"Örök gyerekkort kaptam" - Kulka Jánost köszöntjük

November 11.-én ünnepli születésnapját Kulka János, a Nemzeti Színház színésze. Ez alkalomból múltidéző összeállításunkkal köszöntjük!

Kezdet: Magamról gyártott legenda, hogy nem akartam színész lenni, de már ötéves koromban meséket olvastam fel az óvodástársaimnak, és gyerekszínész voltam a szegedi színházban; szóval egyenes volt a pálya, mégis legbelül sokáig azt gondoltam, hogy ez nem nekem való.

A nevelő úr, Ódry Színpad, 1981, Szalma Tamással

Felvételi: Igazából a színjátszó körben – ahova jártunk a nővéremmel – volt egy lány, aki megkért, hogy támogatás gyanánt próbáljam meg vele én is. Belementem. Nyilván én is szerettem volna megmutatni magam, de ha ő nincs, biztosan nem jelentkeztem volna. Talán a kudarctól féltem, vagy reménytelennek gondoltam. Nem is nagyon beszéltem a dologról, csak az igazgatóhelyettes meg apám tudta. Aztán elmentünk felvételizni, és engem felvettek, a lányt meg nem. Ennek a felvételinek viszont a mai napig tartó hatása, hogy nincs önbizalmam. Apám ugyanis – aki fantasztikus orvos volt – kétszer fél évet dolgozott hadisebészként a koreai háborúban, amiért aztán minden létező állami elismerést megkapott, miután hazajött. Abban az időben a felvételi lapon rákérdeztek, hogy kaptak-e valamilyen kitüntetést a szüleid, én meg úgy éreztem, hogy csak megbántanám apámat, ha nem írnám be. Emiatt aztán a mai napig meg vagyok győződve arról, hogy engem csak apám kitüntetései miatt vettek fel a főiskolára.

Gyerekkor és egyedüllét: Nem volt könnyű. És ugyanezt látom a zseniális orvos nővéremnél: "nagy formátumú szülők gyermekei vagyunk" neurózis. Attól, hogy tudom, mitől van, még nem tudom megoldani vagy kikerülni. Bizonyos helyzetekben lágy vagyok; ahogy például nemigen tudok nemet mondani, úgy megvédeni sem nagyon tudom magam a nehéz helyzetekben. Ahhoz ugyanis vissza kellene szólni, betámadni - én meg ezt nem tudok. A kutyám nem szenvedi meg, egyébként meg öt éve egyedül élek. Olyan életet élek, mint a... hogy is mondjam, rengeteg színészéletrajzot olvasok... szóval, mint a sokat dolgozó színészek, Tolnay Klári például, akinek volt egy sezlonja a konyhájában, mert ott szeretett lenni a legjobban, miközben az ember őt igazán palotákba képzeli el... Figyelj, ez kívülről szomorúnak tűnik, pedig belül nem az. Tényleg nem. És: ez az ára, ezt fizetem az egészért. Most. Mert nincs ebben semmi eltökéltség, semmi makacsság - bárki bejöhet most is ezen az ajtón, és akkor nem így lesz...

Haramiák, 1981, Pécsi Nemzeti Színház

Színészet: Ennek a hivatásnak is van szakmai része, estéről estére ezt gyakorlod. A szerep és az én kérdése más dolog, az nekem is misztikus. Olyan, mintha az örök gyerekkort kaptam volna ajándékba azzal a pluszlehetőséggel, hogy rosszalkodhatok. Néha egészen elementáris, fizikailag is jóleső élmény ordítozni a színpadon. A hétköznapi életben az ember kénytelen viselkedni, nagy ajándék, ha legalább egy szerepben kitombolhatod magad.

Lustaság: Tudod, van erre Molnár Piroskának egy pontos fordulata: bornírt kötelességtudat. Ez van bennem. Hogy csinálni kell, csak jól szabad csinálni, sokkal jobban, mint mások, nem szabad rossznak lenni, meg kell felelni. És van a hiúság is. És a rengeteg lustaság, restség. Ja, a színpadon ez nincs. Ott nagyon jó lenni. Csak amíg oda elérünk, addig van.

