Börtönturné-napló - Úton A fiú a tükörből

Másfél évvel a Paulinyi Tamás: Bólébál című regényéből készült A fiú a tükörből című előadás bemutatója után a színészek, Makranczi Zalán és Perjés János két hónapos sorozatra indult az ország több börtönébe. Elhatározták, hogy tapasztalataikat a színház és a téma – a családon belüli erőszak – hatásáról egy börtönnaplóban osztják meg.

Börtönnapló 1.

2012 08. 17. – Tököl

Perjés János naplója

Amikor tavaly teljesen ismeretlenül felkértem Makranczi Zalánt, hogy legyen a partnerem egy családi drámában, ahol egy személyt játszunk ketten, sejtettük, hogy közös célunk lehet az emberek segítése, úgymond a szociális háló réseinek „foldozása”. Nem tagadom, hogy a „civil” nézők eleinte nehezen jöttek el a darabra, ám ha ott voltak, megváltozott lélekkel mentek haza. A legenyhébb kifejezés egy barátnőm száját hagyta el: „Milyen jó, hogy nekem szép gyerekkorom volt!” Igen, egy valódi családi pokol elevenedik meg a színpadon, szarkazmussal, hatalmas röhögésekkel, verekedéssel, halállal, gyakorlatilag harminc év küzdelemmel. A darab híre terjedt és mára – bár most budapesti helyünk épp nincs -, valahogy a befogadó színházak nem erre a témára érzékenyek, többször hívtak olyan közönség elé, akik érintettek a témában. Szolnokon pszichológusok, családsegítők konferenciáján kétszázan szorongtak a nyolcvan fő elé szánt előadáson. Utána beszélgetés, és új remény, hogy egyre többen foglalkoznak a témával. Kaposváron a Szentjakabi Romoknál majd’lebontottuk a színpadot, egy hatalmas fa alá tettük romos fotelunkat és körbeült minket a 150 néző a szabad ég alatt. Tavaly három börtön igazgatósága keresett meg, hogy játsszuk el az elítélteknek. Így lettünk a „Jó nagykövetei a bűnösök barlangjában”. Kecskeméten, ahova a „nagy sikerre való tekintettel” visszamegyünk, színjátszó kör alakult az előadás hatására.

És a nagy fordulat, a BM javaslatára a Büntetés Végrehajtási Intézetek sorra hívták meg az előadást. Elhatároztuk hát, hogy börtönnaplóban vezetjük az egyes intézetekben szerzett tapasztalatokat. Hogy mi lesz ennek a vége??

Első helyszínünk Tököl, a Fiatalkorúak Intézete. Nevével ellentétben vannak itt nagykorúak is, de a száz néző közül csak páran azok. Tudnivaló, hogy egy előadás a szabad idő teherére megy, így nem kötelező eljönni, előre fel kell iratkozni. Tökölön közel száz fiatal volt rá kíváncsi. Ez különbözött mindentől. Eleve akaratlanul más „energiával” játszik az ember a szokatlan helyszínen, de fiataloknak, pláne akik valószínűleg közvetlenül érintettek még maximálisabb figyelemmel. Itt nincs udvarias csönd egy-egy lazább pillanatnál. Ha elengeded a képzeletbeli fonalat, rögtön érződik a lankadt figyelem. Pontos közlés, feszes előadásmód kell, hogy lekösd őket. A sajtós-nevelőtiszt, Erika szerint, a fiatalokat nagyon lekötötte a történet, ráadásul legtöbbjük még nem látott színházat.

