Ahol füst van, ott kultúra van! - Börtönnapló Makranczi Zalántól

Másfél évvel A fiú a tükörből című előadás bemutatója után a színészek, Makranczi Zalán és Perjés János két hónapos sorozatra indult az ország több börtönébe. Elhatározták, hogy tapasztalataikat egy börtönnaplóban osztják meg a „külvilággal.” Mert aki egyszer játszott már testközelben az „érintetteknek”, elkezdi másként látni az emberi reakciókat. 2. rész.

Börtönnapló

2012 08. 22. –Debrecen

Perjés János: Nincs közel…és tudva levő, hogy szoros házirendhez kell alkalmazkodnunk, beleilleszkedve az elítéltek napirendjébe. Láss csodát, Debrecen valahogy kilóg a sorból, csupa napsütés, kedélyesség lengi be a helyszínt. Lehet, hogy a 40 fokban megtett három órás út teszi, de szinte „elvarázsoltan” lépjük át, már szinte megszokásból a kaput. Ahogy a darabban az enyhe kábítószer hatása alatt álló fiatalok a ragasztógőztől, mi Debrecenben a „mindenre ráérünk” hangulattól emelkedünk pár centivel a föld fölé. Családias szellem, sehol a máshol megszokott drill, ez aztán sajnos az előadás mondanivalójának rovására megy. Erről Zalán részletesen beszámol.

A Hajdú-Bihar megyei börtönben 2008 nyara óta havonta tartanak különböző kulturális rendezvényeket. Gyenge-Bíró István intézményvezető elmondta, hogy a börtön részéről is fontos a kulturális megmozdulás, hiszen ezzel is elősegítik a rabok későbbi visszailleszkedését a társadalomba. Az intézet történetét olvasva érdekességként tűnik szembe, hogy 1988-ban ebben a börtönben zajlott le a magyar börtönélet első terrorcselekménye.

Makranczi Zalán szubjektív börtönbeszámolója:

Kedves Naplóm!

Börtönturnénk második állomása Debrecen. Ha hiszed, ha nem, a reggel nyolcas indulást 20 perccel lekéstem. Szombat óta romlott a részidőm. Node! Debrecenbe kéne menni, pulykakakast kéne venni, Na nem…Ha valaki nem tudná, Debrecen marha messze van Budapesttől. A 4-es úton hatványozottan. Az első jel, amire felfigyeltem, az a rengeteg kukorica, ami az utunkat szegélyezte. Naptól sárga és barna kukorica, ameddig a szem ellát. Messzire. Megállapítottam, hogy számomra a kukorica az egyik legunalmasabb növény. De tényleg. Unalmasabb, mint a KI Mit Tud-on tizedszerre meghallgatni az „Által mennék én a Tiszán ladikon”-t citera kísérettel. Ja, és ez biztos csak az én parám, de a napraforgók a föld felé néznek!!!! Ez vajon jel és nekem szól, vagy egyszerűen csak az augusztusi negyven foknak? Ilyeneken agyaltam úton Debrecen felé. A városhatárt átlépve új gondolat ütött szöget a fejembe. Debrecen, ugye az ország második legnagyobb városa Budapest után (ezért a mondatért Miskolcon, ahol születtem, jópáran az úriszék elé cipeltetnének és vízpróbának vetnének alá.). De a lényeg. Hogy viselkedik egy város, ami a második? Méltóságteljesen. Hasat be, mellkast ki, fejet fel! Tekintetet a távolba vetni, egyenes vonalú, egyenletes mozgással, iiindulj! És a hatalmas kő, beton, aszfaltmassza, gyomrában az emberekkel…áll…áll a pusztában, büszkén, fölszegett fejjel, és csak VAN! És VOLT! Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy város, amit Debrecennek hívtak. És ebben a városban áll egy börtön. Ebben a börtönben él sok-sok elítélt. Beérkezvén a nagykapun, - miután csattant mögöttünk a villanyajtó – vártunk.