Ösztönösen: Ösztönösen vigyáz az ember arra, hogy egészen jól ne legyen. Nem kapkod be nyugtatót, mert milyen jól jön majd az a kis feszültség a próbán... Vagy a minap, amikor holtfáradtan bevonszoltam magam a próbára délelőtt, és Serban egyszer csak azt mondta, hogy "most gyere ide előre, mondd a szöveget, és sírj". Hát zokogtam, mint az állat, és olyan könnyen jött, hogy csak na. És akkor belül az ember elismerően csettint magában.

Félelmek: Nem attól félek, hogy én nem csinálom meg a magam részét, mert hát ezerrel, tudod... Hanem hogy kevés. Ez az én életem meghatározó "parája": hogy nem szeretnek, hogy rossz színész vagyok; miközben én azt hiszem, hogy az egyetlen szerethető dolog bennem az, amilyen színész vagyok. Elég rémes, nem?

Leányvásár, 1986 Csiky Gergely Színház

Zsótér: A létező legnehezebb dolog ilyen magától értetődően színpadon lenni. Majdnem civil módon. Zsótértól például ezt tanultam, de nem tudom, hogy megtanultam-e! A mai napig, ha a színpadon állok, és valamiben bizonytalan vagyok, akkor mindig azt a leckét adom magamnak, hogy mi lenne, ha Zsótér ott ülne a nézőtéren?

Kaposvár után: Kaposvár vége felé, amikor Bálint András már vagy ötödször hívott a Radnótiba, megkérdeztem egyszer Ascher Tamást, hogy szerinte én mit fogok csinálni egy év múlva. Azt válaszolta: a Korona Pódiumon lépsz fel Malek Andreával. (De ezt majd kihúzom a cikkből, ha beleírod.) Rosszul esett persze, mégis jól tette, hogy ezt mondta. Ki tudja, milyen későbbi kínos csalódásoktól kímélt meg. Jött a Radnóti Színház, az az időszak sok éven keresztül boldog színészi repülést jelentett, azután pedig a Nemzeti.

Szomszédok: Szomszédok miatt évekig "a jóságos doktor bácsi a tévéből" kép élt rólam a nézőkben: a közönség szemében én olyan jóembereket játszó színész vagyok. De színpadon rengeteg-rengeteg rosszat játszottam. (…) Soha nem dolgoztam azon, hogy milyen kép alakuljon ki rólam, és ez minden színésszel így van. A szerepek alakítanak ki egy képet rólad. Ezért lettem én "Kulka János, a zárkózott", "Kulka János, a jól nevelt", "Kulka János, a rendes ember". Ezt a képet olyan nagy boldogság összetörni. 

Piros sapka: Szerintem jobban hasonlítok a kamaszkori önmagamra. Ha már az egész életem azzal telik, hogy megpróbálok megfelelni rendezőknek, a közönségemnek, akkor az életem maradék részét szeretném úgy megélni, ahogy nekem tetszik: bőrdzseki, nyitott kabrió, piros sapka.

Lear király, 2011

Három kritikusdíj és ami hozzá kötődik: Az öngyilkos például máig tartó jó érzés mindannyiunknak, akik benne voltunk – Koltai Róberttől Molnár Piroskán át Jordán Tamásig –, szoktuk is emlegetni. Ascher Tamás rendezésében Erdman darabja akkor, 1987-ben pont arról szólt, ami van. Illetve volt. Illetve most is van. Épp nemrég jutott eszembe, hogy azóta körbeértünk. Húsz évvel ezelőtt még voltak reményeink és illúzióink, mostanra viszont kiderült, hogy a világ alapjában véve nem változott. A politika, a hatalomvágy, a haszonszerzés, a manipuláció – mindezt régről ismerjük. Ahogy annak idején Az öngyilkosban a mi korunkat játszottuk el, hangos nagy sikerrel, most ugyanez történik az Egyszer élünk… előadásain. Márpedig a legjobb dolog, ami színésszel színpadon történhet, hogy egyidejű lehet.

