"A világ költőisége érdekel" - Interjú Gáspár Ildikóval

Beszélgetés Gáspár Ildikóval, az Örkény Színház dramaturgjával, aki az idei évadban Schiller Stuart Máriáját fogja rendezni. 

- Idén a Peer Gyntért és az Amphitryonért a POSZT-on a legjobb dramaturgnak járó díjat kaptad meg, majd jelöltek – másodszor – a Kritikusok díjára is. Fontosak neked ezek az elismerések?
- Jólesik, de nem halok bele, ha nincs. Inkább azért jó, mert megerősíti az ember helyzetét. Vannak bizonyos körök, amiket nem kell lefutni, ugyanis nem feltétlen tudom magamat mindig úgy képviselni, ahogy kellene. Akkor egy ilyen elismerés megoldja ezt helyettem. De az sem jó, ha a szimpátia a pozíciódnak, a díjaidnak szól.

- Középiskolásként még a színészet érdekelt, aztán dramaturg lettél, most már rendezel is. Hogy lesz egy színészből dramaturg, a dramaturgból rendező?
- Mindig is érdekelt a rendezés, már 16 évesen is. Ez akkor még ösztönös dolog volt. De azt gondoltam, hogy biztosan nem menne. Alapvetően kishitűségből. Meg azzal a sztereotípiával találkoztam, hogy jaj, szőke kislány, mit akarsz a kis vékony hangocskáddal, egy rendező legyen férfi, tudjon üvölteni, legyen agresszív. Akkor én elfogadtam, hogy ez nem az én utam.

- Alapvetően ez tényleg egy férfias szakma, nagyon kevés női rendezőt tudunk mondani.
- Ez nem minden országban van így, vannak helyek, ahol ugyanannyi női rendező van, mint férfi. Kérdés, hogy ennek nálunk mi az oka. Szerintem az egyik az, hogy férfiak felvételiztetnek a rendező szakra, és alapvetően fiúkat vesznek fel, esetleg egy-két lányt, akiknek aztán ehhez a férfiszemszögű gondolkodáshoz kell alkalmazkodniuk, hiszen ez van elfogadva egyetlen létezőként. Persze drukkolok nagyon a lányoknak, hogy le tudják dobni ezt a kényszert. Egy női szemszög nálunk nem ugyanolyan súlyú, mint egy férfié. Pedig nincs olyan, hogy csak egy férfi vagy csak egy nő lehet jó vezető, ez nem nemtől függ.


- Még mindig ott van benned a küzdelem, a bizonyítási vágy? Hogy nem csak egy pici, szőke kislány vagy?
- Most már nincs: bebarnultam, középkorú anyuka vagyok, és ez más, mint huszonéves kiscsajnak lenni. Azon múlt, hogy el kellett hinnem, hogy én ezt tudom csinálni. Először is elhittem, hogy fel tudok nevelni egy gyereket, ez sokat segített. Aztán Mácsai Pali kitartó unszolására nekivágtam a Két néninek. Amikor elkezdtem rendezni, az első pillanattól fogva jól éreztem magam. Régen azt gondoltam (mert így tapasztaltam), egy rendezőt a hatalmi helyzete is kell, hogy motiváljon. De engem ez sosem érdekelt. És akkor a Két néni rendezése alatt kiderült, hogy nekem az a motiváció, hogy ezen a csatornán keresztül tudom a bennem összegyűlt dolgokat közölni, megszabadulok egy csomó szorongástól, feloldódom benne. Attól is tartottam, hogy elég érzékeny az idegrendszerem, összeomlanék, hisztérikus lennék. Nagyon meglepő volt, hogy épp az ellenkezője történt, a teljes megnyugvás, mert éppen a felelősségvállalás veszi le rólam a stresszt.

- Dramaturgként megvan benned ez a stressz?
- Meg, főleg azért, mert sokszor nem tudom, hogy mennyire nyomhatom a saját ötleteimet és a véleményemet. Vékony a határ aközött, hogy ráerőszakolom-e valakire az akaratomat, vagy segítek neki. Általában ebben szoktam őrlődni. Félgőzzel viszont semmit sem tudok csinálni, vagy képviselek valamit, vagy nem. Vagy hiszek az egészben, vagy kívülálló maradok, de akkor nem tudok hozzátenni semmit.

