Az a cukrozott epe.... - A kabaré mesterét idézik a Sanyi és Arankában

Már Kosztolányi Dezső is távoli múltnak érezte azt a kort, melyben a magyar kabaré, a pesti - néplélek  egyik sajátos kifejezésiformája megszületett. De szerencsére a műfaj bármikor megidézhető. Legközelebb a Sanyi és Aranka Színház tesz erre kísérletet, április 30.-án. 

Kosztolanyi

A magyar kabaréról egy író szemével


Tíz éve, vagy huszonöt éve, vagy száz éve ennek? Ma este, mikor a kabaréban ültem, már távoli és sivatag múltnak éreztem a kort, melyben a magyar kabaré megszületett.

Most pedig - kabaréról írván - elvesztem az idõérzékem s tollam az emlékirat stílusába botlik. Emlékszem azokra a pesti éjszakákra, mikor az elsõ kuplék felzendültek s mindenütt kabaré volt, nemcsak az erre a célra készült négy-öt helyiségben, de a kávéházakban, a magánlakásokban, sõt két ember közt is, aki véletlenül találkozott egymással az utcán. Mindenki szójátékokat faragott. A kupléírók karonfogva jártak a körúton. Fiatalemberek a conferencier-i pályára készültek. Gyakran megtörtént, hogy a kávéház, egyik felében habos kávét ittak gyanútlan polgárok, a másik felében pedig az utcáról beverõdött nagyhajú fiatalemberek verseiket olvasták, hegedültek és ismeretlen színinövendékek szavaltak, vagy énekeltek. Valahonnan elõkerült egy dobogó. Erre a rögtönzött torlaszra elszántan másztak fel a szabad mûvészet éhes forradalmárjai. Látom egy veréb-szemû lány arcát, aki hajában üvegdiadémmel ágál. Hová tûnt el azóta - szegényke - a pesti éjszakában. Mindez ma olyan lehetetlennek rémlik. A könnyben s vérben megszületõ új irodalom vonaglott akkor. Három divatos és új név röpködött mindenütt: Nietzsche, Wilde és Verlaine neve.

Azóta a pesti kabaré polgárivá vált, lehiggadt, stílust kapott. Szerencsére meg is magyarosodott. Mert a pesti kabaré szelleme egyáltalán nem franciás. A francia kabarénál nem tudok elképzelni naivabbat és nekünk pestieknek együgyûbbet. Mikor legutóbb voltam Párizsban (1913 májusában), nem tanulmányképpen, csak unalomból sorra jártam a kabarékat. Az egyikben egy kövér, lobogó nyakkendõs öreg úr olvasta fel szürke sacco-ban a verseit s siratta a kopasz feje kihullott hajszálait, meg az ifjúságát. Könnyeztek az emberek. Nagyon sok volt aztán a háborús szám is. Csak ma tûnik fel nekem, hogy mennyit szavaltak akkor - a békében - a németekrõl. Nem tudni, elõre megsejtették-e, hogy mi jön vagy 1871 óta abba se hagyták. Egy színészke fájdalmas fintorral mutatta milyen véres rózsákat kapott a mellébe, aztán hörögve mondta a szörnyû szót, valami véres prüsszentéssel, les prussines... Nekünk a német kabaréhoz sincs közünk. A berliniek akasztófakötelekkel enyelegnek, hullákkal játszanak s gyémántjuk a sírok salétromja. Még a bécsi kabaré is idegen. Parfümös pikantéria és lanyha limonádé. A pesti kabaré azonban a szatíra. Az a cukrozott epe, hitetlenség és finom rosszmájúság öltött benne testet, amely minden pesti emberben bennlakozik, az az okosság teremtette meg, mely ennek a városnak egyik fontos jellemvonása. Költészete is van. Valami törékeny, nemes, fáradt líra. Medgyaszay Vilma szómuzsikájára gondolok, a gráciájára, amely nem párizsi, nem berlini, nem bécsi, de jellegzetesen pesti és magyar s a mûvészete gyengéd esthajnalcsillag fényére.

 

      

Ezt a gazdag örökséget vette át dr. Bárdos Artúr, aki most a Modern Színpad élére állt. Az õ neve maradandóan összeforrt már az Új Színpaddal, mellyel - a Thália után - másodszor akart ezen a földön igaz és modern drámakultúrát teremteni. Az új igazgató egyelõre nem bolygatja a hagyományokat. Csak hellyel-közzel érzik meg a keze. Móricz Zsigmond parasztjelenetét hozza, ezt a vastag, egészséges rabelais-szemû magyar tréfát, amely párja a múltkori hasonlóan remekének A Modern Színpadra mindenesetre fokozottan figyelnünk kell. Talán ebben a kellemes souterrain-helyiségbe, ebbe a katakombába bújik majd el az új magyar dráma. A föld felett való színházakban úgyis bajos igazi mûvészetet ûzni. Itt, a föld alatt, talán még lehet.

 

A Sanyi és Arankában emlékeznek a kabaré legharsányabb figurájáradarvasszilard

 

A kabaré valószínűleg visszahozhatatlanul vele halt, legalábbis mint aktualitás. De az, hogy volt valaha, bármikor felidézhető. Az a humorista, akire a mindössze 60 férőhelyes Sanyi és Aranka Színházban emlékeznek, boldog békeidőket nemigen élt a neki adatott fél század során. Ezért, vagy másért, mindenesetre a tavaly ötven éve elhunyt Darvas Szilárd volt az egyik legkevésbé polgári, az aránylag legnyersebb, legharsányabb figurája a magyar kabaré történetének. ("Feltaláltam a rövid élet titkát!" - e szavakkal állított be egyszer Darvas Szilárd a Ludas Matyi szerkesztőségébe...)

 

A gyakran üdítően goromba sanzonelemzések, a sanzonszövegek kritikai analízisei talán legsajátabb műfaját teremtették meg, kettő-három el is hangzik közülük a Lukáts Andor rendezte emlékesten, akárcsak azok a sanzonok, amelyeket viszont ő írt. A mindig biztos sikerre számot tartó, ezért mindig és eleve gyanús gyerekszájtörténetek terepén neki sikerült biztosan egyensúlyoznia. Fiáról, Ferikéről szóló krokijainak ihletője, az azóta megnőtt, a nyugdíjkorhatárt is betöltő Darvas Ferenc zeneszerző, zongorista fel is lép az édesapja emlékére rendezett esten, a műsort öszszeállító Cserna Csabát kísérve. Az est végén Glauziusz bácsi dala hangzik majd fel az Állami Áruházból, annak reményében, hogy legalább a kisunokánk boldog lesz. (Forrás: Népszabadság)

In memoriam Darvas Szilárd

2012. április 30. 19 óra
Sanyi és Aranka Színház

(Budapest, Mátyás u. 9.)

süti beállítások módosítása