"A színház jó röppályán van" - Interjú Jordán Tamással

Új bemutatójáról, Szombathelyről és egy misszionáriusról beszélgettünk Jordán Tamással.

 Jordán Tamás harmadik alkalommal dolgozik a Rózsavölgyi Szalonban. Itt mutatta be Széllel szemben című stand up estjét, amivel azóta nagy sikerrel járja az országot, és amelyben arra tesz kísérletet, hogy a magyar irodalom legnagyobb költőinek verseiről bebizonyítsa, a ma oly divatos műfajban is megállják a helyüket. Az utolsó óra unikális proudkció, hiszen szereplői: Jordán Tamás és Alföldi Róbert is a Nemzeti Színház direktora volt. December 10-én kerül sor a harmadik Jordán premierre, a Tisztelt hazudozó ezúttal Molnár Piroskával, Valló Péter irányításával kerül színre. 


Gerome Kilty darabja G. B. Shaw és Mrs. Campbell több mint negyven éves levelezéséből született, a világhírű író és a kor nagy színésznőjének szerelmét meséli el. Miért esett a választás épp erre a műre?

Jordán Tamás: Elöljáróban el kell mondanom, hogy én rettenetesen imádom a Rózsavölgyi Szalont. Egyike azoknak a helyeknek, ahol fenntartás nélkül otthon érzem magam. Minden zugát ismerem, mindenkit szeretek, aki ott dolgozik. Nagyon jó ott lenni... Gerome Kilty darabját Kedves hazug címen nagy sikerrel játszotta annak idején Mensáros László és Tolnay Klári. Arra gondoltunk Valló Péterrel, hogy ez épp a Rózsavölgyibe való anyag. Nádasdy Ádámmal rögtön le is fordíttatta Péter. Eredetileg kollégámmal, Kiss Marival játszottuk volna, akivel remekül tudunk együtt dolgoz ni,de épp egy szombathelyi munka, a Máli néni miatt kénytelen volt ezt lemondani. Akkor leültünk a Vallóval, és törtük a fejünket, ki legyen. Hamar fölmerült Molnár Piroska neve, akivel -nyilván sokan tudják- én több mint egy évtizeden keresztül játszottam együtt Kaposváron, és most az Örkény Színházban, a Macskajátékban is együtt játszunk. Rengetegszer volt partnerem, szeretőm, feleségem, jó vele együtt lenni, próbálni, tehát számomra, a helyszínen túl, a rendező Valló Péter személye mellett a Piroskával való játék lehetőség ennek a produkciónak a vonzereje.

Szerinted ebben a darabban ki hazudik kinek? Ki a főszereplő?

Jordán Tamás: Mind a ketten egyformán főszereplők, és egyformán  hazudnak. De itt nem nagyszabású hazugságról van szó, hanem inkább a teljes igazság be nem vallásáról, olyasmiről, amivel az ember az egyik napját átmenti a másikba. Tehát ez a hazudozó inkább kedves jelző, mint elmarasztaló. 

 

tisztelthazudozo olvaso
Miben hazudik Shaw?

Jordán Tamás: Hiába szerelmes, nem tudja felvállalni az új kapcsolatot, mert felesége van. Rendkívül szereti magát elkényeztetni, de a bankban nem sokat tesz félre. Lehet, hogy valaki utána tud nyomozni, mennyiben volt igénye Shaw-nak a testi szerelemre, szerintem nem nagyon. Viszont azt megkívánta, hogy nagyon tiszteljék, szeressék, és ha ezt megkapta, akkor ő cserébe tudott arra érdemes alanyokat tisztelni és imádni. Az ő viszonyulását a szerelmével való lelki kapocs határozta meg, és persze az önimádat, a permanens visszaigazolás, az elsimerés iránti vágya.  

Mi az, ami téged a leginkább izgat ebben a darabban?

