A Földindulásról - 'Saját felelősségre ajánlható'

Beszámolót olvashatnak Gabnai Katalin tollából Kodolányi János Földindulás című darabjáról, melyet február 22.-én mutatott be az Új Színház Pozsgai Zsolt rendezésében.

A szándék nem helyettesíti az eszközt. Pedig a szándék, vagyis amiről beszélni kívánna az este, az nemes és tisztességes. Lényege az, hogy mi magyarok, meg kéne, hogy maradjunk. Az alkotói cél az lehet, hogy a megmaradás vágya fölébredjen a nézőkben, s hogy közben az e szent cél ellen ható erők természete – vagy ezek közül legalább az, amit a darab kínál –kitessék minél több ember számára, s ettől okosodjunk, erősödjünk. Csakhogy ezen szándék megvalósításához biztonsággal használt eszközök kellenének.

1934-es cikksorozatának bevezetőjében írt arról Kodolányi, hogy két Magyarország van. „Egyik a látható, másik a láthatatlan. A látható a láthatatlan ország nevében és helyett beszél. A látható ül a fórumon, köti és oldja a bel- és külpolitika szálait, adja és veszi az értékeket, irányítja a gyártelepeket és bankokat, szántatja, bevetteti a földeket, íratja és kiadja a lapokat, könyveket, megnyitja a kiállításokat, összeállítja a költségvetéseket, mérlegeket, behajtja és elkölti az adókat. A láthatatlan pedig hallgat, szánt-vet, menetel a gyakorlótéren, izzad a gyárakban, műhelyekben, írja az újságot és könyvet, festi a kiállítások képeit, faragja szobrait. Ez a láthatatlan Magyarország az, amelyik pusztul.” Az ormánsági egykézés iszonyú gyakorlata Kodolányinak helyből volt ismerős. 1927-ban írta meg A hazugság öl címmel hatástalan maradt memorandumát a Dráva menti falvak elnéptelenedéséről. „Csak néhány öregember maradt meg írmagnak. Számtalan iskolától megvonták az állami segítséget, mert csak tíz-tizenöt gyermek jár iskolába. Minden falunak megvan a maga egy vagy több javasasszonya, kenőasszonya, akik angyalcsinálással foglalkoznak.” A népről, mely „puszta védekezésből megöli önmagát” pár év múlva szörnyű látleletet ad: „ A titkos magzatelhajtás és a gyermek elleni védekezés természetesen a legvisszásabb életformákra kényszeríti a lakosságot. Vannak házastársak, akik az egyetlen gyermek megszületése után többé nem érintkeznek egymással. Vannak házastársak, akik a védekezésnek legegészségtelenebb módjait alkalmazzák. A nők bizonyos koron túl férfiasak, a férfiak – homoszexuálisak. Beszédmódjuk is ennek a lelki beállítottságnak felel meg. Az ország ritka vidékén hallottam még oly durva, indulatokkal teli kifejezéseket, mint az Ormánságban…”

foldindulas

A személyes alapélményből született színpadi történet íve egyszerű. A fukar gazda (Koncz Gábor) egy szem lányát szegény fiú (Szakács Tibor) vette el. A szerelmi házasságból született fiúcska nyolc éves, s a fiatalasszony (Koncz Andrea) újfent áldott állapotban van. A magzatot szülői ráhatásra „elcsinálja” a helyi kenőasszony (Farkasinszky Edit), s a megalázott férj ekkor elhagyja a családot. A beavatkozásba belebetegedő asszonynak az orvos (Nagy Zoltán) hivatalos leletre alapozott jóslata szerint nem lehet több gyereke. Hagyományos dramaturgiai jelekkel akkurátusan előkészített tragédia köszönt be: csupa élet kisfia vízbe fullad. Az öreg gazdát szélütés éri. A visszatérő férj elviszi asszonyát, s apai örökségű kis házában él vele, csöndes szegénységben. A háttérben buzgólkodik egy amerikás magyar (Kodolányinál eredetileg német) vállalkozó (Lux Ádám), aki mindent fölvásárol s tovább ad, nagy haszonnal. Egy a már ismert bábai beavatkozások miatt eszét veszített leány, a falu bolondja (Földes Eszter) kíséri végig a történetet, mely végül is angyali hírrel zárul: a fiatalasszony újra terhes, minden ellenkező jóslat ellenére. Az idős apa ezt már föl nem fogja, de felesége (Bordán Irén), akinek négy házilagos abortusza volt édes lánya megszülése után, zokogva örvend a csodának. Van remény. Függöny.