- Háy Gyula, a Vígszínház egykori dramaturgja azt mondta, hogy a dramaturg egy olyan pelikán, aki a saját vérével eteti a többieket. Sokszor hallani, hogy a dramaturgnak fel kell adnia önmagát és másokat segíteni. Te ezzel egyetértesz?
- Kétségtelen, hogy nem a sikerről és az elismerésről szól ez a szakma. De ez egy önsajnáló hozzáállás, szokták panaszolni dramaturgok, hogy milyen rettenetes dolog, hogy csak ad az ember és nem kap. Ez nem így van. Nagyon sokat kapok vissza a munkatársaktól. Már az is jó érzés, hogy egyáltalán szükség van a munkámra, az ember úgy érzi, hogy helye van a világban. Ez egy dialógus, mint minden alkotás, vagy a színésszel, a rendezővel, a tervezővel vagy a zeneszerzővel, persze az ideális az, amikor többen vagyunk ebben a dialógusban, és konferenciabeszélgetéssé változik. De az biztos, hogy sok olyan pillanat van, amikor nekem kellene a leghiggadtabbnak és a legbölcsebbnek lenni, és ez nem mindig sikerül.

- A színészetet teljesen feladtad?
- Én akkor ezt eldöntöttem, amikor érettségiztem, valami a színpad másik felére húzott. Volt bennem valami ellenérzés, hogy színészként majd azt fogom csinálni, amit mások mondanak, azt fogom játszani, amit lehet, hogy nem is akarok. Ez egy erős ellenérv volt. Szerettem játszani, és utána hiányzott is, de legalább annyira érdekelt az, hogy rálátásom legyen a munkafolyamat egészére. Ezek ösztönök, amik valamerre lökik az embert.

- Azon nem gondolkodtál még, hogy darabot írj?
- Nem tudom, hogy mennyire tudok jól írni, néha azt érzem, hogy meg tudok írni egy jelenetet, néha meg azt, hogy nem. Lehet, hogy ennek is eljön az ideje, nem mondom, hogy soha nem lesz ilyen. Meg kell, hogy szülessen az emberben, hogy ez legyen az a bizonyos csatorna, amin keresztül meg kell nyilvánulnia.

- Más, mint a rendezés, egy befelé fordulás szükséges hozzá.
- Igen, és vannak is olyan korszakaim, amikor erősen bennem van az elszigetelődésre való vágy, a befelé fordulás, hogy belül találjam meg a dolgokat. Egyébként, ahogy öregszem, egyre inkább.

- Amikor rendezel, rá tudod magad bízni a dramaturgodra?
- Ari-Nagy Borival dolgoztam először, másodszor pedig Khaled-Abdo Szaidával. Nekem az egy természetes állapot, hogy ott van valaki, akit meg tudok kérdezni, beszélgetünk, végül hozok egy döntést. A rendező dolga az, hogy döntéseket hozzon, nem az, hogy mindent ő találjon ki. De a szövegen való munka akkor is közös szokott lenni, ha én vagyok a dramaturg. Mikor rendezek, el is várom, hogy mindenki hozzászóljon, nem egyfolytában, persze, mert akkor káosz van. Aztán legfeljebb azt mondom, hogy én ezt most nem így gondolom. Mert hiszen bármit be lehet építeni, még a hibákat és a tévedéseket is. Az a jó alkotófolyamat, ahol mindennek helye tud lenni, az ügyetlen lépéseknek is.

- 2005 óta vagy az Örkény Színház tagja, fontos neked ehhez a társulathoz tartozni?
- Persze, szeretem ezt a helyet. Dolgoztam más színházakban is, és sehol sem éreztem igazán jól magam, csak itt. Aminek az lehet az oka, hogy ez egy induló társulat volt, és nem egy zárt közösségbe csöppentem. Nem éreztem, hogy meg kell felelnem valami általam nem ismert kódrendszernek: amikor fogalmad sincs, hogy miért rossz az, amit mondtál, csak látod a pofavágásokat, érzed a feszültséget a levegőben. Nehezen tudom kezelni a hierarchikus berendeződéseket, amikor nem lehet megszólalni, mert ez csak XY privilégiuma. Nem hiszek az autoritáson alapuló rendszerekben, mert szerintem egy közösségben legitim módon kell, hogy jelen legyen az, aki irányítja. Nem gondolom, hogy az bárkit igazol, hogy tíz évvel ezelőtt csinált valami fontosat. Mindig újra és újra bizonyítani kell. Nálunk is biztosan van elkényelmesedés, meg öregedés is, hiszen már tíz éve csináljuk, legalább annyival mindenki öregebb lett; de a kíváncsiság is jelen van ebben a társulatban.