Éneklés, lemez: Valószínűleg a gyerekkoromra nyúlik vissza, voltak otthon Edit Piaf-, Gilbert Bécaud-lemezeink. Gyerekkoromtól franciát is tanultam, így ezt a kultúrát mindig közel éreztem magamhoz. Az első lemezre, amit 1995-ben csináltam, rákerült egy Jacques Brel-dal, meg egy Renée Claude-tól: közel érzem magamhoz ezt a stílust. Mindig szabad voltam, nem kellett senkinek megfelelnem, nem kellett azért lemezt csinálni, mert pénzt akartam volna keresni vagy sikeres akartam volna lenni. (…) Azok a dalok, amelyekkel fellépek, épp olyan szépek és komolyak, mint a drámai szerepeim. Bármely dal is lehet önmagában fajsúlyos alkotás, s némelyikük olyan üzenetet hordoz, ami különösen fontos számomra. Egy színész életének ráadásul ezek a hálás, közönségsikert hozó részei. Ha hazavihetnénk valamennyit is abból a szeretetből, amit a nézők felénk sugároznak, akkor csupa elégedett, boldog színész lenne köztünk.

Ármány és szerelem, Nemzeti Színház, 2010

Mindig: Ez része a színészetnek: minden egyes új szerepnél szembesülnöd kell azzal, hogy alkalmas vagy-e rá, meg tudod-e csinálni, ami hajtóerő is persze, de alapvetően nagyon fájdalmas. Ráadásul az idő múlásával egyre rosszabb. Egyrészt sok mindent eljátszottál már, és kaptál néhány díjat, ezért úgy érzed, hogy egyre többet várnak el tőled – tudod, hogy hülyeség, de ettől még nyomaszt. Másrészt az öregedéssel egy csomó esendőség jár. Híres mondás, hogy mire egy színész összeiszik magának egy arcot, addigra nem tudja megtanulni a szöveget – ez nem szó szerint értendő persze, de pontosan írja le a dolgot: mire az elég, hogy bejössz a színpadra, vagy odaállsz a kamera elé, mert minden ott van az arcodon, addigra elhagynak a fizikai vagy mentális képességeid.

Egy nyár: Nincs ideje az embernek semmire, és akkor már az ágyban sem olvas. Pedig én nem akarom, hogy a színházon kívül ne legyen életem. Látok, ismerek olyan kollegákat, akik a munkába menekülnek a saját életük elől, s azért dolgoznak annyit. Én nem akarok ilyen lenni. Én nem kétségbeesésből akarok dolgozni. Én nem akarom azt érezni, hogy nem tudom eltölteni színház nélkül az életem. Nem akarom azt érezni, hogy csak azért játszom ennyit, mert nem tudok az üres óráimmal mit kezdeni. Ezért volt fontos számomra a tavalyi nyár, mert bebizonyosodott, hogy igenis tudok mit kezdeni magammal, örülök az életnek.

Náthán gyermekei, 2012, Nemzeti Színház

Öregség: Ha öregnek érzem magam, az azért van, mert annyira, de annyira más színházi kultúrán nőttem fel, mint a maiak. Olyan alapvetések tűntek el ez alatt a huszonöt év alatt, olyan törvények semmisültek meg, olyan rendek borultak fel egyszer és mindenkorra, ami számomra feldolgozhatatlan. Amit nagyon nehéz túlélni. Nem eszel a színpadon, nem teszed fel a lábadat a nem tudom én, hova, tiszteled idősebb kollegáidat. Olyan rendetlenség lett a színházban, amit nagyon nehéz nap mint nap elviselni.

Változás: A színházi struktúra „rendszerváltása” ugyanúgy elkésett, mint például az egészségügyé. Sok mindenen változtatni kell, csak nem így, nem egyeztetések nélkül, nem ennyire szakmaiatlanul. Változásra szükség van, miközben fáj a szívem mindenkiért, aki ennek a vesztese.

