Éjféli interjú Fekete Péterrel - Vajdaságban turnézott a Jókai Színház

Délvidéken turnézott a napokban a Békéscsabai Jókai Színház. Brestyánszki Boros Rozália Csörte című darabját három vajdasági településen mutatták be, április 12-én Szabadkán, 13-án Zentán, 14-én, szombaton pedig Újvidéken.

Pótszékes előadás tartottak

A Fekete Péter színházigazgató által rendezett előadás szereplői: Kara Tünde, Katkó Ferenc, Gulyás Attila és Liszi Melinda. Brestyánszki Boros Rozália drámája a generációk közötti kommunikációs nehézségekről, emberi viszonyaink ellehetetlenüléséről szól. Egy határ menti kis faluba váratlanul tör be a modern kor; a számítógépek, a mobiltelefonok és a pillanatnyi sikert ígérő tehetségkutató műsorok világa. Csütörtökön este, Szabadkán a kezdés után legalább tíz percig, izzadó homlokú jegyszedők próbáltak pótszékeket beszuszakolni a Jadran-színház nézőterére, szinte szó szerint: a csilláron is lógtak, az előadás végén pedig zúgott a vastaps.

A pénteki zentai előadás után Juhász Attila, volt polgármester, a Vajdasági Tartományi Művelődési Titkárság segédtitkára a következőket nyilatkozta a látottakról:

– Nagyon örültem az előadásnak, és nagyon tetszett, de nem csak nekem, hanem az egész zentai közönségnek, a magyar közösségnek. Leginkább talán azért, mert szívből jött, és szíven talált. Az előadás rólunk és hozzánk szólt vajdasági, és általában Kárpát-medencei magyarokhoz, különösen azokhoz, akik az anyaország határai mentén, a peremvidéken élnek. Ráadásul hozzánk, vajdaságiakhoz különösen közel áll ez a darab, hiszen a szerzője is vajdasági, és a szereplők között is vannak olyan színészek, akik innen származnak, vagy sokáig itt éltek. Nagyon tetszett az előadás hangütése, a fanyar humor ellenére is reális játékmód, ami a nézőtéren mindenkit szíven ütött. Zentán a színház, a színjátszás alapprofilja a népszínházi jelleg, amibe a békéscsabai előadás is beleillett, mert megfelelt az itt élő alföldi polgárság gondolat- és érzelemvilágának. Azért külön is szerették az itteniek az előadást, mert bizonyos részeknél a színészek őket is bevonták a játékba, ami mifelénk még újdonságnak számít. Köszönjük anyaországi barátainknak, hogy vállalva az utazással, szállítással járó fáradalmakat, elhozták nekünk ezt a színházi élményt.

Liszi Melinda és Kara Tünde (forrás: Jókai Színház)

Éjféli interjú Fekete Péter színházigazgatóval
– aki épp egy létra tetején szereli a zsinórpadlásból lógó csigákat éjfélkor, előadás után

Rendezőként, trükk- vagy díszlet- és játéktér-tervezőként ácsorog most ott fönt?

– Három, számunkra igen fontos, határon túli városba hoztunk színházat. Mivel ennek a három színháznak van is, nincs is zsinórpadlása, hoztunk magunkkal egyet. Színészt függesztek a darabban, ez különös figyelmet igényel, akkor vagyok nyugodt, ha magam szerelem a csörlőket.

Van értelme ekkora felhajtással, technikai csomaggal útnak indulni?

– Nem a technikai csomag nagysága, hanem annak beszerelés és bontás a nagy teher. Munkatársaim négy napja napi húsz órában építenek bontanak– meg ne tudja egy szakszervezeti vezető. Megéri-e, kérdezi. Tegnap hajnalban a színházat takarító hölgy lerakta a seprűt mikor meglátott, odaszaladt hozzám, és akadémikusokat megszégyenítő szavakkal, ízes és tiszta magyar szóval köszönte, hogy jöttünk, és elmondta, egész éjjel a tegnapi előadás járt a fejében.

Zenta Szerbia szívében lévő sziget. 20.000 lakosának 70%-a magyar. A boltban magyarul beszélnek, az utcán a tavasz miatt kurtuló szoknya után fordulást is magyar mosoly viszonozza. Nem régóta van itt helyi színház; alkotnak,dolgoznak a fiatalok, lassan tradícióvá teszik a színházba járást. Színészkollégáknak, kultúrértelmiségnek és közembernek egyaránt esemény egy anyaországbeli előadás érkezése.

Misszió?

– Nem, azért ez még nem a Himalája , kétszáz kilométerre vagyunk az otthontól. Gyakrabban kéne jönnünk, és természetesnek kéne legyen, hogy jövünk. Hozunk valamit, de sok mindent viszünk is magunkkal.

Mit?

– A takarító kolléganő kézszorításából, a nézők szemcsillogásából, az előadás utáni sör melletti vitákból dereng föl rám a mostanság nem túl divatos érzés, jó magyarnak lenni!

Csörte. Egy vérkemény dráma. Nincs elegük az embereknek a gondfelmutatásból?

– Kareoke-show! Megasztár, élőshow-világ. Varázsütésre megnyíló, önként a darabba beugrani akaró nézők tucatjai. Ez a kulcs, itt, ebben a darabban ezzel a technikával nyitogatjuk ki a nézők beszögezett – vagy annak vélt – spalettáit, hogy aztán a megnyitott ablakon keresztül belőjük a nyilainkat.

Nem visszaélés ez a közönséggel, nyitni aztán lőni?

– Szeretünk szíven találtak lenni. Azt mondtam a színészeknek az olvasópróbán: ha az előadás után öt ember a mobiljához nyúl, és felhívja az édesanyját, ha másnap kettő átrakja a programját, és hazaugrik, ha egy is úgy dönt , hogy legközelebb több napra megy haza húsvétkor, akkor megérte, nyertünk.

Van visszajelzés?

– Nincs, de akkor itt most felkérem a korábban elhanyagolt édesanyákat, jelezzék a vendégkönyvben, ha úgy érzik, hogy a mi darabunk megnézése óta több figyelmet kapnak szeretett gyermeküktől!

Három délvidéki város, három előadás, mi következik ezután?

– Alvás a munkatársaimnak, nekem igazgatói értekezlet Pécsett.

És a darabbal?

– Thália Színház, május 3-4-én a fővárosiaknak játszunk, s talán még POSZT is, ha az off-programban szükség van ránk.

Nem került be a versenyprogramba a darab…

– Szerették a válogatók, van, aki azt mondja, ezt látni kell a POSZT-on. Nem bánjuk! Közben azért játsszuk Békéscsabán is, hogy a helyi Csörte-rajongóknak se kelljen több száz kilométert utazniuk kedvenceikért, egy kareokee nótázásért, szíven nyilazásért.