- Van akinek a véleménye nagyon számít neked? Akivel a bemutató előtt megnézeted az előadást?
- Ez nem azon múlik, hogy kinek adok jobban a véleményére, hanem inkább azon, hogy ki az, akinek abban az erősen védtelen állapotban meg merem mutatni az előadást, és azt merem mondani, nézd meg, mert szeretném, hogyha látnád. Ascher Tamást alapvetően a mesteremnek tartom, de ez nem azt jelenti, hogy mindent elfogadok, amit mond. Mácsai Pali is nagyon jól tud hozzászólni. Kárpáti Péter véleménye is fontos. És a színészkollégáké, Gálffié, Pogányé és a szoros munkatársaké, akik abban a munkában épp nincsenek benne – Izsák Lilié, Polgár Csabáé, Kákonyi Árpié, Hámori Gabié és még sorolhatnám. Leginkább a gondolkodást segíti egy ilyen beszélgetés. Ha megbökdösnek egy pontot, akkor valószínűleg ott valami probléma van, még akkor is, ha esetleg olyan javaslatot tesznek, amivel nem tudok azonosulni. Azon viszont el kell gondolkozni, hogy mi lehet a gond, mi az, ami miatt az adott pont feltűnik, esetleg félreérthető vagy zavaros.

- És a kritika? Például a Két néninél megjelent egy kritika Két néni, ha uncsi címmel. Ezek kiborítanak?
- A színészeknek esik rosszul alapvetően egy ilyen kritika, persze nekem is, de ez ugyanaz, mint amit kérdeztél az elején, az elismeréssel kapcsolatban. Ha tudom, hogy valami milyen, akkor alapvetően nem érdekel, mit írnak róla. Azért nem jó, ha sok rossz kritika jelenik meg, mert az emberek esetleg azt gondolják, hogy tényleg rossz az előadás, és el se jönnek megnézni. Mindkét rendezésemnek meg kell(ett) találnia a közönségét. A Két néni inkább azokat a huszonéveseket tudja megszólítani, akik vevők erre az abszurd humorra, és az időseket, akik már tudják, miről van szó, és még nevetni is tudnak rajta. A Kivi középiskolásoknak készült, és náluk-velük működik is. Ott azt tapasztalom, hogy a kritikusok kevésbé tudják venni. De egy fiataloknak szóló előadást miért kéne egy kritikusnak úgy befogadni, ahogyan egy 16 éves fiatalnak? A Kivi osztálytermi előadásnak készült, ezért különösen fontos nekem. Voltunk már vele iskolákban és nagyon nagy élmény volt. El tud távolodni az ember egy polgári kőszínházban a valóságtól. Ha elmész vidékre, egy osztályba, egészen más a kiindulópont: a színházi helyzet is valódi. Ők a fejükben egy filmet látnak, és úgy is beszélnek róla. Őszintén, közvetlenül. A Kivi hajléktalan gyerekekről mesél a középosztály gyerekeinek. Egyrészt, hogy kapjanak egy képet az olyan közösségről, ahol az összetartásnak valódi tétje van, másrészt, hogy nyitottabbak legyenek. Attól, hogy megszereted a történet szereplőit, emberekké válnak - és intellektuális erőszakoskodás nélkül leszel nyitottabb a társadalomnak erre a rétegére.

- Tudatos, hogy első rendezésedben, a Két néni, ha megindulban is két nő a központi figura, és a Stuart Máriában is? Mindkét darabban vannak körülöttük férfiak, de alapvetően a két nőről szól, akik egymásnak feszülnek.
Igen, ez biztosan nem véletlen – bár a Két néninél nem volt tudatos. Ott alapvetően a műfaj érdekelt: az abszurd és a sanzonvilág keveredése. Persze, mikor csináltuk, már úgy éreztem, hogy mindkét nő én vagyok. Az is, aki beleveti magát az életbe, és az is, aki csak távolról figyeli.

