Páros portré dupla mellett a Madáchból

A Madách Színház menza illatú büféjében találkoztunk a bemutató előtt álló, 1X3 néha 4 című előadás próbájáról érkező Tóth Enikő színésznővel és Szente Vajkkal, az előadás rendezőjével. Ditzendy Attila Arisztid interjúja.

– Szeretem ezt az illatot, tényleg olyan, mint a menzán volt régen. De olyan jó! Háziasan főznek – biztosít róla a művésznő.

Hölgyek korát övezze a legnagyobb tisztelet. Természetesen Tóth Enikőét is, aki amúgy sosem csinált titkot születési évéből. Én csupán annyit árulok el: Szente Vajk akkor született, amikor Enikő elvégezte a Színművészeti Főiskolát (manapság egyetem), s a Madách Színház társulatába került. Akik kizárólag a mostani Madáchot ismerik, azoknak bizony idegenül festene a nyolcvanas évekbeli teaátrum. Nem állítom, hogy egyáltalán nem játszottak zenés előadást, de musicalt tényleg nem láthattunk. Klasszikus és kortárs külföldi, valamint magyar szerzők darabjait annál inkább bemutattak. Szente Vajk – életkorából fakadóan – már a musicalekre emlékszik, meg arra, hogy a Macskákban látta Tóth Enikőt.

– Láthattál – erősíti meg a színésznő –, hiszen háromszázszor játszottam. Különleges munka volt. Koreográfusunk, a nemrég elhunyt Seregi László megküzdött velünk. Addig még sosem csináltunk olyan előadást, amiben az elejétől a végéig táncolni kellett. Példátlan sikereket értünk el, esténként állva tapsoltak, hiszen nézőknek is újdonság volt a műfaj. Egyszer csak azt éreztem: kiörömködtem magam. Éppen akkor született a gyermekem, s úgy döntöttem, amikor visszajövök a színházba, már nem akarok a Macskákban szerepelni.

Pusztaszeri_Kornl_Tth_Enik_Szkhelyi_Jzsef1X3 néha 4: Pusztaszeri Kornél, Tóth Enikő, Székhelyi József (fotók: madachszinhaz.hu)

Tóth Enikőt már színművészetis évei a Madáchoz kötötték, bár gyakorlati idejét a Nemzeti Színházban töltötte (ahol évtizedekkel később Szente Vajk sajátította el a színjátszást). – Főiskolásként alig mertünk ránézni a színészekre. Olyan volt számunkra a színház, akár egy templom – emlékszik Tóth Enikő. A templomi áhítatot mellett áthatott mindent a fegyelem. Sosem felejti a színésznő a Nemzeti akkori főügyelőjét, Kadelka Lászlót, aki a művészbejáró előtt várta a későket, s ott helyben kiosztotta a büntetéseket. – Pontosság nélkül nem létezhet színház. Ez egy pontos szakma – sommázza Enikő.

Szente Vajk szinte kiveszi szájából a szót: – A Madáchban ez pláne így működik. Többek között azért, mert zenés színház vagyunk. Tű pontossággal dolgozik az egész apparátus – beleértve természetesen a színészeket is.

Szerednyey_Bla_Oroszln_Szonja_Nagy_Sndor_Balla_EszterSzerednyey Béla, Oroszlán Szonja, Nagy Sándor, Balla Eszter

Felmerül a kérdés, mi vonzotta a Madách Színházba a művésznőt? Máris rávágja: fantasztikus színészek, pompás rendezők alkottak itt. – Éppen csak túl voltunk az első vizsgaelőadásunkon, amikor Ádám Ottó, a színház akkori legendás igazgatója szerződést ajánlott. Megkérdeztem tőle: mit fogok játszani? Hát azt még nem tudom, válaszolta. Bevallom, ez kicsit furcsának tűnt, ám mindössze két hónapot kellett várnom, s Ádám Ottó behívott magához. Így szólt: Kiss Mari szülni fog, és arra gondolt, vegyem át a szerepeit, majd sorolni kezdte őket. Természetesen akkor már azonnal igent mondtam.

Szente Vajk a Nemzeti Színi Akadémián sajátította el mesterség alapfogásait. – Tizennyolc évesen kerültem az akadémiára – eleveníti fel a múltat. –Pont azt a korszakot éltük, amikor már nem volt nélkülözhetetlen egy színművészeti főiskolás diploma. A Nemzetinek, még a régi épületben ez volt az utolsó korszaka, amikor egy akadémistája még találkozhatott Sinkovits Imrével, Agárdy Gáborral, vagy Kállai Ferenccel…

– Na, tessék – mosolyodik el Kállai Ferenc hallatán Enikő –, újabb közös pont! Ugyanis Kállai Ferenc volt a művésznő színészmesterség tanára. – Én szerettem azt a kort, amikor mindegyik színháznak más-más arca volt – emeli ki Tóth Enikő, megjegyezve: most minden társulat játszik mindenféle műfajt.

