"Pszichotáncszínház" a Trafóban - Réti Anna és Meszerics András válaszol

Réti Anna és Ido Batash első közös munkája, az Ego Trip című nemzetközi kortástánc produkció kapcsán Réti Anna táncos-koreográfussal, az előadás társrendezőjével és Meszerics Andrással, a darab egyik szereplőjével olvashatnak rövid interjút. 

A Vis-a-vis – találkozások A-val című szólóprodukció azt vizsgálta, ki mennyire van jelen tudatosan az életében. Az Ego Trip pedig arra próbál választ találni arra, milyen is a viszonyunk a jelenünkhöz, el tudjuk-e fogadni azt, és benne a másikat. Számotokra mi az izgalmas ezekben a témákban?

R.A.: Engem leginkább az emberek és a bennük zajló pszichés folyamatok érdekelnek. Az említett előadásokban az időhöz, magunkhoz és a másokhoz való viszonyunkat vizsgáljuk, akárcsak az Ego Trip próbafolyamata alatt. Különböző helyzetekben keressük a határokat, és a válaszokat a kérdésre: mikor tudunk önazonosak maradni, és milyen szituációban foglalkozunk magunk illetve mások megítélésével. Az Ego Trip nagyon izgalmas munka volt, mivel maga a próbafolyamat, a próbán való részvétvétel, jelenlét, egymás megismerése vált részben a kutatásunk témájává.

Sokan rendhagyó „pszichotáncszínház”-nak tartják a Réti Anna produkciókat, mondván, hogy a test és a szellem egyszerre próbálja megszólítani a közönséget szinte minden előadásban...

R.A.: Rám mindig azok az előadók voltak nagy hatással, akik nem eljátszottak, eltáncoltak egy szerepet, hanem a szereppé váltak minden egyes porcikájukban. Én is elsősorban arról tudok beszélni, ami foglalkoztat, amit megélek, amit képes vagyok átélni. Ezért a témáim a saját életem kérdései. Így valószínűleg egyfajta személyiségfejlődést lehet végigkövetni a darabjaimban.

M.A.: Igen, az Ego Trip előadás egyfajta „pszichotáncszínház”, hiszen hangulatokkal és tudatállapotokkal játszunk benne. Különböző arcunkat mutatjuk meg, hol teljes erőnkből vagyunk jelen egy szituációban, hol pedig a frusztrációink előmozdítására törkeszünk. Minden szereplő egy belső utazáson vesz részt, és az út során az derül ki, miként viszonyulunk önmagunkhoz. Valaki gyorsan változik, van, aki intenzívebben alakul vagy alkalmazkodik az újabb és újabb helyzetekhez. Nekem nehéz volt ez a próbafolyamat, olyan sokmindent vetett fel, ami személyesen érintett, ami elmélyülésre kényszerített.

Ez az első közös munkátok Ido Batash-sal, aki – többek között – a legjelentősebb izraeli kortárstánc-együttes a Kibbutz Dance Companyban táncos-koreográfus. Az ő jelenléte, munkája hogyan határozta meg az Ego Trip formáját, történetét?

R.A.: Ido Batash szerintem rendkívül tehetséges táncos és előadó. Ahogyan ő viszonyul a mozgáshoz, mozdulatokhoz, az nagyon közel áll hozzám. Viszont különböző személyiségek vagyunk, így a közös munkában ki tudtuk egészíteni egymást. Nem szokványos helyzet az, ha egy előadásnak két alkotója van, és ahogy említettem, hatott az előadásra az, ahogy megtanultuk egymást. Elkezdett minket foglalkoztatni, hogyan tudunk kompromisszumokat kötni, előrelépni, vagy háttérbe vonulni, ha éppen az a szükséges. 

Meszerics András különös, kísérletező, tehetséges zenész, 19 éves kora ellenére számos improvizációs és experimentális zenei projektben vett már részt, három éve kontakttánccal is foglalkozik. Hogyan találkoztatok egymással?

R.A.: Andrásra a darab dramaturgja, Simányi Zsuzsanna hívta fel a figyelmem. Elhívtuk őt a nemzetközi felvételire tavaly áprilisban, ahol András rögtön kitűnt a többiek közül. Nem csak az életkora miatt, vagy azért, mert ő nem tanult profi tánciskolában, hanem azért is, mert rendkívüli természetességgel, egyszerűséggel volt jelen köztünk. Ez rögtön megfogott minket. A próbafolyamat mélyvíz volt számára, hiszen egyik pillanatról a másikra bekerült egy profi közegbe, magas elvárásokkal szembesült, ahol nála tíz évvel idősebb, tehetséges és kiforrott táncosokkal dolgozott együtt. De Idóval úgy gondoljuk, hogy a nehéz feladat ellenére megállja a helyét.

M.A.: Eredetileg zenész vagyok, de három éve táncolok, és sokféle kortárs kontakt improvizációban vettem már részt. Tavaly felvételiztem ebbe a projektbe, és bekerültem a csapatba. Karaktereket kerestek, sokoldalú személyiségeket, szóval nem a tökéletes tánctechnika volt a lényeg. Énekelek is a darabban, egy dzsessz-sztenderdet is előadok és a dadogástól kezdve sokfajta hangot adok ki magamból. A tánc gyerekkorom óta jelen van az életemben, akárcsak a zene, de valahogy úgy alakult, hogy előbb kezdtem az éneklésben elmélyedni. Tagja lettem a Soharóza kórusnak, és velük sokfelé felléptem. Aztán egy mozi élmény jelentősen megváltoztatta az életem. Igazán hatott rám Wim Wenders Pina Bausch-ról készült dokumentumfilmje, nagyon inspirált és azt mondhatom, hogy miatta kezdtem el a táncra művészetként tekinteni. Kamaszkoromban azért kezdtem el zenélni, mert úgy éreztem, hogy a zenén keresztül tudom a leginkább kifejezni magam. De a tánc, az Ego Trip, mint első komoly, táncszínházi munka, és a próbafolyamat rengeteg dolgot felszínre hozott bennem, régi emlékekkel teli dobozokban kellett mélyen bányásznom. Alkotótárs, és ezzel együtt felelős is lettem a többiekért. Azt hiszem, megerősödtem a próbafolyamat során, és ezzel a munkával egyensúlyba kerültem önmagammal. Már képes vagyok közelről vizsgálni magamat, és el is engedni azt, amivel szembesülök. A munka ideje alatt a magánéletemben is sok változás történt, például elköltöztem a szüleimtől, egyedül kezdtem élni, szóval kicsit felnőttem.