"Szeretném, ha Kisherceg módján közlekednénk" - Szakácsi Sándort idézzük

Azt vallotta, a színészet nem csupán szakma. Számára az egész életet, az idegrendszert, a gondolkodást jelentette. "Erről szól a reggelem, a nappalom, az éjszakám. Nincs másom" - mondta Szakácsi Sándor. A színészre abból az alkalomból emlékezünk, hogy ma ünnepelné 60. születésnapját.

ÉN NEM TUDOK MÁSHOGY... - Részletek egy régi beszélgetésből Szakácsi Sándorral - Szerző: Józsa Ágnes

(...) Legutóbbi bemutatója, A Cella Csengey Dénes Villon-művén alapul. Megrázó és különleges előadás.

– Végig egyedül van a színpadon... Volt már ilyen?

–Életemben ez a harmadik monodráma, ám az első, amelyben teljesen egyedül vagyok. A Csontváry-darabban Kútvölgyi Zsike is játszott, Réczey Tamás II. Richárdjában a Madách Stúdióban, bár csak én beszéltem, de ott voltak mellettem a néma szereplők, akik börtönlakókként körülöttem mozogtak. Igen, ez az első, amelyben teljesen egyedül vagyok, pontosabban nem, mert együtt a közönséggel. A mozgást és a szöveget is úgy alakítottuk, hogy mód legyen az aznapi közönséghez igazodni, hogy bevonhassam őket, hogy számukra fogalmazódjon és öntsön formát a gondolat. Tekintetükön láthatom, hogy értik és érzik, amit mondok. Visszaigazolta a közönség, hogy erre a pályára való vagyok.

– Nem először lehetett ez az élménye...

– Nekem folyamatos visszajelzésre van szükségem. Amikor úgy éreztem, hogy végre elismernek, akkor újra és újra kellett kezdenem. Az önbizalmamat naponta kell felépíteni és fönntartani. Rólam már leírtak sokfélét a legfantasztikusabbtól a legborzasztóbbig. Amikor már úgy éreztem, bizonyítottam, akkor megint elölről kellett kezdenem. Én nem tudom, hogy mitől van ez. Nyilván ilyen típusú vagyok. Lehet, hogy azért, mert én soha nem a karrieremet építettem, hanem az emberi és művészi őszinteségemet kívántam megtartani. Nekem mindig újra kellett kezdeni. Ezért engem sokszor fölfedeztek – Jé, a Szakácsi milyen jó! –, hogy aztán elfelejtsenek és elmondhassák, hogy rutinból játszom, holott nem. Én mindig olyan mélyre leengedtem minden szerepet, amilyen mélyre le lehet engedni, és dolgozom és dolgoztam azon, hogy valóban az legyek, ami a figura. Nem vagyok felszínes. Pedig ezt is rám sütötték. Én életemet beleadva csinálok mindent. Megdolgozom a szerepért. Úgy látszik, a világnak ez nem kell. Itt helyezkedni kell, meg karriert építeni, mert az számít. Én nem helyezkedtem soha. Nekem ez a munka az életem. Így minden szereppel mindig elölről kezdem. Az önbizalmat naponta kell táplálnom magamban.

– Nem fogadja el a külső elismerést, a közönség szeretetét? Hiszen a kezdetektől érezhette...

– Naponta kell magamat meggyőznöm arról, hogy ezt megérdemlem, hogy az elismerést megszolgáltam. Az egyszer volt, a következő alkalomra már érvényét veszti. Egy színésznek nincs hivatkozási alapja. Ha az előző szerepben jó volt, mi a garancia a más habitusú következőre? Itt mindent elölről kell építeni. Nincsenek sémák. A szakma is elismer, de nem filmeztem annyit, amennyit filmezhettem volna, mert nem voltam benne egyetlen klikkben sem. A dolgok pedig így működnek. Amikor leforgattuk a Hatásvadászokat, minden újság azt írta: új filmsztár született. De nem következett újabb filmszerep.

– Kereste az okát?