A történet először, még a pálya kezdetén, novella formában jelentkezik az írói életműben. Az 1939 telén a Belvárosi Színházban Páger Antal főszereplésével tartott bemutató után azonban egy orvos megvádolja a szerzőt, azzal, hogy az ő kéziratos darabja az alapja a nagy sikernek. Kodolányit végül is fölmentik, noha a nyilas újságok a másik felet támogatják. 1957-ben, már a Vígszínházban, a hazatelepült Páger újra eljátssza az öreg Böbék Samut. Erre a sikerre néhányan még emlékeznek a ma színházba járók közül. Mint olvasható, film is született a műből, az első rögtön 1939-ben, a második, melynek stáblistájáról – már az író halála után, de akaratának megfelelően – a jogutódok levetették Kodolányi nevét, 1970-ben. Az egyke-tragédiából tudniillik abortuszellenes film kerekedett.

El lehet gondolkodni, vajon e mostani előadás képzeletbeli stáblistáján ott hagyná-e a nevét a nehéz természetű, maga ellen sok támadási felületet hagyó, nagytehetségű szerző, akit ellenfelei titkon „a nagy Kaméleon”-nak neveztek. Kodolányi prózája, s ezt a fenti idézetek is mutatják, mit sem veszített erejéből mára. Ez a fent idézett nyelv célra tartó, erős, egységes. Nem ez a helyzet viszont a Földindulás című darabjával, amit már a kortárs kritika is elmarasztalt túlírtsága miatt, s ami most viszonylag rövid rendezői átiratban került az Új Színház színpadára. Mintha valami grammatikai-stilisztikai patchwork technika tenné foltossá a megszólalásokat, különösen, ha azok akusztikai oldalára is figyelünk. Nincs nyelve az előadásnak. S ez a tény tágabb értelemben is igazolható. Nem állítom, hogy lehetetlen ezt a történetet mai színházi nyelven elmesélni, de hogy – épp a jelen szövegből hiányzó balladai feszesség miatt – nem veszélytelen, az biztos.

foldindulas2

Hiányzó eszköznek tekinthető például az alkotói óvatlanságot kiküszöbölő, egységes rendezői elképzelés. Díszlete van, de élő tere nincs a játéknak. Mira János sötétszürke deszkákból ácsolt pajtát ajánlott állandó helyszínnek, melynek fölső tetőgerendái lenyomják és ellevegőtlenítik az Új Színház szűk, de fölfelé tágasnak mondható terét. Szorosan mögötte szürke felhős háttér kényszeríti síkba az ellenfénybe kikerékpározó férfialakokat, elöl asztal, szék, balra dikó féle a fiatalasszonynak. A nyitó kép színes figurát mutat, balra fönt: hegedűst látunk a háztetőn, akiről sajnos még akkor sem megy le a fény, amikor már rég másra kellene figyelni. A tehetséges ifjú Farkas Sándor korrekt kívülállóként, kis tétovasággal szerepel, de jelenléte nincs beleszőve a történetbe, hiába tűnik tetőre ültetése tisztelgő biccentésnek más falusi mitológiák irányába. A fölhangzó hegedűmuzsika kortalan, tájhoz és időhöz akartan nem kötődő „világzenei” sterilséggel, ám technikailag mívesen szólal meg.

A játékban többször, bár szerencsére nem sokszor énekelnek, ne feledjük, az alapmű maga népszínműként tartható számon. A fölhangzó zsoltár, s az énekben kitörő asszonyok dalai nem találják helyüket az adott pillanatban. Mintha megrepedne ilyenkor minden nehezen egységesülő jelenet. Hiányzó eszköz a játék dinamikai, ritmikai vezetettsége, mely a színészi játék sokféleségét jótékonyan befolyásolhatná.

Mozgásvilágát tekintve a hagyományos műkedvelői álldogálás és biztonságra törekvés jellemzi a játékot. Bejön, leül, föláll, kimegy. Ez nevezhető takarékosságnak és visszafogottságnak is, de inkább arról van szó, hogy elképzelés és erő híján a színészi testekből nem sikerült előhívni azt a fajta energiát, ami a hősök közt szerves kapcsolatrendszert építene ki, jelenetről jelenetre. Közlekedésrendészetileg rend van odafönt, de ez suta és fantáziátlan rend csupán.

Az olvasható híradások szerint lelkileg karbantartott csapat dolgozott együtt. A nézőtérről viszont az látszik, hogy szakmailag magukra hagyott színészek küzdenek az adódó feladatokkal. Például a Kodolányi szövegek időnkénti édes-szirupos habjával, gondolok itt a csillagokról szóló beszélgetésre, amit egy az egyben lehetetlenség mai színpadon elmondani. Hiányzó eszközként mutatkozik a rendezői és dramaturgiai veszélyérzet, mely az életveszélyes, elporosodott pátosz dialógusait ellen-játékkal, bármi csellel elcsalná a hiteltelenség szakadékának széléről, s élettel töltené meg. Így csak színjátszással telik meg az előadás ideje, melynek során az aktuálisnak érzett bajokat érintő fogalmakra – mint pl. bankok, szolgaság, hitel – szövegileg rá-rámutogatnak.

