'Megpróbáltam nyitott maradni' - Závada Pál a Jadvigáról

Jadviga párnája című zenés színpadi játékot mutatta be az Orlai Produkció pénteken; a regény és egyben a színpadi változat szerzője, Závada Pál mesélt a premier kapcsán.

Beleszagolok a kezembe… Ha máskor kámforillatú Jadvigám mosolya esténkint remélni enged, nőm elővillanó bőrét rozmaringszagosnak érzem, ellenben hajnaltájt, a kínzó testi s lelki vergődés után magunkat kaporszagúnak vélem. (Mamovka süt-főz annyi temérdek kaporral olykor, hogy csömöröm támad és undor fog el, s az asztaltól is föl kell állnom néha, de nem mondom.) Hogy Jadviga vallomását leírhassam majd, ahhoz hátrébb kell lépni. (Részlet a regényből)

Kezdettől fogva egyértelmű volt, hogy – ellentétben a film forgatókönyvével – te adaptálod színpadra a Jadviga párnáját?

Závada Pál: A regény 1997-ben jelent meg, Deák Krisztina rögtön megkeresett, hogy filmet forgatna belőle, aminek örültem, de nem vállaltam egyedül a forgatókönyvírást. Gyakorlatom sem volt benne, meg hát a forgatókönyv megtervezi magát a filmet – és ez szerintem a rendezőnek ad feladatot. Miután nekiláttunk és fölépült a jelenetsor, beszálltam a dialógusok megírásába is, ezért jegyezzük ketten a forgatókönyvet. A színpadi verzión viszont hosszú időm volt gondolkodni, az elmúlt években már adaptáltam saját munkáimat is, másokét is és többen is biztattak rá, hogy vágjak bele. Úgyhogy amikor Hargitai Ivánék megbíztak a Jadviga-darab megírásával, már volt elképzelésem, színpadi ajánlatom – komoly érdeklődés esetén, mint most, az alkotótársakkal együttműködve alakul ki az előadás számára a végleges változat.

zavada

Ugyanakkor ez műfajilag nem tekinthető “klasszikus” drámának, inkább színpadi szöveg, hiszen dalszövegeket is tartalmaz és a zenével is számol.

Závada Pál: A darab persze drámaként építkezik, de számolt a zenedráma eszközeivel, az énekként – „áriaként” és kórusként – is működő második dimenzióval. Vagyis úgy terveztem, hogy a szereplők bizonyos helyzetekben éneklő (vagy éppen nem éneklő) kórussá álljanak össze és kilépve a jelenet játékteréből elvontabb síkon szólaljanak meg, nagyrészt zenére. Így korán kiderült, hogy a szöveg inkább operalibrettóhoz fog hasonlítani, semmint dalstrófákhoz. Nem döntöttem el előre, hogy mi hangozzon el belőle énekelve és mi szólaljon meg zene nélkül. Egyébként azt gondolom, hogy a színpadi szöveg, még ha kész színdarabbá is írja meg az ember, ajánlatnak tekintendő a rendező, illetve a zeneszerző számára.

Miért érezted szükségét a Jadviga párnája műfaji kitágításának?

Závada Pál: Ha egyszer színpad és színházi alkotótársak, kitűnő színészek, zenészek állnak rendelkezésre, miért elégednénk meg mondjuk egy felolvasószínházzal? – ami szintén lehet jó, magam is szívesen művelem. A színház a maga totális nyelvén nemcsak újramesélésre képes a gyalogjáró regényszöveg helyett, hanem valami eredetien új megteremtésére is – ha ehhez én egy olvasmányélménnyel ihletadó lehetek, nekem már az is nagy öröm. Hát hogy ne pártolná ezek után az ember a műfaji kitágítást és egy színházi előadás megszületését? Megpróbáltam nyitott maradni, hogy ne mindent a szöveg akarjon megoldani a darabban. A mozgás, a zene és egyáltalán a játék persze nem csupán „kiváltja” a lehetséges szövegelést, hanem megtöbbszörözheti és gazdagíthatja a közlést – darabírás közben igyekszem ebből is okulni.

Magyarországon még mindig él az a gondolat, miszerint a színház az irodalom interpretáló felülete... Erre te, irodalmárként azt mondod: ez nem így van és önálló műfajként tekintesz rá....

Závada Pál: Ez számomra evidens. Persze a saját műveimen könnyebb is végrehajtani a saját döntéseimet. Megpróbálom azt is az előadás előnyére fordítani, hogy én vagyok a regény szerzője, mert akkor talán bátrabban vállalhatom az elrugaszkodást is. Előfordulhatott volna, hogy ha más készíti az adaptációt, inkább érezte volna kötve magát, és túlontúl is ragaszkodik az eredetihez. Lehetett volna persze ellenkezőképp is.

Ezek szerint szabadon tudod kezelni a saját műveidet.

Závada Pál: Elvileg tudhatom, a kérdés az, hogy ez a gyakorlatban sikerül-e... Illetve ez azon múlik, hogy mi áll az előadás érdekében – előfordulhat, hogy a ragaszkodás. Attól függ, miről van szó.

A Jadviga adaptálása során le kellett mondanod dolgokról? 

Závada Pál: Persze. Sőt, volt, amit eleve számításba sem vettem. Egyrészt tudtam, hogy nem lehet nagy létszámú színészgárdában gondolkodni. De nem kényszerültem megalkuvásra.

Az Új Színháznak kezdted el írni a darabot…

Závada Pál: Igen, hiszen azt, hogy ebből előadás legyen, Hargitai Ivánék találták ki, még az el nem foglalt Új Színház idején beszélték rá egymást Szikora Jánossal arra, hogy felkérjenek engem. Amikor az ott becsődölt, én továbbra is szerettem volna hű maradni Ivánhoz és olyan befogadót kerestünk, akinek mi kellünk, ő volt Orlai Tibor, aki elsőként mellénk állt. Takács Kati és Gáspár Sándor eredetileg is részesei lettek volna az előadásnak, de így meghívhattuk Ónodi Esztert, aki szerepelt már a filmben is és jobbnál jobb színészeket, Pál Andrást, Lukáts Andort, Szikszai Rémuszt meg a legígéretesebb pályakezdőt, Lábodi Ádámot.

Figyelemmel kíséred a próbákat?

Závada Pál: Azt mondtam, csak akkor hívjanak, ha kellek valamiért. Tudom, hogy sokakat feszélyez olyasvalakinek a jelenléte, akire nincs éppen szükség, fokozottan érvényes ez az eleven szerzőre – én ezt tökéletesen megértem, engem is zavarna. Én például képtelen lennék leírni egy mondatot, ha valaki a hátam mögött állna. Alföldi Róbertet a Magyar ünnep rendezése közben ez nem zavarta és elhívott a próbákra, de lehet, hogy ő volt a kivétel. Úgyhogy leküzdöttem a kíváncsiságom, és messziről bíztam az alkotótársakban.

Forrás: Orlai Produkció, Szerkesztette: Színház.hu

süti beállítások módosítása