"A semmiből kell valamit csinálnunk" - Babarczy Lászlót köszöntjük

1941-ben, ezen a napon született Babarczy László, Kossuth-díjas színházi rendező.

Babarczy László pályájáról röviden:

Középiskolai tanulmányait a Madách Imre Gimnáziumban végezte 1955 és 1959 között.

1966-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskola rendezői szakán. A Pécsi Nemzeti Színházhoz szerződött, ahol 1969-ig rendezett. 1969 és 1973 között a Nemzeti Színház tagja volt.

1973-ban a kaposvári Csiky Gergely Színház rendezője lett, majd 1974-től 1981-ig főrendezője, 1978 és 2007 között pedig a színház igazgatója volt.

1969 óta tanít a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, amelynek 1990-től 1991-ig rektorhelyettese, 1991 és 1994 között pedig rektora volt. 1991-től egyetemi tanár. 2003-ban a Kaposvári Egyetem Művészeti Főiskolai Karán létrehozta a színész tanszéket, amelynek 2008 végéig volt vezetője.

Fotó: Znamenák István

Babarczy Lászlóról saját szavaival:

Kritika: Az első nyilvánosság elé került rendezésem 1965-ben Büchner Leonce és Lénája volt, a darab magyarországi bemutatójaként. Ez tudvalevőleg arról szól, hogy Leonce hiába lázad, hiába próbál megszökni, végül ugyanott köt ki, ahonnan elindul, ugyanazt a nőt veszi el, aki elől el akar menekülni, és így tovább, tehát a világ egy csapdaszerű hely, ahonnan nem lehet meglógni, és mint ilyen, elég unalmas. Egy működő előadás volt. Az első kritika már nem emlékszem, melyik lapban jelent meg: egy virgonc ifjú hölgy írt dühödten ellenséges szöveget arról, hogy korunk embere a két végén égeti a gyertyát, és Babarczy László unatkozik. Hamar el kellett döntenem, hogy komolyan veszem-e a kritikát vagy sem - ezek után arra jutottam: nem. (…) Bármilyen hihetetlen, voltak hölgyek, akik azzal zsaroltak minket, hogy menjünk el velük, és akkor jót írnak. Így az osztályunk vizsgáiról megjelent hivatalosnak mondható kritikák tökéletesen fordított értékítéletet mutattak. 

Animátor: A rendező egy animátor, akinek a semmiből kell valamit csinálnia. Ehhez nem csekély erőnek kell jelen lennie a személyiségben.

Ötös: A rendezőnek "négyesre" kell felkészülnie; hogy mitől lesz a négyesből ötös, az a színészektől függ.

A rendező:  Kitalálták, hogy kisrealista vagyok, amikor A konyhát rendeztem. Nem vagyok az, mert ugyanakkor rendeztemA három testôrt meg a Bíbor szigetet, ami minden, csak nem kisrealizmus. Alapvetôen szemét rendezô vagyok, mert nem akarok megfelelni senkinek, csak saját magamnak. Amikor megcsinálom Kosztolányi Néróját, és megbukom vele, mint a fene, akkor az érdekel, hogy mit lehet belôle kihozni. Vagy amikor megcsinálom Mikszáthtól a Nosztyt, nem az foglalkoztat, hogy ez milyen divatok vagy milyen – éppen aktuális – színházesztétikai problémák sávjába kerül, hanem az, hogy Mikszáth milyen hihetetlenül éles elméjû, már majdnem Brecht, és ezt senki nem tudja. A rendezôi kalandjaim nagy része életveszélyes vállalkozás. De nem azért, mert olyan különlegesen modern, hanem azért, mert különlegesen szokatlan, és egyáltalán nem illik bele a trendbe.

Hatás: Magam is irodalom iránt érdeklődő fiú voltam, de az egy folyamat, ahogy az ember belelát, beletanul a színházi eszközök öntörvényűségébe, és mindinkább kiderül, ez egész másképpen működik, mint ahogy azt írott szövegek alapján gondolhatnánk. Vannak egyébként erről szóló kitűnő írások, ilyen például Charles Dullin francia színész, rendező, társulatvezető részben memoár-, részben tanulmánykötete, amelyből a Korszerű Színház sorozatban meg is jelentek részletek. Írásának egyik emlékezetes részlete, amikor arról beszél, a vaudeville-ban - a melodráma-színházban - a gonosz dobbant egy hatalmasat a színpadon kívül, és bejön: ennek semmi köze az irodalomhoz, mégis jelentőségteljes. A színpad tele van ilyen hatásokkal, amit bár lehet érezni, nem árt érteni.