–Nem, mert tudom. Viszontszívességek szövevényéből áll össze a világ, én pedig semmi mással nem tudok viszonozni, csak azzal, amit csinálok. Mindenért keményen megdolgoztam. Sohasem voltam fontos. Akkor vettek elő, amikor rájöttek, hogy mással nem tudják megcsinálni a szerepet, csak a Szakácsival. Ez engem sokáig bosszantott. Most már nem. Nagyon sokszor bizonyítottam, és nem éreztem, hogy kívülről megkapom az elismerést. Nincs Érdemes és nincs Kiváló művész kitüntetésem. Egy Jászai Mari-díjam van, amit harminchárom éves koromban kaptam. Nem vagyok egy kegyelt ember, és ez nagyon befolyásolt helyzetet jelent. Hála istennek vagyok annyira jó, hogy dolgozhatok. Ha kicsit is gyengébb lennék, már nem is léteznék ezen a pályán. Én azt hittem, elég, hogy amit csinálok azt jól csinálom. Hangsúlyozom: a színészet nem a szakmám, hanem a hivatásom. A színészet nem csupán szakma. Lehet szakmaként és lehet hivatásként művelni. Nekem hivatásom, mert az egész életemet, az idegrendszeremet, a gondolkodásomat, a szemléletemet meghatározza, kitölti. Erről szól a reggelem, a nappalom, az éjszakám. Nincs másom. Nem politizálok. Nem veszek részt közéleti dolgokban. Sok mindent hazugságnak tartok, mert ha már elkötelezném magamat bármelyik szervezetnek, akkor lemondanék magamról. Már a főiskolai jelentkezési papíromra azt írták jellemzésként: "szemlélete egyedi, az iskolai tanulmányi eredményei nem tükrözik értelmi képességeit". Utáltam tanulni, nyűgnek tartottam. Igen, szabad vagyok és ellenkezős.

– A színészt rendezik. Mennyire lehet szabad és ellenkezős?

– Sok konfliktusom volt, van. Én mindent kipróbálok, amit a rendező mond. Nem utasítok el semmit. De ha nem jó, akkor ezt megmondom. Ha úgy érzem, valami nem működik, akkor először önmagamban keresem a hibát. Ha bebizonyosodik, hogy nem az én hibám, akkor megmondom. Nyilván be kell tartani egyfajta színházi hierarchiát. De azt, ha a rendező mindenhatónak véli magát, nemigen szeretem. Tartson engem társnak, tartson annyira értelmesnek, hogy megosztja velem a gondolatait, avasson be a mibe és a miértbe. A színész nem sakkfigura, aki ide áll vagy oda áll. Vannak határozott elképzelésű rendezők. Velük nemigen lehet mit kezdeni, mert vagy jók, vagy nem jók. Valló Péter határozott elképzelésű és jó. Régebben sokat dolgoztam vele, aztán sokáig nem. Most nagyon nagy élmény volt számomra Székesfehérvárott a Jégszirom. Határozott elképzeléssel jött és boldogan adtam át magam az instrukcióinak, mert tudtam, amit mond, az helyénvaló. Éreztem, hogy én is gazdagodom általa. Olyan játékmódot kért, amit már régóta szerettem volna, csak nem volt rá alkalmam. Öröm volt vele dolgozni, és maximálisan rá mertem bízni magam.

– Ilyenkor nem érzi azt, hogy ez önfeladás?  

– Az, hogy nem fogadom el általánosságban az előírtakat, azt jelenti, hogy saját magamhoz tartom magamat. Az a legfontosabb. Legfontosabb, hogy magammal szemben ne legyen lelkiismeretfurdalásom. Örökös lelkiismeretfurdalással nem lehet élni. Önmagam előtt a lelkiismeretem tiszta legyen, ne hazudjak, ne manipuláljak és ne bántsak másokat, ne legyek öncélú, ne mások kárára szerezzek hasznot... Biblikus alapelvek ezek.

– Ezt az erkölcsiséget otthonról hozta?  

– Nem tudom. Nyilván onnan is, és amit olvastam, átéltem, az csak erősített ebben. Igen, idealista vagyok. Nem tudtam volna hiteles lenni soha, ha nem így gondolkodnék, ha nem így élnék.

– Talán ezért nem lehetett beskatulyázni.