Egy részlet a Tököli Fiatalkorúak Intézetének hitvallásából: „A tököli bv. intézetben folytatott nevelés, reszocializáció számos terület érintenek. A teljesség igénye nélkül három fontos területet emelünk ki. Mindenekelőtt a fogvatartottak életviszonyának pozitív alakulására fektetjük a legnagyobb hangsúlyt. A második legfontosabb terület a fogvatartottak cselekvéseinek szabályozása, azaz olyan tevékenység formák gyakoroltatása, erősítése, amelyek hozzájárulhatnak a személyiség pozitív alakulására, fejlődésére. A harmadik szempont, amely egyben a legnehezebb feladatunk, az elítéltek értékrendjének alakítása, az ismereteik bővítése és a beilleszkedésre irányuló törekvések erősítése. Hisszük, hogy „ a szabadságuktól megfosztott személyek fogva tartásával járó sajátos munka az abban közreműködő személyzettől magas szintű erkölcsi felelősséget, érték- és normakövetést vár el.”

Makranczi Zalán szubjektív naplója:

Nehéz reggel. 7.30-kor indulunk a Thália mögül. Én már előző nap, lefekvéskor sejtem, hogy késni fogok, mert hajnalban, amikor végre ágyba jutottam - a magyar egészségügy teljes skáláját aznap este végigjárva, szembesülve minden bürokráciai elmebajjal­- az utolsó gondolatom az volt, hogy fel kéne hívni Jánost, hogy csúsztassuk el az indulást, mert gyakorlatilag már a nevem sem tudom. De közben tudtam, hogy a „büntetés végrehajtás” nem viccel, időre megy minden, mint az óramű….tehát nem lehet késni…ergo kb 10 percet késni fogok. Így is történt. Pontban 7.40-re meg is érkeztem.

Persze mindenki rám várt. A börtön PR-osa vitt minket kocsival Tökölre. Kedves volt, de beszélgetni nem volt erőm, gyakorlatilag az oda utat végigaludtam. Tököl határában ébredtem föl. A hölgy éppen azt ecsetelte, hogy itt vannak a szolgálati lakások a dolgozóknak. Uhh. A börtöntől pár száz méterre. Lehet, hogy én megtébolyodnék. Már Kecskeméten is problémát okozott a 6. évben, hogy a színház mellett lakom, így nem látok a városból semmit….és börtönben dolgozni, nem olyan, mint színésznek lenni….bár lehet, hogy erről sokan mást gondolnak.

Jobban áttanulmányozva a problémát: van hasonlóság. Sok. Amerikai tudósok sorba állították pár éve a legmegterhelőbb szakmákat – mind a mentális, mind a fizikális igénybevételt figyelembe véve – a sorban a második, találjátok ki mi lett. Bingo! Rögtön a bányász után, a színész következik!!!! Na, ez a rock ’n roll! Lépjünk tovább! Odaérve kiderült, hogy a mondás nem állja meg a helyét, miszerint: „A börtönből csak kijutni nehéz.” Ide bejutni is. Pont a váltásnál értünk oda. 3 cigi pont belefért. Tudjátok, hogy a börtön az egyetlen közintézmény, ahol lehet dohányozni? Persze csak a raboknak.

De „ugorgyunk”, ahogy Pósalaki bácsi mondaná. Villámgyorsan fölállítottuk a díszletet – direkt úgy lett kitalálva, hogy akár egy wc előtt is tudjunk játszani – és már jöttek is a nézők. Írnám, hogy elítéltek, de nekünk ők nézők.