Pamflet: A magyar színházi életben sajnos meggyökeresedett, hogy a komédia, a paródia, a pamflet viccelődéssé, puszta ötletté laposodott, nem több, mint jó alkalom a bolondozásra, a hülyéskedésre, a közönség mindenáron való megnevettetésére. Mi Kaposvárott azt akartuk, hogy a komédia, a paródia, a pamflet ne legyen öncél, hanem az élet igazságait fejezze ki, méghozzá úgy, hogy ez a humor szervesen magából a darabból eredjen, és ne kívülről aggassuk rá az előadásra. 

Igazgató: Egy menedzser mindig kényelmesebb a politikai vezetés számára, mert annak nincs más hitele, mint hogy ügyesen szervez, és jó üzleteket köt. Viszont egy mûvész állandóan követel, mert az a lényege, hogy többet akar, mást akar, újat akar, különlegeset akar. Nem azért, mintha nem tudná áttekinteni a gazdasági kérdéseket. Ez nevetséges. A gazdasági kérdések nem annyira bonyolultak, mint amennyire misztifikálják őket.ődni akar, pénzt akar, sikereket akar. Ez egy meccs, amit a jó igazgató mindig megnyer, a rossz meg elveszít

Küzdelem: Mi a kaposvári színházért rendkívül keményen küzdöttünk éveken keresztül. Szó nem volt arról, hogy azt valaki odaadta nekünk. Amikor már nagyon sikeresek voltunk, Aczél György megnézte A Mester és Margaritát a vígszínházi vendégjátékon. Ez volt az elsô eset, hogy megnézett egy kaposvári elôadást. A szünetben Aschert meg engem berendelt a páholyába, leültetett bennünket, és nagyon bánatosan azt kérdezte, hogy ha annak idején odaadom maguknak a székesfehérvári színházat, akkor minden másképp történik? Ami azt jelentette, hogy egy kukkot sem értett az egészbôl. Még akkor sem. Mi nagyon-nagyon keményen megküzdöttünk a színházért. Nem kívánom senkinek, hogy olyan alvilági politikai háborúkat kelljen vívnia, amilyeneket mi megnyertünk. Sorban megnyertünk minden csatát. Be kell menni az erdőbe, mondja Arthur Miller mondja Az ügynök halálában. Ezzel szoktam viccelni azoknak a srácoknak, akik nyafognak, hogy nem bánnak jól velük.

Ön gazsulált valaha?: Gazsulált a fene! Barátaimmal – Ascher Tamással, Zsámbéki Gáborral, de másokkal is – mindig magasra értékeltük az autonómiánkat. Ami nem is olyan egyszerű. Szerencse, ész és más képességek kellenek egyes helyzetek megoldásához, hogy közben ne kelljen senki előtt hasra esni.

Vélemény: Sosem titkoltam a véleményemet. Azt sem: Kaposvár jobboldali vezetői nem a választóikat, hanem önmagukat képviselik. Nyilván nemcsak Kaposvárott van így. Még mindig nem értik: ha valaki hülye a színházban, előbb-utóbb leáll az egész rendszer. Azt látom, hogy továbbra is a kulturális igénytelenség forradalma zajlik. Csak azóta már harcolni sem nagyon kell érte. (…) Ebben a pillanatban semmilyen művészeti, szakmai tekintély nem elegendő ahhoz, hogy ezeket a boldog kis malacokat az önkormányzatokban, akik az ügyeket intézik, befolyásolni tudják. Ez az ország színvonala.