Jordán Tamás: Amikor a szerelme végül megunja Shaw-t és az egyedüllétet és másodszor férjhez megy, elutazik, és akkor Shaw szívet tépő leveleket ír, amelyek tele vannak indulattal és emócióval. Arra vagyok a leginkább kíváncsi, hogy ezt hogy tudom úgy megmutatni, hogy se szenvelgő, se panaszkodó ne legyek. Szeretném, ha az a férfi fájdalom úgy tudjna megszólalni, ahogy néha bennem is jelentkezik. 

Színészként rengeteg felkérést kapsz, járod az országot az estjeiddel. Amikor a Nemzetitől elköszöntél, hátradőlhettél volna és azt mondhattad volna, hogy köszönöm szépen, elég volt. Az ország első színházából „mehettél volna nyugdíjba”, és a továbbiakban színészként, rendezőként dolgozhattál volna. Ehhez képest feladtad az addigi életed, leköltöztél vidékre, és elkezdtél a nulláról felépíteni egy színházat. Miért? Mit akartál még elérni?

Jordán Tamás: A Nemzeti Színházi pályázatomban azt írtam, hogy mindennek az Egyetemi Színpad az oka, én ugyanis ott tanultam meg azt, hogy egy hely, ami egyébként színház, nem csak az előadásokról szól. A színészeknek és a színháznak presztízse van, ami nagy potenciát jelent, vonzza az embereket, így más, színházhoz kapcsolódó eseményekre is nyitottak. Az Egyetemi Színpad a hatvanas években megismételhetetlenül fontos, nyüzsgő hely volt, ahol megfordult az egész értelmiség. Nekem ott a sejtjeimbe ivódott az a tétel, hogy a színháznak nem csak előadásokat kell létrehoznia. Ezt képviseltem tíz évig a Merlinben, ami nagyon kevés anyagi támogatással működött, mégis jó fórummá tudott válni a maga idejében. A Nemzeti is közösségi tereppé válhatott volna, ha sikerül beépíttetni a szabadtéri színpadot. Öt év alatt létrehozhattunk volna legalább 300 plusz programot: beszélgetéseket, összejöveteleket, az égvilágon bármi belefért volna és akkor más lett volna a Nemzeti Színház arculata. A pályázatom döntő része erről szólt. Miután éppen ezt nem sikerült megvalósítani, számomra tulajdonképpen okafogyottá vált a Nemzeti Színház igazgatása. Most úgy tűnik, mintha lebecsülném a színházcsinálást, de nem. Szakadatlanul hangoztatom, hogy nem szabad engem félreérteni akkor, amikor a színház másfajta működtetéséről beszélek, hiszen evidenciának tartom, hogy a középpontban az előadások, az alkotók állnak. Nehogy azt higgye bárki, hogy őket háttérbe tolom, de a produkciók mellett szeretnék olyasmit is nyújtani, ami tovább gazdagítja a színházat. Mondhatom, hogy sok mindent megkaptam ettől a pályától: lehetőségeket, szerepeket, jó kritikákat, kitüntetéseket, díjakat, elismeréseket. Már nincs bennem bizonyítási vágy, nem keresek önigazolást, elismerést, sikert, ezeken túl vagyok. Ha azon tűnődöm, hogy vajon mi az igazi feladatom, aminek még eleget tudok tenni ennyi idős koromban is, arra kell rájönnöm: az, hogy misszionárius legyek, minél több embert megnyerjek a színház számára, akik eddig távol maradtak.

Nem is olyan régen, amikor az első öt év után ismét kineveztek a szombathelyi Weöres Sándor Színház élére, azt mondtad, pontosan tudod, minden korábbi  munkádnak, feladatodnak és pozíciódnak az volt az értelme és a célja, hogy majd a szombathelyi színházat vezethesd. Ezt most is így gondolod? 

Jordán Tamás: Szembe kell néznem azzal a ténnyel, hogy Szombathelyen mégsem úgy működnek a dolgok, ahogy azt a színházalapításnál naivan hittem. Nagyon nagy feladat egy olyan várost színházi kultúrára nevelni, ahol korábban nem működött színház. Rettenetesen sok munkát kell végeznünk, lehet, hogy egy évtized is szükséges ahhoz, hogy az embereket rászoktassuk a színházba járásra. Persze ez teljesen érthető, hiszen ők nem ismerték azt az élményt, amit a színház adhat, ezért iránta való igény sem ébredhetett fel bennük.  