- És a Stuart Máriában mi érdekel?
A Stuart Mária régi vágyam. Ez a történet számomra alapvetően arról szól, hogy az ember hogyan öl meg valamit magában azért, hogy megszabaduljon attól az állapottól, amelyben kevésnek és bizonytalannak érzi magát. Erzsébet és Mária ugyanannak a nőnek a két arca.

- A Bárkán volt Zsótér Sándornak egy Stuart Mária rendezése, ahol Spolarics Andrea játszotta mindkét nőt. A gondolat hasonló: egy nőnek a két személyisége.
- Igen, nagyon szerettem azt az előadást. Képileg, vizuálisan nagyon tiszta volt. A gondolat azonban nem ugyanaz, mint az enyém. Számomra az az előadás arról szólt, hogy adott egy depressziós ember, aki ily módon szabadul meg a betegségétől. Az egy gyógyulás volt. Az én olvasatomban inkább egy önfeladás történik: elpusztítjuk azt, amitől szenvedünk, és ettől még kevesebbek leszünk. De hát ez egy tragédia: vagyis a rossz döntésről szól, amelynek következtében így vagy úgy, de mindenkinek rosszra fordul a sorsa. Szerintem a két nő között egyenrangú viszony van, bármelyik lehetne győztes. Persze, az egyik (látszólag) helyzeti fölényben van, de azért ez egy meccs. Azokból a Stuart Mária rendezésekből, amiket láttam, mindig hiányzott a férfiak szerepe. A két nőnek jutalomjáték szokott lenni, a férfiak meg statisztálnak körülöttük. Pedig ez egy nagyon jól megírt darab, jó szerepekkel, olyan, mint egy krimi. Mennek a játszmák, a nők játszanak a férfiakkal, a férfiak a nőkkel, a férfiak pedig egymással. Ki kit mire használ föl. Végig ott a lehetőség, hogy az egyik, vagy a másik oldal nyer. Egyáltalán nem eleve leosztott dolog ez, és a férfiak ugyanúgy mozgatják az eseményeket, mint a nők.

- Az aktuálpolitika érdekel? Adja magát egy történelmi darabnál.
- Engem a politika nem az aktualizálás, hanem a filozófia szintjén érdekel. Éppen az az érdekes a Stuart Máriában, hogy a politika emberi viszonyokban jelenik meg. A szerelem, a szabadság, az élethez való jog mind összefonódik a hatalmi helyzetekkel, a politikai meccsek eredményétől függ, ami egy teljesen elmebeteg dolog. Természetesen azt gondolom, hogy lesz a történetben politika, mert bele van írva, de engem ez a történet elsősorban a személyiség és a személyesség felöl érdekel. Hogyan dőlnek el az emberben a meghatározó kérdések, mik azok az ösztönök, amik szerint cselekszünk. Nem annak a felmutatása a fontos, hogy lám, egy diktatórikus vezető aláírhatja valakinek a halálos ítéletét, mert ez nem egy nagy felismerés. Sokkal inkább a belső vívódások, a harcok és azok a játszmák, amik a férfiakért mennek a két nő között.

- A halálhoz való viszony már a Két néniben is fontos kérdés.
- A halálfélelem abba a felfoghatatlan tartományba vezet, amit az ember nem ismer önmagából. Ami a lelked valami sötét és homályos részén van. Nem kategorizálható szinten érdekel a halál, ahogy mondjuk egy tudóst, hanem ott, ahol a halálfélelem okozta szorongás oldható, és ahol az ember nem megérteni akarja, hanem csak egy kicsit beleereszkedik, mint egy szakadékba – de azért ügyel rá, hogy még vissza tudjon mászni.

- Naturalista előadás lesz?
- Biztos, hogy nem lesz naturalista. Egyfajta célszerűségben, minimalizmusban gondolkodom, kevés eszközzel, játékosan. Meghatározó a tér és a zene – a látvány és a hang. Szeretném, ha meg tudnám találni azt a világot, amelyben ezt a történetet a legérzékibben és a legérzékenyebben tudom megmutatni, ahol a legtöbb följöhet azokból a tudatalatti rétegekből, amelyek a világ mozgását alapvetően meghatározzák. A világ költőisége, nem a valószerűsége érdekel.