A Budapest Bábszínházban első alkalommal kerül repertoárra nem kötelező olvasmány feldolgozásán alapuló, kifejezetten a 13-18 éveseknek szóló előadás.
Janne Teller itthon is kultuszregénynek számító Semmijét több európai színházban is bemutatták, magyar felső tagozatosok és gimnazisták is játszottak a könyv alapján készült előadást, de bábszínpadi adaptáció még nem készült belőle. A rendezővel, Hoffer Károllyal és a dramaturggal, Gimesi Dórával készített beszélgetést a Budapest Bábszínház bloggere.
- Hogyan találtál rá a könyvre?
Hoffer Károly: Teljesen véletlenül. 2011-ben, egy decemberi délután teljesen kikészültem az egyetemi terheléstől, attól, hogy elképesztő módon teper az ember, ezer dolgot csinál, de épp az elaprózódás miatt csak hatvan százalékot tud adni magából, közben azt sem tudja mérlegelni, mennyire éri meg a hajsza. Miközben ezen tépelődtem, bementem az egyik nagy könyvesboltba, hogy vegyek egy jó könyvet. Az ifjúsági regényeknél megláttam ezt a pofátlan címet, és megtetszett, hogy valaki a semmiről ír. Aztán elolvastam a fülszöveget, miszerint: „Semminek sincs értelme, ezt régóta tudom. Ezért semmit sem érdemes csinálni. Erre most jöttem rá" - és abban a pillanatban éreztem, hogy Pierre Anthon, a regény főszereplője pontosan arról beszél, ami engem is foglalkoztat. Elolvasva a könyvet világossá vált, hogy a fiatalok nyelvén, kamaszok történetén keresztül beszél olyan kérdésekről, amik folyamatosan, felnőttként is foglalkoztatják az embert.
Hoffer Károly az olvasópróbán (fotó: Éder Vera)
- Miért az ifjúsági könyvek között keresgéltél?
HK: Egyrészt azért, mert jó előadás-alapanyagot kerestem, másrészt azért, mert fantasztikusak és inspirálóak a gyerekkönyvek illusztrációi, a kép úgy tud összeforrni a szöveggel, hogy komplex világot alkot vele. Azért is érdekelnek a problémakönyvek, mert sok olyan ifjúsági előadást láttam, ami kamaszproblémákat dolgozott fel. A Kolibriben, ahol stúdiós voltam, ilyen volt a Gabi, a Mama kerestetik, a Kövek vagy ilyen a Helló, náci. Az egyetemen az egyéni vizsgámhoz például egy Ulrich Hub-darabot választottam, ami tízéveseknek szól arról, mi újság istennel.
- Folytassuk onnan, hogy elolvastad a könyvet...
HK: Közben azért kétszer vagy háromszor letettem, de mindig muszáj volt újra felvennem, mert azt éreztem, a végére kell jutnom, bármennyire is durva. Például akkor tettem le, amikor egy kutya levizel egy keresztet. A kereszt tulajdonképpen akkor elveszti a szakralitását, tárggyá válik amikor kiviszik a templomból a gyerekek és a "Fontos Dolgok Halmára" rakják, aminek az építéséért egyre több áldozatot hoznak. Nekem ez sok volt, akárcsak az, amikor Jan Johannak levágják az ujját, szintén azért, hogy a halomra dobják, amit egy régi pajtában őriznek. Belegondoltam, milyen lenne, ha nekem vágnák le a mutatóujjamat és nem tudnék többet hegedülni… De nagyon tudtam izgulni a szereplőkért, bírom Pierre Anthont, azzal együtt is, hogy megbukik az elmélete, miszerint semminek nincs értelme. A pofátlansága szimpatikus. Azzal egyetértek, amit az írónő is állít, hogy nem durvább ez a könyv annál mint, amit a média tár elénk vagy amit a moziban láthatunk. Amikor áprilisban elkezdtünk dolgozni a szövegen, folyamatosan jöttek szembe velem olyan újságcikkek, amelyek gyerekek kegyetlenkedéseiről szólnak, egészen közeli, például soproni történetekről. Azon töprengtem, miért nincs nekünk lehetőségünk arra, hogy megelőzzük a bajt? Egyáltalán nem hiszem, hogy az életigenlésről egy rózsaszín sztorin keresztül kell beszélni és azt gondolom, a Semmi optimista könyv. Bármennyire is bizarrul hangzik, de a gyerekek, akik szélsőséges helyzetekbe sodorják egymást a Semmiben legalább annyit nyertek, mint amennyit elvesztettek azzal, hogy beadtak valamit a halomra. Újraéltek és újraértékeltek egy csomó dolgot, véleményt kezdtek alkotni, arról, mi a fontos és az ő történetük azt hangsúlyozza, hogy a valódi értékeket nem a tárgyaink képviselik. (...)
Gimesi Dóra: A gyerekek azáltal, hogy az önzésük miatt feláldozzák a kapcsolataikat, kiégetté, megalkuvóvá, cinikussá válnak a történet végére, mert bemocskolódnak a tiszta dolgok, a gyerekkori barátság, a szerelem, az álmodozás... Sokat beszélgettünk Karival arról, hogy ezt a regényt itthon meg lehet-e csinálni. Arra jutottunk, hogy a báb segít a feldolgozásában, hiszen a báb önmagában egy stilizáció, tehát eleve távolságtartást feltételez a forma, ugyanakkor nem jelent kevesebb izgalmat, mint az élőszínházi formák.
Gimesi Dóra az olvasópróbán (fotó: Éder Vera)
- Találkoztatok Janne Tellerrel, a szerzővel is...
HK: Igen, a könyvfesztivál alatt volt módunk megismerkedni vele, de itt, a színházban találkoztunk. Elmeséltük neki a tervünket, azt, ami addigra körvonalazódott. Feltettünk neki egy csomó kérdést, amire nem kaptunk választ a könyvből, például azt, mivé váltak a fiatalok, akik elhatározták, hogy bebizonyítják Pierre-nek, hogy van értelme az életnek és ennek érdekében túl sokat is áldoztak. Erre azt felelte Janne, hogy még nem szembesült a felvetéssel, kicsit még gondolkodna rajta. Az interjúkat olvasva, amelyek a könyvfesztivál alatt készültek vele, számomra kiderült, hogy elég sok "kész mondata" van. Azt éreztem, hogy a gyerekek, különösen Pierre Anthon, számára különböző téziseket testesítenek meg. Folyamatosan arról beszélt, hogy Pierre olyan, mint egy belső hang, amit hordoz, ami időről időre felszólítja arra, hogy megálljon és elgondolkodjon.
GD: Azt hiszem, ez a találkozás azért segített, mert a színpadi adaptációhoz szabadkezet kaptunk. (...)
Forrás: babszinhaz.postr.hu, Szerkesztette: Színház.hu
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.