Nagy Zoltán, a mindenre fölkészült, fáradt orvos szerepében szerencsés feladatot kapott, él is vele. Minden megnyilvánulása hiteles, mértéktartó. Piókás szülét, a kacér angyalcsináló asszonyt Farkasinszky Edit játssza, teljes szubretti eszköztárral, de teljességgel eltévedve a meg nem született figurában. Mintha nem állapodtak volna meg vele, kit is kéne játszania. Rátkai Erzsébet jelmezei közül egyébként övé a legbeszédesebb: fekete ünnepi ruhája, rojtos fehér nagykendője egy szarkamadarat idéz elénk. Az eredeti darab német spekulánsa helyett Pozsgai Zsolt átírásában Amerikánus Dzsoni szerepében Lux Ádám fenyegeti fölvásárlással a környéket. A máskor oly férfias színész itt esendő totyogású játékfiúvá válik, s igazat kell adni azoknak, akik egy az egyben a Toy Story megelevenedett, indián mellényes főhősét látják benne. Kandúrkodó játékbabasága azonban föl se tűnik a megháborodott Fekete Zsuzsit játszó, Ophéliának öltöztetett és fésült Földes Eszter mellett.

foldindulas3

Földes Esztert láthattuk már nagyon jónak, akár tanulóévei elején is. Most megrendítő az a tanácstalanság, amivel Zsuzsi figurájához közelít. Láthatóan fogalma sincs róla, ki ez a lány, illetve gondol róla ezt is, azt is, mindig mást, de az a figura, akit mutat, nem él, nem érvényes, nem létezik.

A Marosvásárhelyről jött Koncz Andrea üde fiatalsága, szépsége – megejtő. Teljes védtelenséggel adja át magát a szerepnek, tele van érzelemmel, fájdalommal, érezhetően föleszi lelkét az alakítás, nincs védve technikailag, szinte szorong a néző, ezt a totális beáldozódást látva. Az édesanyját alakító Bordán Irén érett asszonyiságának ereje akkor is betölti a színpad felét, ha csak ül némán. De érdekes módon, ez az erő nem nő, hanem csökken, amikor nagy végletű megszólalásai és tágra vett mozdulatai színezik a jelenetet. Érzi, hogy süllyed a pillanat, s ilyenkor ráerősít, de nincs kibe, nincs kihez kapcsolódnia. Avagy ha lenne is, nincs megtervezve, mit kéne partnerével együtt tennie ahhoz, hogy tényleg kifeszüljön a tér, megálljon a levegő. Szakács Tibor játssza Kántor Jánost, a vőt, akit elüldöznek a háztól. Mindvégig ünnepi fehér ingben van, ami még a fájdalmasan statikus, fortélyosan rosszul világított, előadáskezdő temetői jelenetből maradt tán rajta. Abban a jelenetben, amikor magzatként elveszített második gyereke után most nyolc éves kicsi fiát látja holtan, többféle térszervezési gond is sújtja, nem beszélve e csúcsjelenet dinamikai ellaposodásáról. Ez kitisztítható és újraépíthető lenne.

Koncz Gábor, mint Böbék Samu, a ház ura, biztosra megy. Neki aztán helyből „megvan” a férfi, aki körül megnyomorodik mindenki. Koncz Gábor fölött nem járt el az idő, még mindig sugárzik. Ezzel a pulzáló fénnyel viszont bánni kellene tudni. Ebben a térben, ezzel a mozgásvilággal negyedét ha tudja hozni annak, ami lehetőségként benne van a szereppel való találkozásában. Mintha abban állapodtak volna meg – például, a vállalhatatlanul megoldatlan szélütési jelenet során –, hogy „jó lesz az úgy”. Pedig nem lesz jó. Nem lett jó.

A nézők egy részét – foltossága, helyén nem lévő megoldásai és alig elgondolt figurái miatt – néhány perc alatt elrúgja magától az előadás. Akik eleve meghatottan jönnek, azok hamarabb törölnek el egy-egy könnycseppet. Maga a történet szívbemarkoló, az élet nehéz, s néha olyankor is sír az ember, ha tudja, hogy amit lát, az megformáltságában nem vállalható. S lesz, aki azért lesz keserű, mert érti, hogy itt beszélni akarnak egy népről, mely – talán épp eszközök híján s mást nem tehetvén – időszakonként „puszta védekezésből megöli önmagát”, de nem jól beszélnek róla. S az nem segít, hogy érezhetően meg vannak hatva önnön vállalkozásuktól.

Nehéz este.

Néző és szerző: Gabnai Katalin

süti beállítások módosítása