„Soha nem érzem, hogy fáradt vagyok” – Bemutatóra és jubileumra készül Vári Éva

Miközben Vári Éva a Hat hét, hat tánc című darabban 250. alkalommal fog színpadra lépni novemberben a Thália Színházban, Martin Sherman Rose című monodrámájának bemutatójára is készül, amelyet november 12-től a Spinoza Színházban láthatnak majd az érdeklődők. A darabról, és a jubileumi előadásról mesél a Kossuth-díjas színésznő.


A Rose című előadást 2002-ben mutatták be a Kamaraszínházban, ahol több, mit 100 alkalommal játszotta, most pedig a Spinoza Színházban készül ugyanarra a szerepre. Emlékszik még, miért választották akkor ezt a darabot?


Vári Éva: Ilan Eldad, Izraelben élő rendező hozta ezt a darabot a színháznak, nagyon szerette volna megcsinálni. Akkor még nem ismertük egymást, de Ilan megnézett színészeket, aztán egyszer csak behívott, és mondta, szeretné, ha én játszanám el a Rose főszerepét. Megkaptam ezt az irdatlan, harminchat oldalas, sűrű szöveget, ami először meghökkentő volt, de annyira magával ragadott a történet, hogy elvállaltam.

OrlaiP Rose VáriÉva1
A darab a 20. század történelmét idézi... 

Vári Éva: A világban történnek borzalmak, a népirtástól kezdve a világháborúkig. Ha az ember ezekről csak olvas, akkor nem tudja átélni őket, ahhoz már kellenek valódi sorsok és érzelmek is. Rose-t a gyerekkorától kezdjük megismerni, tudjuk, hogyan élt otthon, Ukrajnában, hogyan került Varsóba, onnan a gettóba, onnan az Exodus hajóra, hogyan házasodott meg Amerikában, és így tovább. Az ő nézőpontjából, egy különleges személyiségű, de hozzánk hasonlóan egyszerű ember szemszögéből látjuk a múlt századot.

Rose tökéletesen alkalmas a túlélésre, és arra, hogy másokat meghallgasson, hogy empatikus, türelmes legyen, ami manapság nem jellemző ránk: sokszor végletesen fogalmazunk és viszonyulunk ahhoz, aki mást gondol az életről, mint mi, és ez, úgy hiszem, nem vezet semmi jóra. Szerintem tragédia, hogy a történelem nagy pillanatait – akár Trianont, akár a holokausztot vesszük – soha, senki nem beszélte ki igazán. Nincs türelmünk végighallgatni egymást, nincs türelmünk és főleg erőnk arra, hogy szembenézzünk bizonyos történelmi eseményekkel, hogy esetleg azt tudjuk mondani: igen, hibáztunk, bocsánatot kérünk. Az embereket közelebb kell hozni egymáshoz, és Rose, aki egy nagy formátumú, de egyszerű nő, erre alkalmas.

OrlaiP Rose VáriÉva3
Miért döntöttek úgy Orlai Tiborral, hogy felújítják a Rose-t?

Vári Éva: Születésnapom volt, az interneten sok mindenki felköszöntött, valaki pedig azt írta, hogy neki a Rose-ban tetszettem a legjobban, és kérdezte, miért nem lehet látni sehol? Arra gondoltunk Orlai Tiborral, hátha vannak még többen, akik kíváncsiak rá.

Az Edith Piafot is Orlai Tiborral újították fel a Belvárosi Színházban, amit ugyancsak hosszú évek óta játszik, és ott is egyedül áll a színpadon. Nem nagyon kimerítő monodrámát játszani?

Vári Éva: Amikor játszom, soha nem érzem, hogy fáradt lennék. Utána kifejezetten fel vagyok dobva. Nehezen tudok elaludni egy ilyen este után, és másnap nehezen tudok felkelni, ebből látszik, hogy sokat vesz ki belőlem egy ilyen fellépés. A Piafban kísér egy zenekar is, a Rose-ban azonban nincs senki más, csak egy pad és Rose.

OrlaiP Rose VáriÉva2
A Rose volt az első közös munkájuk Ilan Eldad rendezővel, két évvel később jött a Hat hét, hat tánc, amely most fogja elérni a 250. előadását. Mit találtak meg egymásban?

Vári Éva: Nem tudom... Ilan a kora ellenére iszonyú mozgékony, benne van a színházi életben, utazik Londonba, New Yorkba. A Hat hét, hat táncot Londonban látta, és mondta, hogy szeretné megcsinálni velem és Kulka Jánossal. Nagyon örültünk, amikor megkaptuk a felkérést, de Parti Nagy Lajos fordítása is kellett ahhoz, hogy a bulvárdarabból igazi színházi este kerekedhessen. Így tud az előadás igazán arról szólni, hogy feleslegesek az előítéletek egy másik emberrel szemben, meg kell ismernünk a másikat. Egy kis időt áldoznunk kell erre. 

Ön szerint minek köszönhető, hogy ilyen sok előadást megélt a produkció, ami a mai napig teltházakkal fut?

Vári Éva: Amikor először felmentünk a Thália színpadára, megkérdeztem Jánost, hogy látod, amit én látok? Hatalmas nézőtér és erkélyek voltak előttünk üresen. Itt fogunk ketten egymással szemben állni és csak mondani, mondani. Egyáltalán érdekel ez majd valakit? Ennek már több, mint 9 éve, azóta erre sikerült választ kapni. Csak le kell csiszolni a felszínt, és kiderül, mély emberi érzelmek és gondolatok rejlenek a szerepek mögött. Úgy hiszem, az előadásunk képes ezt megmutatni.

 

Forrás, fotók: Orlai Produkció

Jav.: Színház.hu

 

süti beállítások módosítása