"Fenntartja a reményt" - 106 éves lenne Dajka Margit

Ma ünnepelné 106. születésnapját Dajka Margit. A nagyszerű színésznőre emlékezünk összeállításunkkal.

Darvas Iván: "Dayka Margit azok közé a művészek közé tartozik, akiből egy dolog hiányzik, de az teljes mértékben hiányzik: a rossz értelembe vett rutin. Nem hiszem, hogy ő akár százhúsz éves korában is megszerzi a rutinnak azt a minimális mértékét, ami képessé teszi a színészt arra, hogy megalkuvások közt tengesse életét. Ami évről évre, percről percre kompromisszumok árán élhető csak le. Dayka Margit egyike azoknak a keveseknek, akik fenntartják a reményt, hogy egyáltalában érdemes csinálni, hiszen ő nem alkuszik meg, és - hál' Istennek - mégis él."

 

dayka-margit-0

 

Dajka Margit pályájáról röviden:

Már kilenc éves korában színpadra lépett szülővárosában, Nagyváradon, ahol rikkancsként dolgozott. Miután elvégezte Kolozsváron Hetényi Dömény Elemér színiiskoláját. Dajka elmesélése szerint később beállított a nagyváradi színház pénztára elé, és közölte a pénztárosnővel, hogy színésznő szeretne lenni. Előzőleg betanulta a Sztambul rózsája egy nyúlfarknyi szerepét és Erdélyi Miklós igazgató valóban szerződtette a darabba, liftesfiúnak. 1924-ben Dajka már felnőttszerződést kapott Kolozsvárott.

Magyarországi pályája 1927-ben indult, miután Horváth Árpád meghívta Hódmezővásárhelyre egy vendégszereplésre. 1927-ben szerződtette a miskolci színház, innen 1928-ban Szegedre, majd 1929-ben Budapestre a Vígszínházhoz került, ahol a Két lány az utcán című darabban Vica szerepében aratta első nagy sikerét. 1933-tól nem tartozott állandó társulathoz, egyes szerepekre szerződött. Fellépett a Nemzeti Színházban, a Belvárosi és a Magyar Színházban, játszott a Kamara, Andrássy úti, Erzsébetvárosi és Vidám színpadon is.

1945 után a Belvárosi, Petőfi, 1963-tól 1968-as nyugdíjba vonulásáig a Thália tagja volt. A hetvenes években a Madách Színházban szerepelt, és sokat filmezett. 1983-ban az Operettszínházban a Szerdán tavasz lesz című darabban lépett fel. Élete utolsó éveiben Nemes Nagy Ágnes Bors nénijeként szórakoztatta a gyerekeket a Kolibri Színházban, Novák János rendezésében, ami azóta is látható Molnár Piroskával a főszerepben.

Molnár Gál Péter Dajka művészetének műfaji besorolására találta fel (félig-meddig tréfából) a tragikomika megjelölést.

 

korkerdes

 

Dajka Margitról saját szavaival:


Anya: Mi tizenhárman voltunk édestestvérek. Tizenhárom gyereket szült és nevelt fel az anyám. Tizenhárom életet adott, s lett belőle rengeteg jóság és rosszaság, legkülönfélébb jellem és jellemtelenség. Mi ez, ha nem a világ? Csoda-e, ha népes nyüzsgő gyermekkoromat annyi mindenfélének látom? 

Rikkancs: Megtanított az utca színpada a mozgásra, az önkifejezésre, az emberismeretre, aminek a színipályán mind jó hasznát vettem. De annyiban hasonló volt ez a foglalatosságom a színészi szerepléshez, hogy rikkancsi minőségemben, nem dicsekvésképpen mondom, egész Nagyváradon népszerű lettem. Megismertek, megszerettek. (…) Csak egyet tudtam: kikerülni, kilábalni mindenféleképpen az irtózatos nyomorból.