Kinek szól a színház?: Mit jelent az, hogy „eladni a színházat”? Észre kellene venni, hogy a színház nem az a tömegszórakoztató médium, aminek néha tartják, hanem egy bizonyos – szélesebb értelemben vett – kulturális elitnek szóló művészet. Azoknak szól, akiknek a kulturális igényei meghaladják, mondjuk, a kereskedelmi tévék kínálatát. (…) Bár tizenöt évig temették a kaposvári színházat azzal, hogy az értelmiségnek készül, és nem nézi a közönség, a valóság az, hogy már 1975-ben, tehát rögtön az elején nézettségi rekordot döntöttünk. Nemcsak a statisztikai kimutatásban, hanem a tényleges nézôszámban is. A színházat eladni nem azt jelenti, amit a kommersz agyú menedzserek gondolnak errôl. Ez nem valami új dolog. Pest-Budán abban az időben, amikor Széchenyi tervbe vette a Nemzeti Színház felépítését, állatheccek voltak a tömegszórakoztató játékok. Az Akadémia közelében, a Duna-parton volt egy Aréna nevű hely. Befért oda vagy négy-ötezer ember. Kértek egy krajcárt vagy ötöt, és összeeresztették a harci állatokat, ahogy ma is a titkos pitbullviadalokon. Ez óriási üzlet volt. Vállalkozók csinálták. De senkinek, aki komoly művész volt, és a Nemzeti Színház ügyén fáradozott, eszébe sem jutott, hogy ez konkurencia, vagy olyasmi, amivel egyáltalán törődni kéne.

Helyzet: A nagy nyugat-európai avantgárd színház jórészt kommersszé vált. Beállt a bulvárba. Persze ez nem „olyan” bulvár, mert egy modern, nagyon érdekes, technikás és rafinált irány. Csak mindennapos lett. Ez nem jelenti azt, hogy a színház válságban van. Európában az emberek járnak színházba és érdekes, nagyon sikeres társulatok alkotnak. Csak éppen markáns irányzatok nincsenek, amik kijelölnének valami utat, vagy amikkel vitatkozni, hadakozni lehetne. Ezen belül a magyar helyzet most különlegesen rossz. Lecseréltek – és ez nálunk most politikai alapon történik – egy színházvezetői nemzedéket. Én nem mondom, hogy teljesen ok nélkül. Volt itt korábban is egy csomó olyan színházi vezető, akik nem nagyon érdemelték ezt meg. Viszont az újakról, akik jönnek, még nem derült ki semmi. Vagy ha kiderült, az annál rosszabb. Szóval valóban nem irigylem a tanítványaimat. (…) Ma sokkal nehezebb megértetni, mi az igazi tennivaló, mint amikor mi kezdtük a pályánkat

Súlyos: A mi körülményeink között a legsúlyosabb probléma az együttműködés kultúrájának a hiánya. A legnagyobb magyar tehetségek jelentős része pusztító és önpusztító karakter. A nagy költőkről szólva ezt fölösleges is említeni, de a kiemelkedő színházi emberek közül is sokan úgy alkottak jelentőset, hogy minden elpusztult körülöttük. A polgári együttműködésnek az a kultúrája, ami ahhoz szükséges, hogy ambiciózus, tehetséges, sokszor egymás lelkébe taposó és egymással versengô emberek mégis együttmûködjenek, szinte teljesen hiányzik. Vagy van egy hatalmi struktúra, amely egyben tart egy darabig valamit, vagy még az sincs, és percenként esnek szét, mennek tönkre a dolgok. A mások teljesítménye iránti tiszteletet, vagy akár azt, hogy ha én sikeres vagyok, és csinálok valami jót, akkor ne használjam fegyvernek a többiekkel szemben, hányszor látod működni? Nem látod.

A színház lelke: A sztálinizmus kellős közepén, a Rákosi-rendszerben a csúcskommunista Major Tamás bejött a III. Richárdban, és elmondta az Írnok nevezetes monológját, ami arról szól, hogy micsoda förtelmes és lealacsonyító világ van körülöttünk. Bármilyen furcsa, akkor ez a színház függetlenségét és szabadságát igazoló tett volt. És ezek a tettek, hiába, hogy a színház kiszolgáltatottja a mindenkori hatalomnak, folyamatosan jelen vannak. A színházban mint műfajban, mint tevékenységben valamilyen módon megvan az engedetlenség, a szembenállás, a szabadság és függetlenség igénye. Közismert példa, hogy Molière színháza is minden ízében függött a királytól, szellemileg mégis független volt. Ez a színház lelke.

Színházszerető: Akármennyit panaszkodunk is, ebben az országban szeretik a színházat, mindenhol előadások mennek, majdnem lehetetlen körülmények közt, ráadásul minden sufniba, pincébe eljár a közönség, és hajlandó - néha nem is keveset - fizetni ezért. Mindez valószínűleg még a XIX. századi színházkultúrának a diadala, Magyarország azóta színházszerető ország.

 Forrás: Színház.net, Színház.hu, Színházi Adattár, 7óra7