Nem szabad félni: A színészt legalább megszólítják, kérdezik, és akkor beszélhet. És megvan a szabadsága, hogy azt mondja, amit gondol. Akkor lenne baj, ha a káros következményektől való aggodalom miatt a többség feladná ezt a szabadságát. Ennek nem szabad megtörténnie. Nem szabad félni. Egy színész ezt nem engedheti meg magának. Az egyet jelent a szellemi, erkölcsi függetlenség feladásával. Úgy nem lehet dolgozni, jól semmiképpen.

Ismerős: Ha valamitől irtózom, akkor az az utcán állni és beszélni, már csak azért is, mert nálam kényelmesebb, konfliktuskerülőbb embert nehezen találnak. Lehet, hogy álságosan hangzik, de tiszta a lelkiismeretem, mert nem magam miatt csinálom: az igazságérzetem hajt. Számomra ez a civil magatartás, és dühít, ha azt gondolják, valakinek a szekértolója vagyok. (…) Amikor Csákányi Eszterrel először mentünk a millás tüntetésre, nagyon féltem attól, hogy lerángatnak a pódiumról, megvernek, ordítozni kezdenek, hogy menjek a fenébe, vagy azt kiabálják, „hülye kommunista”. De attól, hogy emiatt nem hívnak sok helyre fellépni, nem féltem. Bár valószínűleg ezt is elintéztem magamnak. Annak nincs tere, aki nem azt mondja, amit egy központi akarat mondani szeretne. Volt már ilyen. Ismerős.

Ha jól megnézzük: De nem vagyok hajlandó megengedni magamnak azt a luxust, hogy a mindennapok bosszúságai elvegyék a jókedvemet. Ha jól megnézzük, a munkájával, a feladataival elégedett, boldog színész vagyok, egy olyan társulatban, amelyiknél ma Magyarországon nemigen tudok jobbat elképzelni. Talán be is kell vallanom, hogy a Nemzeti egyfajta burok körülöttünk, amely megvéd a külvilág problémáitól. Sőt talán a színház mint műfaj az utolsó mentsvár ebben a rendkívül zaklatott világban. Olyan hely, ahol még megleled a nyugalmad, és tudsz csak arra figyelni, hogy a dolgodat tedd.

Kritikusok Díjátadója, 2012

Az éltet: Az éltet, hogy szeretnek. Olyan szeretetben élek - a közvetlen környezetemben, a családomban -, hogy ezt nem vagyok hajlandó kockára tenni.

Feladat: Az ember legfontosabb feladata az életben, hogy addig változzon, amíg önmagára talál. Annyi fölösleges, rossz kört futunk az életünk során, amiket nem lehet kikerülni, és amikről utólag azt gondoljuk, szívesen kihagytunk volna. De ezekre valószínűleg azért van szükségünk, hogy végül harmóniába kerüljünk saját magunkkal. Ha ez sikerült, másokkal is könnyebben szót értünk. Arra is szükség van, hogy felesleges dolgokra ne fecséreljük az energiánkat. És nem kell az örökös megfelelés! A lényegesre kell összpontosítani, a lényegtelent pedig elhagyni. Jó, ha befelé is figyelünk, de ne veszítsük el az érdeklődésünket a külvilág iránt.

Buddhista: Kezdő buddhista vagyok. A buddhizmus egyik alapvetése, hogy a jelennel foglalkozz, ne azzal, ami volt vagy lesz.

Majd: Nem tervezgetek, megtanultam, hogy nem érdemes. Annyit nyugtalankodtam, elégedetlenkedtem az életemben, minden jó ellenére, hogy mostanra valahogy lehiggadtam. Majd utazom, vagy ülök otthon a kutyáimmal, de annyi sok áldás ért ezen a pályán, hogy hiányérzet maximum csak azért lesz majd bennem, mert nem volt időm meghálálni azt a sok bizalmat és szeretetet, amit kaptam.

Forrás: HVG, Magyar Narancs, Revizor, Színház.hu, Hot Magazin, Nők Lapja, 168 óra, Jelenkor, OSZMI