Öröm vagy teher az igazgatás? Esetleg mindkettő?

Jordán Tamás: A kihívás változatlanul izgat, csak talán egy picit másképp kell alakítgatni a dolgokat, mint ahogy azt elképzeltem. Meg kell találni azokat a formákat és eszközöket, valamint azokat az előadásokat, amelyek nagyobb erővel tudják bevonzani a közönséget. Most azért vagyok viszonylag jókedvű és derűs, mert néhány nagyon jó produkción vagyunk túl. A Szent György és a Sárkány, amit nyáron mutattunk be Valló Péter rendezésében Weöres Sándor századik születésnapja alkalmából, nagyon szép előadás lett. Nagyon jól sikerült az Ivo Krobot rendezte Tóték. Múlt héten tartottuk a Koltai Róbert féle Máli néni premierjét, amin -ahogy szokták mondani- szétverték a házat. Czukor Balázs pedig egy nagyon érdekes és értékes produkciót hozott létre a stúdióban, Schimmelpfennig Az arab éjszaka című drámájából. Most tehát úgy néz ki, hogy a színház jó röppályán van.

 

tisztelth olvaso-7935
Szombathelyi misszionáriusként mit tudsz tenni a színház ügyéért? 

Jordán Tamás: Mivel a periférián vagyunk, néhány dolog csak akkor keltene országos feltűnést, ha Budapesten csinálnánk... Például van nálunk egy olyan program, amit úgy nevezünk, hogy Szakmák Színháza. 2010 óta csináljuk, nagyon sikeres, de a megyén kívül nem nagyon hallottak róla. Én azt mondom nagyképűen, hogy a színháznak az a dolga, hogy minden társadalmi jelenséghez hozzászóljon. Egyszercsak jelezte a helyi Kereskedelmi és Iparkamara, hogy nagyon nagy gondot okoz, hogy bizonyos szakmákra nem jelentkeznek a fiatalok, mint a lakatos, az esztergályos, a férfi-nőiszabó, az asztalos, vagy az ápolónő. Kérték, hogy segítsünk. Mi pedig csináltunk egy előadást, egy mesét, ami ezekről a szakmákról szólt. A szöveget Sultz Sándor írta, és talán azzal tudom a legjobban kifejezni ennek a kezdeményezésnek a jelentőségét, hogy a legnehezebb korosztály, a nyolcadikosok beülnek, zsibongva, lármázva, mindenféle rebellióra készen és öt perc után -ahogy szoktuk mondani- már meg vannak véve. Most éppen a Kőszívű ember fiait mutattuk be ötven percben, ugyanis segítséget kért tőlünk egy tanárnő, mondván, hogy a gyerekek nem olvassák el a Kőszívű ember fiait. A regényt sokak szerint ki kellene venni a kötelező irodalomból, mert bármilyen ragyogó, tele van francia, német, latin kifejezéssel, régies nyelven íródott, hatalmas körmondatokban. Ezért csináltunk egy kis keresztmetszetet a regényből, amit interaktív beavató színháznak nevezünk. Nem azzal az igénnyel készült, hogy pontosan elmeséljük a történetet, csak az a cél, hogy kedvet csináljunk hozzá. Olyan nyelvet, olyan formát használunk, ami a gyerekekhez közel áll, mint a különféle televíziós műfajok. Például egy kerekasztal beszélgetésben, hadipszichológus jelenlétében mondjuk el Baradlay Richard huszárkapitány és a nyolcvan huszár útját Bécsből haza, Magyarországra. Tallérossy Zebulon menekülésének történetét a császári katonák elől egy betelefonálós műsorban ismerjük meg. Három témához szólhat hozzá a telefonáló vagyis Zebi: hol sebezhető a császári hadsereg, mennyire nehéz a szabadságharcosok helyzete, és mikor lesz szabad Magyarország. Ő a szabadságharcosok nehéz helyzetéhez szeretne hozzászólni, és akkor elmondja a saját sorsát. Borzasztóan érdekes az egész. Sikongatva reagálnak rá a gyerekek.

