Nem áprilisi tréfa: kabaré az egri színházban

A Gárdonyi Géza Színház legújabb kezdeményezéseként régi - új műfaj jelenik meg az egri színpadon.

Április 3-án este 7 órától várja a közönséget az Agria Kabaré. Moravetz Levente rendező nem csak felhőtlen szórakozást ígér, de Kellér Dezső, Tabi László vagy Békeffy László jelenetein keresztül fel is eleveníti a hagyományos kabaré műfaját. Az előadásban a rendező saját írásai is megjelennek.

MoravetzMoravetz Levente

„A humor nagyon gyorsan fejlődik. Nincs könnyű dolgunk, mert napról-napra "öregszik" a humor, amin tegnap nevettünk, ma már nem biztos, hogy elmosolyodunk. Jó példa erre, hogy egy jó vicc akár órákon belül elterjed, így ami egyik este még siker a színpadon, a következőn már ismerősként csenghet. Folyamatosan kell frissíteni, hogy a nézőnek is élményt nyújtson” mondja Moravetz Levente.

A heol.hu interjút készített a rendezővel:

– Szükség van még kabaréra?

– Majd most kiderül! Kicsit olyan ez, mint a viccben, amikor a paraszt bácsi egész nap nézi az állatkertben a zsiráfot, s késő este azt mondja: „Márpedig ilyen állat nincs!” Nos, a mi helyzetünk ennek a fordítottja, mert ilyen „állat” márpedig van. A II. világháború után közel 70 kabarészín ház volt a fővárosban, ma pedig már egy sincs. A színjátszásnak olyan pici tortaszelete ez, aminek nincs más célja, mint hogy szórakoztasson, nevettessen, feledtessen. E műfajban esetleg a politikai kabarénak lehet gőzkiengedő funkciója, de demokráciában ilyenfajta szükség nincs. Az ember hallja éppen eleget: mindenki odamond az utcán, a rádióban és a tévében. Mi szórakoztatni akarunk.

– Attól jó egy kabaré, hogy vicces?

– Inkább úgy mondanám: akkor jó, ha humoros és ki tud kapcsolni. Ennek ellenére – vagy éppen ezért – ez az egyik legnehezebb műfaj. Nagy kihívás az emberek arcán továbbtolni a mosolyt úgy, hogy abból nevetés legyen. Fontos a ritmus: ha az ember nem a kellő pillanatban áll fel a székről, akkor már nem ül a poén. A színészeknek pedig nem lehet minden este ugyanúgy játszaniuk, érezniük kell: adott este, adott közönség veszi-e az adott poént.

 

– A nevetéssel mérhető a siker?

– Azt szokták mondani: a színház nem demokratikus intézmény. Nos, én tovább mennék, mert a próbák alatt valóban diktatórikus, de az előadás akkor jó, ha a többségnek tetszik. Adott esetben pedig a többség magával tudja ragadni a kisebbséget is. Epidauroszban néztem az Oidipusz királyt, s a nézőtéren a közönség tagjai olyan szorosan ültek, hogy egymáshoz ért a térdük, karjuk. Ez csak egy ideig kellemetlen, később már az emberek átveszik egymás rezdüléseit, még – s ez kísérletekkel is bizonyított – a szívük is egyszerre dobban. Ezért is mondom: a többség véleménye a döntő, a közönség demokratikus.

– A színpadra igazi egyéniségek is kellenek.

– Valóban, de hál’ Istennek kijelenthetem: bármelyik fővárosi teátrum megnyalhatná mind a tíz ujját, ha ilyen társulata lenne, mint az egri Gárdonyi Géza Színháznak. Kis túlzással azt mondhatnám, nincs olyan darab, amit ne lehetne itt kiosztani. Szeretem ezt a csapatot, többükkel már a ’90-es évek közepén is dolgoztam. Aztán volt egy kis szünet.

– Jó érzés volt visszajönni?

– Persze, bár nem szakadtam el Egertől és a színészektől, csak a Gárdonyi színháztól egy kicsit. Nagyon szeretem a várost, itt még egymás szemébe néznek az emberek. Pécsről vagy Sopronba vagy Egerbe megy az ember, vagy persze a fővárosba a karrier miatt. Fontos, hogy milyen várost választunk, s nem véletlen, hogy sokan döntenek Eger mellett. Az ember, még ha soha nem járt itt, akkor is érzi, hogy mi hol van. Tréfásan azt mondanám, hogy a reinkarnációban már az előző életemben sem hittem, de valószínű, hogy korábban itt éltem.

Szerző: Pócsik Attila


 

 

 forrás: heol.hu, Gárdonyi Géza Színház

süti beállítások módosítása