„Csak így van értelme” - Pokorny Lia a Jadvigában

Október 13-án mutatja be az Orlai Produkció Závada Pál Jadviga párnája című regényének színpadi változatát. Az előadás egyik szereplője, Pokorny Lia beszélt a próbákról és a készülő produkcióról.

Az első pillanattól kezdve tudtátok, hogy nem egy klasszikus formavilágú előadás készül?

Igen. De ha az alkotókon végignéz az ember, akkor lehet számítani váratlan dolgokra. Nem közhelyes, nem olyan, hogy ránézek és tudom, mi fog történni. Igen erős egyéniségű alkotó emberek vannak együtt – az írótól és a zenésztől, a dramaturgon keresztül, a rendezőig, a színészekig és a koreográfusig: mindenki egy külön világ.

Regényt állítunk színpadra. Nem lehet elvárni, hogy egy ekkora művet besűrítsünk egy estébe, így a koreográfiának és a zenének nem csak aláfestő, hanem hangsúlyos része van az előadásban. Eegyszerre három szinten zajlik a történet – így tud kibomlani a színpadon. Nem az történik, hogy egy kicsit táncolunk és egy kicsit énekelünk is, hanem a mozgás, a zene olyat mesél, ami a szövegben nem hangzik el, viszont kiegészíti a történetet. Závada verseket is írt, amelyeket aztán Szokolay Dongó Balázs megzenésített, ezek által egy picit kikacsintunk a nézőre. Sok informális dolog hangzik el bennük – viszonyokról, kapcsolatokról, helyzetekről –, amit  a párbeszédekből nem tudunk meg – például Jadviga vagy Ondris gyerekkoráról, a mama szerelméről stb. –, tehát a dalok gyomorszorítóak, sűrűek, mintha rajtuk keresztül egy kis ördög kacagna.

Az előadásban a zene sem magától értetődően, a fül számára megszokott módon dallamos, annál sokkal különlegesebb és meghökkentőbb. Balázs keveri az urbánus és a népi vonalat – zongorából és különböző fúvós hangszerekből építkezik.

Sok évig társulatban léteztél, de egy jó ideje alkalmi csapatokkal dolgozol. Ez mennyiben felszabadító?

Hiába próbálok úgy csinálni mintha nem így volna, de egy szakasz véget ért az életemben. Mindig könnyen engedek el dolgokat és könnyen lépek tovább, de ez most nem az az időszak. Amikor elindult az évad és nem az Új Színház öltözőjébe mentem be, az nagyon szomorú volt. Nagy hiányérzetem támadt. De két „új” színházban kezdhetem az évadot és ez nagyon motivál. Amíg föltérképezed az új partnereket, teljesen új impulzusokat kapsz – ez rettentő izgalmas. Az pedig melengető érzés, hogy a régi társulatból is együtt dolgozhatok emberekkel, most éppen Takács Katival, Gáspár Sándorral és Szikszai Rémusszal. Nem csak azért akarok egy közösséghez tartozni, hogy biztonságban tudjam magam, hanem azért, mert egyszerűen fontosnak tartom, hogy az ember aktívan részt vegyen egy csapat hétköznapjaiban. Csapódni mindig van hová, de a közösség hiányát nehéz elviselnem. Olyan helyen szeretek lenni, ahol az emberekkel egy nyelvet beszélünk, közösen gondolkodunk, egy utat járunk és azt együtt egyengetjük.

Az alkalmi együttlétnél közel tudtok kerülni egymáshoz, csapattá tudtok kovácsolódni? Mondjuk a Jadvigánál?

Igen, és ez most megtörtént. Pál András és Ónodi Eszter az abszolút főszereplők, mi, többiek sok szerepet játszunk, időnként csak a színpadi jelenlétünkkel veszünk részt a jelenetekben, ami nagy alázatot kíván mindenkitől, de ez itt megvalósul. Azt gondolom, hogy ennek csak így van értelme.

Forrás: orlaiprodukcio.hu

Szerkesztette: Színház.hu