Arra nem gondoltál, hogy a Szakmák Színházát, vagy ezt a fajta kötelező irodalom feldolgozást, franchise-ként működtesd? 

Jordán Tamás: Nem zárom ki az esélyét annak, hogy máshol is csináljanak hasonlót, de a kitalálóban nem csak az ötlet működik, hanem az a hihetetlen vágy is, hogy szeretné megölelni ezeket a piciket, akiket mindjárt elront az élet. Aki ugyanezt szeretné, annak menni fog. Én a 'Nagy versmondással' rendszeresen járok osztályokba - olyan felüdülést jelent, mint másoknak a jakuzzi vagy egy jó erdei futás. Pénzt természetesen nem kérek érte. A saját szakállamra megyek el háromnegyed nyolckor valamelyik iskolába és közösen mondatok az osztállyal olyan verseket, amiket abban az évben tanulnak, majd beszélgetek velük. Összesen ötven osztályban jártam már. Hihetetlen örömöt jelent az, ahogy a gyerekeket meg lehet fogni, hogy beszélgetni lehet velük. Rögtön érzik, hogy én nem tanító bácsi, nem egy felettük álló valaki vagyok. Bármilyen öreg is vagyok, jóban tudok lenni velük és tudunk együtt hancúrozni, hülyéskedni. Ez is fontos... 


Sose értettem, hogyhogy ennyi év után is ilyen hihetetlen lelkesedéssel tudod csinálni mindezt. Hogy-hogy nem fáradtál el, nem adtad fel? Nyilván vannak sikerek, de biztos, hogy rengeteg a kudarc is, mert a mai fiatalokat nem könnyű megnyerni. 

Jordán Tamás: Ebbe bele kell törődni. Nem olvasnak és nem is fognak olvasni. És a műveltség fogalma is átalakul. Minden átértékelődik. Ezzel mi nem tudunk mit kezdeni.... Nem is biztos, hogy azért harcolok, hogy műveltebbek, vagy okosabbak legyenek. Én az ellen harcolok, amit a legnagyobb veszélynek látok, hogy megszűnik a nyitottság, a kíváncsiság. Nem az irodalomra és a versekre akarom rászoktatni őket, hanem arra, hogy érdekelje őket az, ami körülöttük zajlik. Legyenek kíváncsiak egymásra, legyen szociális érzékenységük. Kimondva ezek a célok persze nagyon közhelyesnek hatnak. Ha azt akarnám megfogalmazni, hogy engem mi motivál, akkor azt mondanám: szeretném kinyitni a szemüket, hogy ne csukódjon le - fizikálisan is. A csillogást szeretném föléleszteni a szemekben, mert az hihetetlen öröm, amikor egyszer csak kinyílik egy arc. Nem gondolom, hogy a gyerekek a Nagy versmondás hatására verseket fognak olvasni szabadidejükben, de hiszem, hogy közösségi élményt kapnak és fölfedeznek valamit, amit addig nem ismertek, hiszen együtt mondanak verset, nyitnak egymás felé. Ahogy említettem, a legnagyobb veszélyt abban látom, hogy az emberek egyre inkább bezárkóznak. Keveset olvasnak, nem mennek színházba, a kultúra sem érdekli őket, de ami még nagyobb baj, hogy a szociális érzékenység, a társadalom iránt érzett felelősség szűnik meg, hiszen egyre kevésbé vágynak tartozni egy közösséghez. Azt tapasztalom, hogy már 4-5 éves korban elcsodálkoznak azon, hogy szóba állok velük, és amikor egy felnőtt ember szemében kíváncsiságot és mosolyt látnak, az elkezdi őket érdekelni. Ebből szűröm le azt, hogy nem nagyon találkoznak ilyesmivel.

 

Szerző: Spilák Klára

 

 

 

süti beállítások módosítása