Miskolc, Szeged. Víg: Utolsó csepp véremmel a színházért éltem, alulról, vidéki színpadok ismeretlenségéből verekedtem fel magamat odáig, ahol ma vagyok. (…) Ha hiszik, ha nem, nekem ma is a vidéki színház az ideálom. Ott általában élénkebb és változatosabb az élet, pezsgőbb és intenzívebb a légkör. Lehet, hogy csak az ifjúságom utáni nosztalgia szól belőlem? (…) De annyira szorongatók lettek a kosztümcsináltatásokból származó adósságaim, hogy a Vígszínházba történő távozásom pokoli gondok alól mentett fel. Tudják, vidéken a színészek maguk tartoznak a színpadi öltözékekről gondoskodni. Nem győztem a versenyt anyagilag a saját népszerűségemmel, s valamivel nagyobb gázsiért kénytelen voltam - igen, kénytelen voltam a Vígbe menni."

Budapest: Nagyon féltem az első budapesti fellépéstől egyébként mindegyiktől félek, de elképzelhető, hogy akkor hogy remegtem. Bejött a siker. Nyílt színi tapsok, ovációk. Virágok, gratulációk. Elismerő kritikai visszhang. Ez áradt felém. Mi kell több ennél egy vidékről frissiben felkerült színésznőnek? Ugyanakkor ennek az extázisnak valami egészen kiábrándító ellengőze sistergett felém a kulisszák mögül. Engem egy ideig nagyon utáltak ott bent a színészek. A bőrömön éreztem, hogy őszerintük én ezt a kirobbanó sikert nem érdemlem meg. Azt gondolhatták, és ha nyíltan nem is mondták, hát éreztették velem, hogy: feljön ide ez a vidéki liba, s learatja a sikert előlünk.

Levelek: Fiatal színésznő korom óta az ország különböző tájairól, hol innen, hol onnan, leveleket kaptam valakitől. Az aláírást azonban sehogy sem tudtam kisilabizálni. Furdalta az oldalamat a kiléte, mert rendkívül érdekes dolgokról számolt be roppant élvezetes stílusban. Ennek ellenére azt gondoltam, valami kelekótya vándor az írójuk. Egyszer az egyik levélben azt közölte: szeretném látni magát a Kismadárban. De ekkor már készültünk a darab bemutatójára. Ennek a napja, 1940. november 29-e, annyiban is nevezetes volt, mivel ezzel a bemutatóval nyitotta meg kapuját Pünkösti Andor Madách Színháza. Az egyik próbára bejött Móricz Zsigmond, az író, és ajándékkal kedveskedett a színészeknek. Szokása szerint nem virágot hozott, hanem dedikált könyveit. Nekem is átnyújtott egyet, és abból ismertem fel végre ismeretlen levélíróm aláírását. Ettől kezdve sokat beszélgettünk. Legtöbbször az utcán: hol ő kísért haza engem, hol én őt.

 

margit
Mások: Csak mások érdekelnek. Az, az igazság, sose gondoltam arra, mi lesz velem. A háborúban sem. Mindenáron ki akartam menni a frontra a katonák közé. Ezrével kaptam a leveleket: Ha még egyszer láthatnám játszani! Kórházakban játszottam. Haslövések - a repülősök szeme kiégve, karjuk hiányzott. Segíteni akartam.

Lehetőség: Az én számomra nincs más lehetőség, én csakis úgy tudok játszani, ha szerepem minden mozzanatát szívvel-lélekkel átélem. Fiatalkoromban annyira ösztönös voltam, valósággal eszméletlenül játszottam, olykor még azt se tudtam, hogyan is fejeztem be az első felvonást. Régi módszerem szerint a rendelkező próbára teljes szövegtudással jelentem meg, de jó sokáig csupán szürkén mormoltam a szavakat, mindaddig, amíg a szerepem véremmé nem vált, s csak azután vetettem bele magamat teljes szenvedéllyel az alakításba.