– Be akarom bizonyítani, hogy kell, hogy szükségünk van az értékre, én pedig akkor tudok értéket létrehozni, ha az érték bennem van, ha azt képviselem, ha én is értékes vagyok. Annál nemesebbet pedig nem tudok elképzelni, mint hogy a színész őszintén feltárja a problémákat, és úgy próbál hatni az emberekre, hogy felébreszti bennük hiányaikat.

(...)

– Nem küzdelem nélküli, de egyenes ívű a pályája. Nincs sztárolva, nincs sok kitüntetése, de szakmai környezetben mindig észrevették: Jászai Mari-díj 1985-ben, Hegedűs gyűrű 1985-ben. Őze Lajos-díj 1992, a Veszprémi TV-találkozó legjobb férfialakítás díja 1994, Ivánka Csaba-díj 2000, a Sík Ferenc Alapítvány különdíja 2002, Főnix-díj 2003, a közönség szeretetét pedig folyamatosan érezheti.

– Tíz éves koromban egy iskolai színházi előadásban éreztem, hogy én ezt akarom csinálni. A főiskolára is fölvettek mindjárt. Sohasem akartam mást csinálni és máshogy. Nem volt egyszerű. Rengeteg zűröm volt, magánéleti is,  meg abból is, hogy éreztem, nem a tehetségemnek megfelelően használnak. Vágtak, nyestek, ütöttek, faragtak. Nagyon sok rosszat megetettek velem. Nem tudtam elviselni. Ittam, és ennek megvannak a következményei. Körülöttem mindenkit elveszítettem, apát, anyát, nagymamát, a kapcsolatokat. Mivel érzékeny ember vagyok, nem tudok átlépni csak úgy ezeken a veszteségeken. Mind nagyon megviselt. Hogy színészként ilyen vagyok, ilyen lettem, mindezt meg kellett élnem. Minden magánéletben történt fájdalom, csapás, dráma beépül az emberbe, legalábbis belém, és igazából használom is. Az apám halála, ahogy a kezével babrálta a takarót, azt eljátszottam a La Manchában, mikor Don Quijote haldoklik. Lehet, hogy nem vette észre senki, de én tudtam, hogy akkor mit játszom, mit kaparászok azon a lepedőn. Minden fájdalomnak, ami az ember életében megtörténik, be kell épülnie. A színész ettől mélyül, ettől gazdagodik, ettől növekszik benne az a plusz, amitől más, mint a többiek, amiért eléjük merhet állni. Erről szól a színház. (...)

– Mindig is sokat dolgozott, dolgozik, mintha nem érintené meg a hétköznapi élet zavarossága, a gyűlölködés.

– Dolgozom. Ez tart életben. Az orvosok azt mondták, már kétszer átléptem magamon. Iszonyatos fájdalmaim voltak, vannak. Nagyon nehéz úgy nekiindulni másfél órának, amikor egyedül vagyok a színpadon. De máshogy nem lehet. Folyamatosan arra törekszem, hogy helyükre tegyem azokat az impulzusokat magamban, amelyeket a kinti világból kapok. Nem akarom, hogy túlbecsüljenek, s nem akarom félreérteni sem. Igyekszem, hogy ha szeretnek, a szeretetet ne értékeljem túl, ha gyűlölnek, hát a gyűlöletet sem. Figyelem a körülményeket, ki mondja, miért mondja, őszinte vagy nem őszinte. Mindent meg kell tudnom. Meg kell tudnom azt, hogy honnan jönnek az indulatok, s mi az okuk. Meg kell fejteni, hogy miért olyan ez az ember velem, mert ha ezt nem teszem, akkor az félreértést szül. A félreértésnél és a tehetetlenségnél jobban semmit sem gyűlölök. Eladni nem akarom magam. Szörnyűségek történnek velem. Az egyik kereskedelmi tévéadó megkeresett, hogy forgatnának a kemoterápiás kezelésem alatt, s akkor benne lehetnék a médiában. Elzavartam őket. Szeretnék többet filmezni, de nem sorozatokat. Egyre kevesebbet szinkronizálok, és azok a szerepek is olyanok, amelyeket szeretek. Azt hiszem, kezdem lepucolni magamról azokat a felesleges dolgokat, amik keserítenek. Az őszinteség a lényeg. Ez nehezebb, de ez a szép.

