Készül a Kramer - Nagy Ervin és Kovács Patrícia mesélt

Az Orlai Produkció Kramer kontra Kramer című készülő előadásának szereplői az életben is szembesülnek a férfi és a női szerepek megváltozásával járó problémákkal és azzal, hogy a gyerekvállalás és a karrier nehezen összeegyeztethető. Nagy Ervin és Kovács Patrícia június 26-tól a családi dráma sújtotta Kramer házaspárt alakítja a Belvárosi Színházban.

Darabtörténet:

A férfi pénzt keres, a nő háztartást vezet. A férfi karriert épít, a nő neveli az utódot. A férfi soha nincs otthon, a nő ki sem teszi a lábát a lakásból. Kramerék így élték az életüket. Eddig. Joanna Kramer egy napon úgy dönt, hogy saját kezébe veszi az életét. És ezzel mindent megváltoztat. Ted Kramer élete fenekestül felfordul: ezentúl neki kell gondoskodnia a gyerekről. Azonban ez nem könnyű: a gyereket vinni-hozni kell, főzni kell, mosni kell, a lakást takarítani kell, és meg kell vívni a harcot Billyvel, a kisfiúval, aki nem tudja felfogni, hogy édesanyja eltűnt az életéből. Az idő előrehaladtával apa és fia megismeri egymást, tudják: csak egymásra számíthatnak. Másfél év múltán azonban, ugyanolyan hirtelenséggel, ahogy elment, Joanna ismét felbukkan Ted és Billy Kramer életében. Joanna válni akar – és magával akarja vinni Billyt...

Interjú:

Miért mondtatok igent a Kramer kontra Kramerre?

Nagy Ervin: Életem egyik legnagyobb filmélménye a Kramer: gyerekkoromban láttam. Ha úgy vesszük, ez volt az első művészfilmes élményem, ami azért az emberben elég mély nyomokat hagy. Fekete-fehérben láttam, emlékszem, mert tévén néztem. Igen, ez már olyan régen volt, amikor még csak ilyen tévék léteztek. Kicsit fájt a fogam, hogy az Esőember után, megint egy filmadaptáció jön, de tényleg nagy hatással volt rám a film és úgy érzem, most van is róla mit mondanom, mert van egy kétéves gyerekem. Nem egyszer, nem kétszer kerültem már otthon én is éles szituációba a munkám miatt, úgyhogy a téma elég közel áll hozzám. Mondjuk én Ted Kramerrel ellentétben eléggé hirtelen haragú és temperamentumos ember vagyok, de aztán könnyen el is felejtem a konfliktusokat.

Kovács Patrícia: Én azért is jöttem el a Vígszínházból, mert úgy érzem ott nem kaptam volna meg egy ilyen szerepet, mint Joannáé. Nagyon jól esett, hogy Orlai Tibor producer és Rába Roland, a rendező is meglátta bennem ezt a figurát. Úgy érzem, hogy több vagyok annál, mint amit általában gondolnak rólam és megnyugtató, hogy ők is így gondolták. A film számomra is nagy élmény volt, olyannyira, hogy rögtön elolvastam a regényt is. A darab egyébként sokkal inkább hasonlít a regényre, mint a filmre.

Nagy Ervin: A regény olyan számunkra, mint egy instrukció-gyűjtemény. Sokkal részletesebben írja meg, hogy mi történik például Teddel. A történet ugyanis onnan kezdődik, amikor már valami nagyon elromlott a Kramer családban. Amikor az ember életében valami elromlik, és visszatekint a kezdetekre mindig észlelheti, hogy már az elején ott voltak a kis hazugságmorzsák. A regény nagyon jól szemlélteti ezeket az apróságokat, és azt, hogy milyen ez a házasság valójában: nem százas a szerelem, sem a gyerekvállalás – bizonyos lelki motivációk hiányoznak hozzá mindkét emberből.

Egyikőtöket sem láttuk még szülőként a színpadon.

Nagy Ervin: Bizony, csak most érkeztünk el ide, váltókorban vagyunk. Harmincöt évesen éppen ideje a fiatalfiú-szerepeket kinőnöm, hiszen már el lehet engem úgy is képzelni, mint apukát. No és milyen színész az, aki nem vállalja fel a korát? Nyilván színésznőként ez nehezebb mutatvány, de szerintem fontos elfogadni, hogy át kell lépni másik szerepkörbe. Én az elmúlt néhány évben kicsit szenvedtem, mert már az egyetem után sem voltam elég fiatal ahhoz, hogy hősszerelmes karaktereket játsszak, viszont nem voltam elég öreg sem a nagy, klasszikus férfiszerepekhez. Ezekbe most érek bele.

A gyerek-nő-szabadság problémája ma aktuálisabb, mint mondjuk 1979-ben, a film bemutatásakor volt?

Kovács Patrícia: Nem feltétlenül. Már a regényben is benne van az, ami természetesen engem is foglalkoztat: hogyan tudok színésznőként, feleségként, anyaként és barátként úgy létezni, hogy közben megőrzöm a szuverenitásomat. Hogy mi lesz akkor, ha majd másképp is akarom magamat értelmezni, mint anya.