Ahogy átlépjük a börtönkaput kifelé, már nekünk is elítéltek, de odabent nézők. Se többek, se kevesebbek. Azt hiszem azért nagyon nehéz börtönben játszani, mert a nézőtéren csak egyenruhások ülnek – vagy ilyenek, vagy olyanok – és ettől nagyon nehéz elvonatkoztatni. Pláne nekem, akit mindenfajta bélyeg, megkülönböztető jelzés, cédula zsigerileg taszít. Ráadásul 16-24 éves a nézők többsége. Rájuk nézve az elején, még nem tudom, ki az, aki csak ki akart jönni a cellából, ki az, akit tényleg érdekel. De akkor is…nagyon fiatalok. Hátul, az utolsó két sorban ül a 40-50-es korosztály…(Que??? Ez nem fiatalkorúak börtöne? Na, ezt el is felejtettem megkérdezni.) Ők a rutinosak. Tudják, hogy ilyenkor hátul jobb. Elől megy a hepaj, bizonygatnak egymásnak, „emberkednek” egymás előtt…amennyit lehet, illetve amennyit enged az őr. Az előadás szinte néma csöndben megy le. Elől két srác látványosan destruál, de 10 perc után levettem, hogy a társaságban ők a hivatásos destruálók…tőlük már mindenki ezt várja el. A második felvonás alatt az egyik első sorban ülő fiú elkezdte kommentálni az eseményeket. Megálltam. Nekem az tanították, hogy ami ott és akkor történik a színházban, az meg vagyon történve, tehát, ha mindenki látja és hallja, viszont a színész nem reagál, akkor joggal kérdezheti a néző, hogy: „EZ HÜLYE, VAGY SÜKET?” Megkérdeztem, hogy mi van, ő azt mondta zavartan:

• Nem tudom.

• Nyugi én se, csak tapogatózom.

Ahogy Vonnegut mester mondja: Hát így. Viszont sokkal oldottabb lett a hangulat. Ismét megvoltak azok a pontok, ahol egy vörös vonalat látok a lelki szemeim előtt, valamelyik néző irányába, vagyis láttam, amikor egy-egy mondat betalált. És közben az arcizmuk sem rezdült. Kíváncsi vagyok, hogy beszélgetnek-e utána- nem is az előadásról, elég arról az élményről, amit az előadás előidézett bennük. Egyáltalán előhozott-e valami régi sérelmet, megoldatlan problémát? Hiszen amúgy is a célunk a probléma felmutatása, hogy igenis van családon belüli erőszak, hogy igenis annak rengeteg formája van, ismerős a képlet? A megoldás nem a mi feladatunk. Arra ott vannak a rokonok, barátok, szakember…ha vannak…És ha valaki a perifériára kerül? Neki van esélye? Sír a társadalom, hogy napi kb.8000 Ft- ba kerül egy elítélt eltartása. „Grrrrr! A mi pénzünkből!!! Grrr!!!! „ Ja. És plusz 3000 ezerbe kerülne, az ember köré egy olyan szociális hálót kiépíteni, hogy a börtönből kilépve, ne találja magát egy évvel később pont ugyanott. Na, erre mit mondanak a fanyalgók?

„ -Persze, de azt a háromezret is én fizetem.

– Igen öcsém, viszont a megélhetési és egyéb bűnözés a felére esne vissza 10 éven belül.

• 10 év? Én már akkor nem is élek, hol nem szarom le?

• Értem, de akkor a több mint ezer éves múltra visszatekintő székely rovásírásos pólódat, amin azt hirdeted, hogy vesszen Trianon, légyszi’ inkább add egy hajléktalannak, mert értem én, hogy visszafelé működik a 100 és az 1000 év is, előre felé viszont a 10 se, viszont akkor ki is a magyar kettőnk közül?”

Bocs. Ez kiszakadt belőlem. De tényleg ezt hozza elő belőlem, amikor bent járok. Nézem az arcokat, akik visszanéznek, megköszönik, hogy ott voltunk és nem hülyének néztük őket, hanem egy szar helyzetben levő érző embernek, akinek szintén van igény a jóra és a tisztaságra…csak nem adatik meg. Ezek az emberek nem jönnek oda, nem szorongatják a kezünket, nem hálálkodnak…csak a végső tapsnál összeakad a tekintetünk. Ő bólint, én bólintok. Ennyi. Az ügy le van rendezve. És a dolgok tényleg ennyire egyszerűek.”

Természetesen a Turay Ida Színház Spirit Kamaraszínháza örömmel előadja a darabot bárhol az országban „nyilvánosan” is.