"Érezzük egymás rezdüléseit"- Villáminterjú Stohl Andrással

Az idei évadtól kezdve Stohl András a Vígszínház tagja. Interjúnkban arról is mesélt, otthonra talált-e új munkahelyén.

Ettől az évadtól a Vígszínház tagja vagy. Hogy érzed magad, hogy sikerült a beilleszkedés?

Stohl András: Meglepően jól. Sőt, mondhatom, nagyon jól. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor az ember filmet forgat, és új kollégákkal találkozik, akikkel talán nem játszott együtt korábban. Persze, én többnyire ismertem a víges színészeket, de igazán akkor ismersz meg egy kollégát, ha együtt dolgozol vele. És azt látom, tapasztalom nap, mint nap, hogy nagyon jó velük dolgozni: befogadtak, értjük egymást, érezzük egymás rezdüléseit, kölcsönösen kíváncsiak vagyunk egymásra. Ha az ember új helyre kerül, óhatatlanul van benne egy kis félsz: nem taposok-e bele valamibe, ami az évek alatt kialakult, nem török-e meg egy rendszert. Én, itt a Vígben ezt nem éreztem. 

Térjünk vissza oda, hogy Eszenyi Enikő felhívott…

Stohl András: Mégpedig nagyon gyorsan. Szinte mindjárt azután, hogy kiderült, eljövök a Nemzetiből. Ez elemi lendületet adott nekem. Aztán, amikor először elkezdtem a Vígben próbálni, ugyanilyen gyorsan jöttek az újabb pozitív élmények. Szembesültem azzal, hogy milyen professzionálisan működik a Víg, hogy milyen összeszokott, ugyanakkor nyitott a csapat, és nem utolsósorban, hogy mennyi tehetséges fiatal van a társulatban. A fiatalok jelenléte alapvető fontosságú: frissességet, energiát hoznak, és itt, a Vígben egy olyan stabil alapot jelentenek, amire lehet építeni – hosszú távon is. 

Fotó: Gordon Eszter

Tehát az azonnali, folyamatos munka segített a beilleszkedésben…

Stohl András: Így van, és azt hiszem, ez az ideális, ha olyan körülményeket teremtenek az ember számára, amelyben zökkenőmentesen dolgozhat és nem kell másodlagos dolgokra pazarolni az energiáit, mert szinte észrevétlenül belesimul az újabb feladatokba. Tulajdonképpen ezt is nevezhetjük alkotói szabadságnak – és én ezt megkaptam a Nemzetiben és most a Vígben is. 

A körülmények megteremtéséről beszéltél, és arról, hogy ez a dolgok origója. Aztán pedig elkezdődik a tényleges munka…

Stohl András: A Danton nagyon jó csillagzat alatt készült. Az egy dolog, hogy Alföldi Robi tökéletesen felkészült volt, de nem is emlékszem, hogy mikor próbált ennyire felszabadultan, nagyvonalúan, és ennyi humorral! És ez a, hogy is mondjam, „elmélyült lazaság”, imponáló volt, ránk is kihatott, egy pillanat alatt összerántott minket is.   

A következő fázis: az elvégzett munkád „utóélete”, visszaigazolása… 

Stohl András: Hadd mondjak egy-két példát a visszaigazolásra. Én elég vehemensen próbálok, ami egyrészt jó, mert lendületet ad, ritmusban, sőt gondolatritmusban tart, másrészt megnehezíti, hogy kívülről tekinthessek magamra. Ilyenkor különösen jól jön a megerősítés. A Danton halálában van egy tárgyalási kép, ami kifejezetten melós, gyötrő-emésztő jelenet, sokat küzdöttem vele, de az egyik próbán odajött hozzám Borbiczki Feri, és a lehető legegyszerűbben csak ennyit mondott: ez igen. Ez abban a pillanatban elképesztő energiát adott nekem! Gondolj bele, mennyi érzelemmel töltődik fel egy színész egy próbafolyamat alatt, ilyenkor egy ilyen egyszerű, eszköztelen megerősítés felszabadító tud lenni. De nemcsak a színészpartnerek igazolják vissza az embert: egy Danton-próba szünetében odajött hozzám Öti, a kellékesünk, és azt mondta: „ez baromi jó lesz” – és ez ugyanolyan jól esett. Én különben is olyan vagyok, aki szereti, ha a stábból hozzászólnak, véleményt mondanak.