Nagy Ervin: Ez nagyon kemény – én eléggé közelről látom. Hadd ne mondjam, hogy a feleségem hányszor dől bele a saját kardjába. Iszonyú gőzerővel csinál egy divatcéget, közben folyamatosan foglalkozik a családdal és a gyerekkel. Most a világ azt diktálja, hogy még alig vágták el a köldökzsinórt, de már menjél vissza dolgozni, légy rögtön fitt és szép, és folytasd a karriered. A nőkre záporoznak ezek az elvárások, túl sok helyen kellene egyszerre megfelelniük, és ettől folyamatos lelkiismeretfurdalást éreznek. Ráadásul ott van mellettük egy férfi is... Az összes emocionális élmény, ami a gyereket éri, és ami hosszú távon meg fogja határozni az ő életét, az anyán keresztül történik. A darabban én, az apa veszem fel ezt az alapvetően anyai szerepet. A lényeg, hogy a modern elvárások megpiszkálták a nőiség funkcióit, ami szerintem nagy baj. Úgy látom, téves női szerepértelmezések kezdenek kialakulni, aminek a nők nem is nagyon tudnak megfelelni. Talán a férfiak hozzáállásának kellene megváltoznia ahhoz, hogy a nők ne akarjanak mindenáron kompenzálni. Igazi baj lesz, ha a nők el akarnak kezdeni férfit játszani: vagy azért, mert mi férfiak nem engedjük őket kibontakozni, vagy azért – és ez nagyon jellemző nálunk –, mert nem keresünk annyi pénzt, hogy minden rendben legyen otthon. Kicsit kezdenek elmosódni a nemi szerepek.

Kovács Patrícia: Én mondjuk az ütvefúróval nem kezdenék, de szinte bármit megcsinálok otthon, megtanultam mindent, és erre büszke vagyok. Élvezem és kifejezetten szeretném az ilyesmit megcsinálni. Közben meg azt is szeretem, ha kiveszik a kezemből a kalapácsot. De az, hogy én most itt vagyok és normális ember lettem, azt az édesanyámnak köszönhetem. Amit felfedeztem a világból, azt ő látta először. Mindent megosztottam vele. Az anyaképemet acsaját édesanyámról mintáztam. De kezdem azt hinni, hogy le kell mondjak arról, hogy ennek megfeleljek. Nem fogok tudni pont úgy viselkedni a gyermekemmel, mint ahogy ő viszonyult hozzám. Ez már alapból iszonyú lelkiismeret-furdalás.

Ti most négy gyerekkel is próbáltok? Milyen velük?

Nagy Ervin: Jófejek nagyon.

Kovács Patrícia: Ők próbáltak már Rolanddal, mi most kezdjük belevetni magunkat a közös munkába. Sokat játszottam gyerekekkel, de ilyen felelősség még egyikükön sem volt. Ez nem olyan lesz, hogy bejön balról, kimegy jobbra – itt együtt kell majd játszani. Ez nekünk is óriási felelősség.

Nagy Ervin: Mi van, ha kihagy valamit? Hogyan mész tovább? Ha meglát 500 embert – mi lesz vele? Kellenek majd biztonsági dolgok. Azt például tuti, hogy megbeszélem majd velük, hogy ha bármi baj történik előadás közben, csak fussanak oda hozzám, és mondják azt: "baj van". Erre ugyanis már tudsz valamit reagálni, tudsz blattolni például úgy, hogy a jelenet végére ugrasz. Meg kell nekik mutatni, hogy mindig van hová futni, hogy mindig biztonságban vannak. Egyébként dolgoztam már gyerekekkel színpadon, életem első színházi munkájában – olyan profik voltak, hogy csak néztem!

Dolgoztatok már együtt színházban?

Kovács Patrícia: Nem

Nagy Ervin: Dehogynem.

Kovács Patrícia: Jaj, de, tényleg. Az Asztalizenében a Radnótiban... Olyan rég volt.

Nagy Ervin: Olyan rég volt? Százszor játszottuk el! (Nevet.) Egyébként a Kramer kontra Krameren kívül a rendező, Rába Roland is kifejezetten érdekel. Nagyo jó emlékeim vannak arról a pár munkáról, amiben találkoztunk. Életünk első filmjében, a Nincsen nekem vágyam semmiben például együtt játszottunk – nagyon fontos indítás volt.

Kovács Patrícia: Ervinnel az egyetemen pont váltottuk egymást, Roland is a mi korosztályunk, mindannyian hasonló iskolából jövünk, hasonló ízlést is képviselünk. Ebben a szabadúszó-létben mindig megküzdök azzal, ha rájövök a többiek más színházi nyelven beszélnek. Sokszor érzem, hogy emiatt kompromisszumokat kell kötnöm, ami nem mindig jó – sőt, általában nem az. De ez esetben ilyen gondok biztosan nem lesznek.

Forrás: Orlai Pordukció...