higgyük, hogy nálunk sokkal gazdagabb országokban mindenütt erősebb a finanszírozás ezen a területen.

Az amit mondasz, egybevág azzal, amit például Vidnyánszky Attila hangoztat: a régi előadóművészeti törvénnyel – azzal, hogy minimum 10%-ot garantált a 6-os kategóriának - túl sok pénzhez és lehetőséghez jutottak független társulatok, ezért meg is nőtt a számuk.

Lőrinc Katalin: Ismerem ezt az álláspontot. Ugyanakkor azt is gondolom, nem igaz, hogy a kőszínházakhoz képest a függetlenek sok pénzt kaptak volna, azt is hiszem, hogy a függetlenek nem járhatnak rosszabbul, mint a kőszínháziak. Ha a függetlenek ellehetetlenülnek, hogy fog frissülni a kőszínház? Ez a kérdés annál is inkább felmerül, hogy a kőszínházon belüli alternativitás, amit a POSZT válogatás kapcsán is kiemelünk, nem történhetett volna meg a függetlenek munkája nélkül és anélkül, hogy alkotók kipróbálhatták volna magukat ilyen-olyan formációkban. Azt se felejtsük el, hogy nyugaton a szponzorálás, a mecenatúra sokkal előrébb tart, nálunk csaknem a nullával egyenlő.

Szerinted hogy kéne finanszírozni a független területet?

Lőrinc Katalin: Mint említettem, nem én vagyok a legfelkészültebb szakmapolitikából, de talán megállapítható, hogy érdemes különbséget tenni azok között, akik letettek már valamit az asztalra és akik bizonyíthatóan bátoríthatók. A befogadó helyeket lenne érdemes sokkal komolyabban venni, hogy ugródeszkaként működhessenek. Régen a MU Színház indult ugródeszkának, de ezt a funkciót már rég nem engedheti meg magának.

Bozsik Yvette-ék hasonlóképp indokolják meg azt az elképzelést, miszerint a Trafót ki kell nyitni, például a fiatalok felé.

Lőrinc Katalin: Bozsik Yvette pályázatának ez lehet egy erénye. Az valóban truváj lenne, ha kiépülne egy koprodukciós lánc a kisebb helyszínekkel, mint pl. a Bethlen téri Színházzal, Sanyi és Arankával. Ehhez sok pénz kell persze, pénzt pedig mindenhonnan elvonnak. Az anyagi keretek szűkülésével párhuzamosan nőtt a belső ellentét a szakmában, a kényszer az összefogásra és került előtérbe a színház szerepének megkérdőjeleződése.

Zarándokének Szombathelyen

Korábban arról a tapasztalatról számoltál be, hogy vidéken még mindig rítus a színház, tehát fontos.

Lőrinc Katalin: Igen, de csak pár ezer embernek... Ha le kéne vonnom az elmúlt év tanulságait azt mondanám: egyfelől vastagon politika a színház, ugyanakkor ez valahol nevetséges is, mert viszonylag kis réteget érint az ország összlakosságához mérten. Paradoxon, de szerintem épp ez teszi még fontosabbá, szükségessé.

Kérlek ezt fejtsd ki...

Lőrinc Katalin: A vidéki színházakban folyamatosan eufórikus élmények értek, mert tényleg azt láttam, a színház megmaradt templomnak. A tatabányai Jászai Mari Színházba szakadó hóviharban is eljött a délután 3 órai nyugdíjas-bérlet. Ott volt az összes néni és bácsi, gyönyörűen felöltözve: a kalucsnit levették, a szép cipőt felhúzták. Sírni tudtam volna a gyönyörűségtől. Arra döbbentem rá, hogy ezt megszüntetni nem lehet! Kell a színház, még akkor is, ha tudjuk, hogy ez párezer embert érdekel, hogy kevés pénz jut rá, hogy rövidtávon ez nem hoz a konyhára. Az is belémnyilalt, hogy az ország mentális állapota is szerepet játszik abban, hogy milyen anyagi helyzetben vagyunk. Mentálhigéné szempontjából pedig elengedhetetlen a színház. Ezt nem értik a politikusok – vagy ha értik, azt mondják: a színházon tudunk spórolni. Ez olyan, mint a háztartás, a villanyt egyszerűen fel kell gyújtani, legfeljebb nem veszek a gyerekeimnek cukrot a héten: pont a kicsin próbálunk, mert bírunk spórolni...

Ez minden bizonnyal az alkotók mentális állapotára is visszahat.

Lőrinc Katalin: Ez a gond. A helyzet folyamatosan egymásnak ugraszt embereket. A kétségbeesés, a kenyérféltés közepette nincs idő, kedv esztétikai kérdésekről beszélni, nincs erő megvitatni, csak vitatkozni, kritizálni, legfeljebb óvatoskodni. Hadd meséljem el, mi ért Jeles András: Zarándokének című elképesztő alkotása kapcsán a szombathelyi Weöres Sándor Színházban. Az első 10 percben senkinek se volt fogalma arról, egyáltalán hova került, mégis rezzenéstelenül ültek a nézők és türelemmel figyelték a két és negyed órás előadást – ami egyébként varázslat, költészet. Bár teljesen szokatlan színházi nyelven szólt, senki sem hagyta ott. Kifelé menet meghallottam két néni beszélgetését. Az egyik azt mondta: „Hát, ez egészen más volt, mint amit a múltkor láttunk”. A másik elgondolkodott és azt felelte: „Igen, tényleg”. Ennyi. Döbbenetes élmény volt az, ahogy a nézői nyitottságról árulkodott ez a jelenet. Arra gondoltam utána, bárcsak ilyen befogadóan tudnánk viszonyulni egymás alkotásaihoz.... Már azt is odaszegezték nekem: „Na tessék, megtörtént amit a Vidnyánszky mondott, bevonultak a kőszínházba az alternatívok és még ti is adjátok alá a lovat!”. Igazából nem tudok erre okosan válaszolni, mert én is rácsodálkozom arra, hogy tényleg, a kőszínházakban is megfigyelhető a kísérletezés. De hát miért ne lenne, könyörgöm, a 21. században vagyunk! Olyan jó volna, ha visszatérnénk valami zsigeri érzékeléshez és nyitottsághoz, amit elvesztettünk az egymás ellen vívott harcban.

Tóth Berta / Színház.hu