„A rendezés olyan, mint a gyereknevelés” – Interjú Kováts Adéllal

Első rendezésére készül Kováts Adél. Ráadásul magyarországi ősbemutatóra. Az Orlai Produkciós Iroda októbertől a Szkénében játssza a Blackbird című kétszemélyes darabot. A próbafolyamat utolsó hetében a színésznő mesélt arról, hogy milyen volt a nézőtérről irányítani egy előadás létrejöttét.

- Régóta mozgolódik benned a rendezés utáni vágy?

- Úgy három évvel ezelőtt hívott föl Orlai Tibor azzal az ötlettel, hogy szeretné, ha rendeznék valamit. Annyira nevettem a telefonba, hogy alig bírtam megszólalni, mert semmiféle ambícióm nem volt erre. Arról viszont folyamatosan beszélgettünk, hogy jó volna valamilyen közös produkció, amelyben színészként veszek részt. Megkérdeztem Vajda Miklóst, hogy nem fordított-e mostanában valami jó kis darabot, amit eljátszhatnék. Elküldött kettőt, amiből az egyik egy nekem való, igazi, pofonvágós, kétszemélyes darab, arról el is kezdtünk tárgyalni Tiborral. Aztán gondolkoztam, kerülgettem a témát, és végül kiböktem, hogy van ez a másik darab, ami nagyon megérintett, érdekel, de koromnál fogva már nem az én szerepem, viszont szívesen megrendezném. Ez volt a Blackbird. Tibor rögtön föllelkesült, nyitott volt rá, nem voltak benne kérdőjelek. Őt is teljesen magával ragadta, miután elolvasta.

- Ha három éve még eszed ágában sem volt rendezni, akkor ennek nagyon különleges anyagnak kell lennie. Miért döntöttél a Blackbird mellett?

- Kortárs darabban nagyon ritka, ami ennyire tökéletes. A szöveg szerkezete olyan, mint egy szabadvers: szikár, de iszonyúan erős. A téma pedig nagyon mélyen megrázott. Tabutéma, amihez mégis klasszikus módon, költőien nyúlt az író, David Harrower. A kettőnek az együttes működése nem engedett el. Nem szeretném elmondani, hogy miről szól, néhány mondat nem is alkalmas erre. Mégis, talán úgy tudom összefoglalni, hogy ez egy körülbelül másfél órás beszélgetés egy férfi és egy nő között, akik tizenöt év kihagyás után viszontlátják egymást. Egy olyan eseményről beszélgetnek, ami tizenöt évvel ezelőtt történt, és végérvényesen megpecsételte mindkettőjük sorsát. És most ütköztetik a saját történeteiket. Azt hiszem, nem lesz a nézőtéren két ember, aki ugyanazt gondolja majd, mindenki úgy viszi tovább a darabot, amilyen az ő árnyékvilága, felszíni élete. Nyitva marad egy csomó kérdés, amiket talán a nézők föl is tesznek maguknak. Amikor elkezdtem foglalkozni a témával, mellbe vágott, hogy nagyjából tízből nyolc embert érint. Csak nem beszélnek róla, maga a probléma a szőnyeg alá van söpörve, de az emberek viszik magukkal a történeteiket, akár egész életükben.

- Volt valami elképzelésed arról, hogy rendezőként hogyan fogsz majd dolgozni?

- Fogalmam sem volt, hogy mi lesz. Nem jöttem egy határozott tervvel, hogy ezt így vagy úgy kell csinálni. Vannak előttem jó és rossz, követendő és elutasítandó példák, de ez pont olyan, mint a gyereknevelés. A pozitív példát akarod követni, de ott van a te személyiséged és karaktered, amitől mégis másként működsz, mint mások. Óriási energia kell a rendezéshez. Minden próba után úgy érzem, mint akinek kirostálták az agyvelejét. Nem gondolom, hogy én mostantól rendező volnék, de már teljesen másként látom az egész folyamatot. Eddig csak abban volt részem, hogy elkezdek próbálni valamit, amiről a rendező nagyon sokat tud, én meg nagyon keveset, de nyitott vagyok mindenre. Most én tudtam róla sokkal többet, mint a színészek. Az első egy hétben csak ücsörögtünk, elemeztünk. Volt egy fantasztikus pszichológiai konzultánsunk, Lombos Petra, akivel A-tól Z-ig végigmentünk a darabon, nem maradt fehér benne folt, megértettük, mi rejlik a szavak mögött, rátaláltunk arra, amit laikusként nem tudhat az ember, és ez nagy biztonságot adott. Egészen elképesztő volt, hogy a két színész, „színészem” – Mucsi Zoltán és Pető Kata – milyen hihetetlen nyugodtsággal és alázattal álltak az én megnyilvánulásaimhoz. Meg kellett éreznem, hogy mikor, mit és mennyit mondjak, mondjak-e újra valamit, vagy elinduljak egy másik úton, eldobjam-e az egész gondolatmenetet, és kérjek valami egészen újat, hogy elérjem azt, amit akarok. Különös játék volt.

- A stábot te választottad?

- Nagyjából igen. Tudtam, hogy mennyire fontos a megfelelő team, akikben emberileg és szakmailag is feltétlenül megbízom, akikre fel tudok nézni, akikkel megtalálom a közös hangot. A szövegen Török Tamarával dolgoztunk, akivel elég régóta ismerjük egymást, jól tudunk együttműködni. Minden mondatot alaposan átrágtunk, időnként a fordításba is belenyúltunk. A díszletet Khell Zsolt tervezte, ő is nagy nyereség. Amellett, hogy a szakmája egyik legjobbja, hihetetlenül empatikus. A súgót és az asszisztenst is én hívtam. A jelmeztervezőt, Nagy Fruzsinát Kata hozta, azt mondtam, ha ő bízik benne, akkor legyen ő. A zene meg a hang Keresztes Gábor dolga, őt is Kata ajánlotta, a Szputnyikban találkoztak. Mindannyian sokat segítettek, nem csak a saját feladatukat végezték, hanem gondolkodótársaim is voltak a próbafolyamat során. Van két gyerekszereplő is, őket Földessy Margittól választottam. Nagy élmény a velük való munka, hiszen soha nem dolgoztam még gyerekekkel. Margit fantasztikusan bánik velük, főleg az improvizáció terén. Sajnos elkövettem azt a hibát, hogy odaadtam a gyerekeknek a szöveget, aztán észbe kaptam, és gyorsan el is vettem tőlük. Egy hétig csak improvizáltunk a szituációkra, és így megtalálták a saját hangjukat.

- És a színészeid?

- Ahogy olvastam, a férfi szerepére pár oldal után Kapa jelent meg. Hozzá kellett kiválasztanom a lányt. A fiatal generációt nem ismerem annyira, mivel keveset tudok színházba járni, hiszen majdnem minden este játszom. De nagyon örülök Katának, finom, érzékeny és pontos színésznő. Mindkét szereplő kiválasztásánál az volt a legfontosabb szempont, hogy olyan erő legyen bennük, ami színészileg nem előállítható. Tizenöt évvel ezelőtti eseményekről és az azóta eltelt időről beszélgetnek. Az a titok tudja beemelni a múltat, és megmutatni, hogy min mentek keresztül, mire idáig eljutottak, amit a személyiségük rejt.

Szerző: Rick Zsófi

Színház.hu, Orlai Produkció

süti beállítások módosítása