Csillár: Engem érdekel a térszínpad. A lehetőség, hogy kiléphetünk egy szűk ketrecből. A nagyobb mozgás, a felfokozott indulatok lehetősége. Azt mondta, gúnyosan egy másik színházbeli kolléganő, hogy nálatok ott kézre állnak. Te is kézre állnál, feleltem magamban, ha tudnál. Én még a csillárról is lelógatnám magam, ha ez a darab mondanivalóját szolgálja. (…) Mert inkább nem játszom évekig, inkább felejtsenek el a nézők, minthogy akár csak egy kis szerepben is rossznak lássanak.

Dilettáns: Nem bírok fennkölt lenni. Ezért a klasszikusokat inkább nem szeretem. És a rádiótól rettegek, az utószinkrontól is, amióta van a filmekben. Nem akarom magam látni félig készen. És utálom a mikrofont. Ez a költészet számomra szent ügy és magánügy. Nem árulok pénzért verseket. Ezért gondolom, hogy dilettáns vagyok, ha akarják.

 

Félelem: Ha pályámra gondolok, csak az eszméletlen drukkra emlékszem. Ahány szerep, annyi kétségbeesés. Először azt hittem, még gyakorlatlan vagyok. De a lámpalázból halálfélelem lett. Sokszor két-három órával korábban bementem a színházba, magamra zártam az öltöző ajtaját, és csak az ügyelő sürgetésére jöttem elő. De még akkor is rettegtem, hogy nem jutok el a színpadig, már a folyosón összeesem, s ha mégis belépek a darabba, ott halok meg a nyílt színen. Móricz Zsigmond egyszer azt mondta: - Jegyezze meg, Margit, hogy aki lentről jön, abból sohasem pusztul ki a kisebbrendűségi érzés. Ezt a szorongást az őseink testálták ránk. Attól félek, hogy maga még éhen fog halni. - Hát éhen nem haltam. De azóta is félek.

Birkózás: Én olyankor szívesen álltam oda birkózni, verekedni egy darabbal, ha úgy éreztem, hogy valami közöm lehet hozzájuk. (...) Valahol ott kezdődne az én szerepem, hogy egy darab meggyőz engem valamiről. Ha ezt nem érzem, akkor hogyan adhatnám én tovább, hogyan hitessem el azt a közönséggel, amit én sem hiszek.


dayka-margit-002
Szerelem: A tiszta szerelemből sokat leszaggat manapság a nők túlságos önállósága. Nem tudom megérteni a mai modern szerelmet. Az én igazi, egyetlen nagy szerelmem kizárólag a színpad. Én ott élem ki magam ebben a szerelemben. Egy-egy nagy szerepemet annyira átélem, hogy az életbe is átviszem a szerepem adta motívumokat. Most Éva vagyok otthon, a kávéházban, sétáim közben és mindenütt, ahol csak vagyok. Szerelmem a színpad iránt olyan nagy, hogy ha újból születnem kellene, újra csak színésznő lennék. De úgy szeretném ezt, hogyha a születésem pillanatában mindjárt hetvenéves lehetnék, és anyaszerepekkel kezdhetném pályafutásomat, s úgy fiatalodnék fokozatosan vissza. Imádom az anyaszerepeket, s remélem, majd játszhatok is, mert eljön ennek is az ideje.

Társasjáték: Persze tudom, a módszerek különfélék, de nem jó, ha kibújunk a bőrünkből, és mások akarunk lenni, mint amilyenek vagyunk. Egyébként én csak az együttes munkában hiszek, a színház társasjáték, s egy disszonáns hang, egy rossz gondolat mindent fölborít.

Emberek: Az utca humora, borzalma számomra mindig ellenállhatatlan lelki élmény volt. Szeretem az embereket, jobban, mint régen, mert mindenkiben fölfedezem a szeretnivalót és megértem a rosszaság, a kellemetlenkedés rugóit.

Orvosság: Én nem bízom az orvosságban, a Kalmopyrin az egyetlen gyógyszer, amit belém lehet diktálni. De az emberi szeretet: az valami csodaszer! Attól a haldokló is talpra áll!

 

 

Forrás: Színház.hu, Europeana, Színészkönyvtár

 

süti beállítások módosítása