Február 24-én az Impro Café című előadással lép fel a Scallabouche Társulat az Átriumban. A produkció Alexis Latham koncepciójára és játékára épül, és a nézők bevonásával, aktív részvételével zajlik. Alexis Latham, a társulat alapítója mesélt az előadásról és az improvizációs színházzal kapcsolatos tapasztalatairól.
Ajánló az Impro Café c. előadás elé:
Az Impro Café előadásai megadott témák köré szerveződnek.
Bűnök, szerelem, titkok, érzelmek, sztereotípiák...
Válassz, kit vagy mit akarsz felfedezni?
Vannak titkaid?
Talán nem is sejted mit rejteget a családi szennyes. Határaid feszegetésével lecsapunk rád még a piszkos tettek elkövetése előtt...
Előadásaink a hallgatóság bevonásával zajlanak, saját történeteiket, emlékeiket, tulajdonaikat használjuk fel.
Az Impro Caféban elveszted a realitásérzeted, vagy épp ráeszmélsz arra, hogy mi a való. Egy hely, ahol a résztvevők romlott élete száműzi a prüdériát.
Improvizációs színház Budapest legrégebbi imprótársulatától.
A történet mindig más.
Szereplők: Szalontay Tünde, Alexis Latham, Balázs Viktor, Hans Peterson, Darvas Kristóf
Az előadás időtartama kb. 90 perc szünet nélkül.
Interjú Alexis Lathammel:
Alexis Latham a Welsh College of Music and Drama elvégzése után színészként, rendezőként és trénerként dolgozott az Egyesült Királyságban, illetve Európa-szerte. 1995-ben érkezett Magyarországra, és1998-ban alapította meg a Scallabouche Társulatot.
Miért alapítottál idegen nyelvű improvizációs színházat Budapesten?
Olyasmit akartam létrehozni, ami akkoriban még nem létezett Magyarországon. Egy brit színházat szerettem volna felépíteni, ami angolszász technikák felhasználásával dolgozik.
Mi a különbség a „brit” és a „magyar” stílus között?
Azt gondolom, hogy sok közös pont van, de természetesen a kulturális közeg és a történetek különböznek. 2000 környékén Magyarországon még gyakorlatilag senki nem improvizált. Ezt látva azt gondoltuk, hogy az impró magyar meghonosításával valami új dologba foghatunk. Van úgy, hogy az ember kipróbál valamit, aztán egyre mélyebben ássa bele magát. Én is így jártam az impróval. Az Egyesült Királyságban a színházi próbák során gyakran használtam ezt a technikát arra, hogy megtaláljam egy produkció irányát. Élesben, színpadi technikaként viszont eleinte nem használtam nagyon gyakran. Aztán egyszer csak felfedeztem az impró valódi veszélyét, tétjét, és ekkor kezdtem el vele komolyabban foglalkozni.
Mi ez a veszély?
Az imprót a közönség vagy érti, vagy nem. Ha egy hagyományos színházi előadásban játszol, az egyetlen veszély, hogy elfelejted a szöveget. Mi szerettünk volna egy kicsit kockázatosabb előadásokba belemenni. A játék során gyakran felmerülhet a kérdés, hogy „Ez most igaz, vagy kitaláció?”. Pár éve volt egy műsor, amiben hárman játszottunk. Az előadás során a színészek között meglévő valós konfliktusok is előtörtek. A közönség ebből persze mit sem sejtett, így az előadás rettenetesen jól sikerült.
Volt már olyan, hogy túl messzire mentél és olyasmit tettél, amire a nézők rosszul reagáltak?
Játék közben figyelem az emberek reakcióit, és igyekszem nem átlépni a határaikat. Olyan még nem fordult elő, hogy valaki ordítozva kirohanjon. Olyan viszont volt, hogy valaki utólag reklamált. Az Impro Café főleg felnőtteknek szól, azonban egyszer egy diákokból álló csoport és a tanárnőjük jött el az előadásunkra. A tanárnőt hívtuk fel a színpadra, aki halkan arra kért, hogy ne szégyenítsem meg a diákjai előtt. Persze amikor valaki megkér, hogy ne csinálj valamit, minden gondolatod akörül forog, hogy mégiscsak meg kellene csinálni. Ezen nem tudsz segíteni. Elgondolkodsz, hogy ebben az esetben mit jelenthet a megszégyenítés, mi az a határ, ameddig elmehetsz. Nos, én annak rendje és módja szerint átléptem ezt a bizonyos határt. A diákok persze nagyon élvezték, és akkor úgy tűnt, a hölgy is. Az előadás végén, viszonzásul a közreműködéséért, énekeltünk is neki egy dalt. Ennek ellenére később kaptam tőle egy levelet, amelyben kifogásolta, hogy mit tettem vele…
Ha jól sejtem, az improvizáció a ti esetetekben nem egyszerű helyzetkomikumok sorozata…
Persze. Aki feljön a színpadra, annak rendszerint láthatóvá válik mindene. Mindig akad, amit az emberek takargatni akarnak, vagy amivel kapcsolatban ellentmondásos érzéseket táplálnak. Ennyi év után eljutottunk odáig, hogy látjuk a személyiségben rejlő ellentmondásokat. Az érdekes az, amikor a játék hatására a színpadon szereplő nézők olyasmit látnak meg saját magukban, amiről addig nem volt sejtésük.
Mi alapján választod ki, hogy kit viszel fel magaddal a színpadra?
Bárkit felviszek, aki szemkontaktust létesít velem. Érdekes, hogy azokkal a legjobb dolgozni, akik egy kicsit szégyenlősebbek. Olyan ember kell, aki nem lesz túl aktív, de túl passzív sem a színpadon. A másik hozzáállása is kockázatossá teheti a kísérletet.
Milyen lesz a következő előadásotok, mi a koncepció?
Minden határt át szeretnénk lépni. Kicsit belemászunk a privát sorsokba, a társadalmi konvenciókról szeretnénk beszélni. Mindezt lehetőleg gyors érzelmi váltásokkal tennénk, úgy, hogy azok a dolgok, amelyeket nem merünk kimondani, kimondhatóvá váljanak. A nézőtéren ülő emberek reakcióit az impróban résztvevő néző is látja, így levonhatja a konzekvenciákat és talán a játék felszínre hozhat benne olyasmit, amit eddig szégyellt megfogalmazni. Persze a résztvevők bármikor mondhatják, hogy „ugyan már, ez csak impró volt”.
Szerző: Czimbalmos Mercédesz
U.sz.: Színház.hu
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.