– Nem gondolja, hogy mindezt át is kellene adni?

– Nem tanítok. A tanítás egész embert kíván. Azt is csak teljes erőbedobással lehetne csinálni. Nem tudom. Ítélkezni kellene. Én pedig nem tudok más sorsa fölött ítélkezni. Ha tehetségtelen valaki, hát én megmondom. A tanítás olyan felelősség, amit nem akarok felvállalni. Rengeteg iskola van, s hívtak is. A gyerekek fizetik a tandíjat, a pénzükért nem azt várják, hogy szemükbe vágják: tehetségtelenek. Ilyen szempontoknak én nem tudok megfelelni. Abba se szóljon bele senki, hogy mit csinálok az órán. A látszatokra én már nem tudok odafigyelni. Az is idegesít, hogy ha naponta háromszor találkozom egy emberrel, akkor háromszor kellene köszönni neki. Minden, ami az életünkben sztereotípia, és úgy használjuk, hogy oda sem figyelünk rá, az veszélyes. Veszélyesebb, mint az, amikor az ember eltávolodik önmagától és a valóságos környezetétől. Ne legyenek álviszonyok és álkapcsolatok. Az emberek azt kérdezzék meg egymástól, ami igazán érdekli őket, még akkor is, ha az kínos. Én azt szeretném, ha Kisherceg módján közlekednénk egymással, hiszen az a fontos, ami a szemnek láthatatlan.

– Színészként elbújhat a szerepben.

– Elbújni? Nem, belebújni! Azt igen! Ha megnézi a szereppéldányaimat, minden mondat mellett legalább három másikat talál. Odaírom minden mondat mellé, amit még hozzá gondolok: mitől ilyen, mi van mögötte. Én nem a szavakat akarom eljátszani, hanem az embert, azt, ami ott van a szavak, a mondatok mögött. A Villont három szereppéldánnyal tudtam megoldani, annyira telefirkáltam.

– A kezdetektől ez a módszere?

– Néhány évnek el kellett telnie, amíg így kialakult. Sok idő kell, amíg az ember ráérez arra, hogy mennyit kell foglalkoznia egy szereppel, hogy elkészüljön. Elolvasom a szöveget és elemzem a mondatokat. Még ez is benne van, meg még az is. Nem, ez talán még sincs benne. Mindegyik megjegyzésemet szem előtt tartom addig, amíg végre kiválasztom belőlük azt a hármat, aminek feltétlenül benne kell lennie abban az egy mondatban. Az összes szereppel így van. A törzshelyemen, egy budai pubban tanulok. Otthon, egyedül nem tudok dolgozni. Szükségem van arra, hogy emberek vegyenek körül. Ha szereppel foglalkozom, akkor is ez a világ vesz körül és beépül a szerepbe. Elmegy az ablak előtt egy busz, benne egy férfi ül, s megpróbálom elképzelni, hová megy, kihez. Régebben volt úgy, hogy követtem embereket, s megpróbáltam kitalálni, mit fognak csinálni. Sokszor sikerült. Ezért nem vagyok jó beszélgetőpartner, mert kitalálom, hogy a másik mit akar mondani, kérdezni. A szerepeken keresztül már nagyon sok ember gondolatmenete van bennem. Én már rég nem a valóságban élek. A valóságos világban három perc alatt elvesznék. A színpadra az életet viszem. Ha nem igazi lét a színpadi lét, akkor az színpadias. Nem lesz jó, hamis. Még egy pár év kell. Szeretnék utazni. Félretettem néhány könyvet, amit szeretnék dramatizálni. Ezek a tervek, ezekről nem beszélek. Tizenöt évig mondtam, hogy szeretnék önálló estet csinálni, olyant, amibe bevonhatom a közönséget, és most itt A Cella. Végtelen boldogság.

A teljes interjú a Criticai Lapokban jelent meg 2007-ben.

A Színházkolónia így emlékezik Szakácsi Sándorra.