A narrátor ezen a ponton Szabó Gyula hangján folytatja:

„Aztán vártunk még egy kicsinyt. Attól féltünk, tán elmarad az előjadás a nagy érdeklődés hiányában. Osztán csak béeresztettek minket, mondván: kevesebb, mint két fertályórán belül kezdhetünk színészkedni. Addig néhány fogvatartott segít motyózni. Mit ne mondjak, a két fertályóra úgy letellett, azt se mondtuk: pitymallik. Szólt a strázsa: Oda se neki, koma! Időbül rengeteg van! Mindenki annyit vár, amennyit tud! És az elítéltek rádupláztak a két szűk fertályórára.”

Itt visszaveszem a saját narrátori hangomat: az első felvonás zökkenőmentesen lement. Nők elől, fiatalok középen, öregek hátul. Nagyon figyeltek, néha kommentálták az eseményeket. Nyolcvanan lehettek. Fölöttünk – mintha régi típusú bérházban lennénk lent az udvaron – még két emeletnyi körfolyosó, minden oldalról egy tucat zárkaajtó nyílik. A probléma szünetben kezdődött. Kimentem dohányozni. Tűz nélkül. És sehol senki, akinél bármiféle tűzgyújtó eszköz lenne. Se egy kova darab, se egy nagyító, még két száraz ágat sem találtam, amit összedörzsölhettem volna. Mint megtudtam, a dolgozók közül alig dohányzik valaki. Ez egyfelől roppant becsülendő dolog…másfelől az agyamban üvöltve szólalt meg a sziréna (Tomka barátom kedvenc mondata Hegedűs Géza bácsitól). Ahol füst van, ott kultúra van! Oké, tudom, hogy ez egy börtön, de… várjunk csak, hiszen az országban szinte sehol…ebbe ne menjünk bele. Ugorgyunk! Visszabattyogtunk. A bevitt nikotin adag pontosan 0,00 mg. A világ így már nem olyan szép. Ráadásul a hátul ülő rabok közölték, hogy nem látnak. Az őrök készségesen feltessékelték őket a körfolyosóra. Ez nem volt világbajnok ötlet. Minimális őrizet alatt harminc férfi felettünk. Persze, hogy beszélgetnek. Néhányan kis fadarabok útján próbáltak meg kommunikálni velünk. Jó viccnek gondolták. Amúgy én is. Általános iskola harmadik osztályában, csak én osztályfőnökit kaptam utána. Anyukám meg csúnyán nézett. Ja, és nem volt TV nézés két hétig. Ha ez még nem lett volna elég, zajlott az élet a körletben. Ajtócsapkodás, kiabálás, ahogy kell. Ezzel se lenne baj, hiszen mi vagyunk a vendégek, alkalmazkodjunk mi, de egy „Bocs, srácok, magas művészet megy a földszinten, kicsit csendesebben már” – jól esett volna. Így tripla annyi erőbedobással, feleannyi információt tudtunk átadni a lent ülő ötven érdeklődőnek.

Engem tényleg csak azért zavarnak az ilyen dolgok, mert a nézőket kizökkentik. Minket ötven előadás után már nehéz lenne megzavarni. Lényeg a lényeg: minden erőfeszítésünk ellenére megmérettettünk és könnyűnek találtattunk. Méltóságteljes Város – Családon belüli erőszak ellen rinyáló színészek. 1-0. A világ nem váltódott meg halk pukkanással. Mi pedig a debreceniek elnéző tekintetétől kísérve (nem baj srácok, legalább megpróbáltátok) beszálltunk a kocsiba és hazaindultunk.

A teljességhez hozzátartozik, hogy jelen sorokat Budapesttől hatvan km-re egy árokparton írom. Leégett a sebváltó. Tudjuk be ennek a borúlátást. Arccal a vasútnak és a következő börtönnek! Hegyet Szegednek és metrót Debrecennek! Térey Jánosnak üzenem: János, mindent értek.