És persze a közönség visszaigazolása… Elsőként tanár-közönség láthatta a Dantont… 

Stohl András: Igen, majdnem egy héttel a hivatalos premier előtt. Tulajdonképpen már jól álltunk, de azért ilyenkor mégiscsak izgul az ember, hogy fogadják majd az első nézők az előadást. Az előadás elég szép sikert aratott, aztán tartottunk egy közönségtalálkozót, amelyen vagy 450-500 tanár maradt. Azaz legalább a nézők fele! Engem már önmagában az is meglepett, hogy szombaton, meglehetősen nyakatekert időpontban ennyien kíváncsiak a fáradt színészekre. De az igazán örömteli az volt, hogy a tanárok abszolút vették a lapot, értették az előadást, és nagyon érzékenyen, nagyon sokat kérdeztek. Ráadásul pont olyan kérdéseket tettek fel, amelyekben titkon reménykedtünk. Azt hittük, szemérmesebbek, visszafogottabbak lesznek – de épp ellenkezőleg: a tanárok a legfontosabb dolgokra kérdeztek rá, sőt, olyan dilemmákat is felvetettek, amelyeket nekünk is át kellett gondolnunk a későbbi próbák során. Ez a tanár-premier jó kezdeményezés, meg kellene tartani.  

A tanár-közönségtalálkozó után már éreztétek, hogy jó úton jártok?

Stohl András: Igen, de az az igazság, hogy az ember nem agyal ezen állandóan. Persze a tanárok, illetve később az első bérletes nézők reakciói orientáltak minket, de arra nagyon kell vigyázni, hogy az ember ne nyugodjon meg ilyenkor. Szóval az első sikereket inkább új motivációnak tekintettük, hogy annál keményebben dolgozzunk a premierig. Meg persze utána is…  

A Danton mellett másik két darabban is láthat a Víg közönsége. A zöld kilencesben Gyuriska Jánostól vetted át Abbasz Hilmi egyiptomi alkirály szerepét… 

Stohl András: Igen, és az se volt könnyű, hogy egy bejáratott előadásba lépjek be. Ráadásul, nem szóltak előre, hogy feketére fognak maszkírozni.

Megoldottátok…
 
Stohl András: Hát persze! És nagyon megszerettem a figurát. Ráadásul arra is jó volt A zöld kilences, hogy még jobban összecsiszolódjunk a régi tagokkal. Nagy komédia, piszok jó zenékkel – szeretjük játszani!

Fotó: Gordon Eszter

Most próbáljátok a Mephistót. Hogy haladtok?

Stohl András: A Mephisto esetében a régi vígeseknek kell beilleszkedniük egy létező előadásba. Ráadásul egy kult-előadásba, és ez kemény dió. De jól haladunk. A darab gerince ugyanaz marad, mint a Nemzetiben volt. Egyébként le a kalappal a kollégák előtt. Én, ugye, elég jól ismerem az előadást, de azt veszem észre, hogy a beállók nekem is egy csomó újat mutatnak – és így összességében is frissül a produkció. Nagyon inspiratív az új kollégák jelenléte; öröm nézni Hegedűs D. Gézát, ahogy próbál, Járó Zsuzsát, Igó Évát, Kútvölgyi Zsikét, a srácokat: Telekes Pepét, Varju Kámánt – az egész régi-új csapatot. Azt hiszem, ez a produkció kovácsol össze minket igazán. 

Azt mondod, az előadás gerince ugyanaz. Milyen változásokat kellett tenni a Mephistóban?

Stohl András: Tartalmilag nem változtattunk. De a Vígnek jobb az akusztikája, mint a Nemzetinek, ezért izgalmas, új hangulat árad a színpadon – a tér még monumentálisabbá teszi a produkciót. A Víg egy ékszerdoboz, egy klasszikus szépségű színházépület, és ettől a Mephisto - mint színház a színházban darab- különleges többletet kap. Tovább megyek: itt az előadás díszlete is jobban működik. Ugye egy vörös alapszínű díszletről beszélünk, és a Víg enteriőrjében is meghatározó szín a vörös. És ez a – tulajdonképpen véletlen – egybeesés felerősíti az előadás teátrális hatását. Azt hiszem, a Mephisto is otthonra fog lelni a Vígszínházban. 

Szerző: Deres Péter

Színház.hu