– Ugyanúgy van most is, ahogy annak idején a Madáchban: a kor igényeit kielégítő produkciók futnak. Most is arra törekszünk – fűzi hozzá Szente Vajk –, hogy saját arculatunk legyen. Példaként felhozza a Broadway musicaleket, amelyeket az alkotók nem lemásolnak, hanem saját ízlésük szerint visznek színre, és a zenés darabokat, amiket műsoron tart a Madách Színház, köztük a Csoportterápiát, amelynek Vajk az egyik szerzője. – Olyan darab ez, amelyik a zenés előadás igényeit kielégítve magyar nézőknek mesél el magyar történetet – emeli ki a színész.

Vajk olyannyira szereti a Madáchot, hogy sorolni kezd zenés darabokat, amiket még a klasszikus, úgymond prózai korszakában játszott az együttes. Például az I Do! I Do! címűt, Domján Edittel és Lőte Attilával a főszerepben.

Tóth Enikő megjegyzi: – Furcsa, hogy az embernek mindig védekeznie kell a zenés darabok és a vígjátékok miatt, mintha azokban nem lenne érték.

Szkhelyi_Jzsef_Magyar_AttilaSzékhelyi József, Magyar Attila

Szente Vajk már folytatja is a gondolatmenetet: – Én sem értem, miért van ez így, hiszen a színház feladata a szórakoztatás is. Ráadásul teltházak előtt játszunk az év minden napján.

Vajk kiemeli a Tóth Enikő főszereplésével, 1985 óta repertoáron tartott Páratlan párost, amit képtelenség levenni a műsorról. – Nem hiszem, hogy ez gyenge produkció lenne – sommáza a színész, s hozzáfűzi: vidéki teátrumokat nem pocskondiázzák azért, mert előveszik a Csárdáskirálynőt.

A vidéki színházi létet Vajk is megtapasztalhatta, méghozzá Debrecenben. A Csokonai Színházban rengeteget játszott, zömében prózai előadásokban. Három esztendőn keresztül, havi húsz-huszonöt estén. – Egyszer, teljesen váratlanul, levelet kaptam, amiben behívtak a Volt egyszer egy csapat meghallgatásának második fordulójára. A próbatáblára ugyan kitették, hogy lehet menni a Madáchba meghallgatásra, de őszintén szólva, eszembe sem jutott. Viszont ha már levélben hívnak, mégis illik megjelenni. Előttem éppen Polyák Lilla énekelt egy hatalmasat. Elképzeltem, milyen szürke leszek utána én, de nem nagyon izgatott, ott volt nekem Debrecen.

toth_enikoTóth Enikő

Ehhez képest éppen csak kilépett meghallgatása végén a színpadról, amikor a rendezőasszisztens megállította: Szirtes Tamás, igazgató, az előadás rendezője szeretne beszélni vele. A csattanó ismert: Vajk szerepet kapott az előadásban. – A tanár úr ilyen – állítja Szirtes Tamásról –, elég neki egy kis szikrát meglátni, amiből azután felépíti a várat. Tóth Enikő sem állja meg, hogy egykori osztályfőnökét dicsérje: – A főiskolán is nagyon szerettük, mint tanárt.

Nagyszerű pedagógus – veszi vissza a szót Szente Vajk. – Az Én, József Attila című előadásban, ahol társrendezője lehettem, sosem mulasztotta el megmagyarázni nekem, mit, miért csinált. A tanítás termékeny talajra hullt, hiszen a közelmúltban mutatták be Vajk első önálló rendezését, az 1X3 néha 4 című Ray Cooney vígjátékot, amelynek egyik főszerepét Tóth Enikő játssza.

– A figura nem más, mint egy vénlány – magyarázza a rendező –, nagyon passzolna teltkarcsú, vagy fura arcú színésznőknek. Enikő egyik sem.

– Akkor miért rá osztotta a szerepet? – kérdezem. – Szirtes tanár úrral egymástól függetlenül gondoltunk Enikőre. Mindketten biztosra vettük, hallatlanul izgalmasan fogja életre kelteni a figurát. És úgy is lett – állítja ellentmondást nem tűrve Szente Vajk.

– Nagyon jó, amikor azt érzem: szeretek bejönni a színházba. És most ezt érzem - Tóth Enikő sokatmondó végszava után kénytelen vagyok dolgukra engedni az elfoglalt színészeket.

Szerző: Ditzendy Attila Arisztid

süti beállítások módosítása