"Kiléptem a színházi függöny mögül" - Interjú Ruzsik Katával

Ruzsik Kata 2010-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetem színész szakán, Gálffi László és Ács János osztályában. Azóta New York-ba költözött, elindult zenészi karrierje, és hamarosan felvételizni fog a legendás színészképzőbe, az Actors Studio-ba. Arról kérdeztük, mi következhet egy nagy váltás után. 

A Színház.hu új sorozatában olyan fiatalokat kérdez, akik külföldön találtak új otthonra és színházi elfoglaltságra. 

 

cseresznyeskert

Ruzsik Kata és Mohai Tamás a Cseresznyéskert című előadásban

 

Miért döntöttél úgy a Színház- és Filmművészeti Egyetem elvégzése után, hogy külföldre mész?

 

Ruzsik Kata: Sokan mondják, hogy az egyetem semmire sem garancia, hogy teljesen kiszámíthatatlan, a későbbiekben kinek mi lesz a sorsa. Azt hiszem, nekem elég jó sors jutott, hiszen már másodévesen bekerültem egy előadásba az Örkény Színházban, később a Vígben és a Pestiben töltöttem a gyakorlatom, az osztályunk pedig játszott a Nemzetiben is. Volt ahol, szívesen ott ragadtam volna, mégis úgy éreztem, hogy máshol van dolgom. A Zsámbéki Gáborral, és a Forgách Péterrel való munka jelentette a fordulópontot. Egy pici szerepet játszottam az osztálynak rendezett Zsámbéki-előadásban, A goborlóban, de sok időt töltöttem a színen és imádtam a darabot. Akkor kezdtem kapizsgálni, mit jelent az, hogy az ember végig próbál jelen lenni egy szituációban, hogy teljesen koncentrált, hogy bármit mond, azt meg kell előzze a gondolat. Forgách-csal a Baal-on dolgoztunk, amikor megértettem, hogy egyaránt fontos a belső, illetve a külső kommunikáció, mert az egyik a másikból következik. Ezek mind alapvető színházi törvények, szinte közhelyek, számomra mégsem voltak magától értetődőek. Elkezdett foglalkoztatni, min múlik, hogy magunkévá tudunk-e tenni mondatokat, hogy eljutunk-e a kifejezésig. Akkoriban váltam Chaplin rajongóvá, akkoriban értek valódi színházi, színészi élmények, és egyszercsak azt éreztem, hogy mennem kell, ezeket az élményeket fel kell kutatnom máshol is, ahol a saját gondolataim teremtő erejét a körülményektől függetlenül megtapasztalhatom. Harmadév végén el is döntöttem, hogy külföldre megyek. Amikor erről beszéltem, azzal szembesültem, hogy az emberek többsége nem meri hinni, hogy a képzelet képes teremteni. Ez végképp meggyőzött arról, hogy ki kell szakadnom a megszokott környezetemből. Persze azt nem tudtam, mihez fogok kezdeni egy idegen helyen, nyelvtudás nélkül...

 

Nem beszéltél angolul?

 

Ruzsik Kata: Nem! De vadul elkezdtem tanulni, miközben azt hangoztattam, hogy én Angliába, vagy New York-ba készülök.

 

Mit szóltak ehhez a tanáraid?

 

Ruzsik Kata: Biztattak és nagy beszélgetéseket folytattak velem. Marton László kifejezetten támogatott, Gálffi tanár úr is (Ruzsik Kata egyik osztályfőnöke, a szer.), aki arra nevelt mindannyiunkat, hogy azt csináljuk, amit szeretünk, a lényeg, hogy szívből tegyük... Mire átvettem a diplomám, nagy nehezen megszereztem a középfokú nyelvvizsgát, és akkor már tudtam, hogy New York a cél, ugyanis amióta hallottam róla, szenvedélyes szerelmemmé vált az Actors Studio. Ez egy ingyenes műhely színészeknek, ami már 1947 óta létezik. Az első igazgatója Lee Strasberg színész-rendező, drámapedagógus volt, aki Szatnyiszlavszkij módszerét oktatta olyan sztároknak, mint Marlon Brando, James Dean, Marilyn Monroe, vagy Al Pacino, aki jelenleg vezeti a new york-i stúdiót. Aki oda bekerül, egy életre tag marad. Részt vehet a stúdió mesterségóráin, belső castingokon, folyamatosan képezheti magát, találkozhat a városban járó színészekkel, szabadon alkothat, tehát kivételes helyzetben dolgozhat, ’hazajárhat’ a stúdióba. Az a nagy álmom, hogy engem is felvegyenek. Van időm, Dustin Hoffmann is csak a kilencedik próbálkozás után jutott be. (Mosolyog.)

 

Az interjúban említett Baal produkcióról 

 

Mi történt miután eljöttél Magyarországról?

 

Ruzsik Kata: Megpróbáltam kizárni a múltat, beiratkoztam egy nyelviskolába, majd fél évig csak az anyukámmal, telefonon beszéltem magyarul. Mindenhol szavakat jegyzeteltem, az utcán, a parkban, este az ágyban. Küzdelmes volt az indulás, de hatalmas élményt jelentett minden megtett lépés. Kicsit szorongtam, mert hiányoztak azok a fogódzók, amelyekbe korábban kapaszkodhattam, mégis éreztem, hogy a helyemen vagyok. Nagyon örültem, mert többen megjegyezték, milyen jól haladok az angollal, ez jót tett az önbecsülésemnek. Egyre otthonosabbá vált New York, hamar megszoktam, hogy minden nap hoz valami újat. Itt elképzelhetetlen, hogy úgy maradjon az ember, ahogy ide érkezett... 

 

Az, hogy egy másik nyelven beszélsz formálta a gondolkodásodat? 

 

Ruzsik Kata: Biztosan! Aki idegen nyelven beszél, új önmagára talál! Eleinte nagyon magas hangon szólaltam meg angolul, nem is tudom miért... Akkor kezdtem sajátomnak érezni a nyelvet, amikor a hangom már ismerősen csengett. Időbe telt, amíg a „hey, how are you?”-ra lazán tudtam válaszolni, vagy a reggeli kávé mellett értelmes szöveggé álltak össze a nyelvi dallamok, amik körülvettek. Határozottan éreztem, ahogy a gondolkodásom a közeg, az izgalmak hatására kezd átalakulni, és apránként elmúlnak a félelmeim, megszabadulok a megfelelési kényszertől, elindul bennem a túlélési mechanizmus. Mielőtt kijöttem, már elkezdtem kapcsolatokat építeni magyar színészekkel, ők rengeteget segítettek nekem a tájékozódásban. Elárulták, hol tudok például castingokról informálódni, milyen iskolák, internetes portálok léteznek, ahol az alkotni vágyók egymásra találhatnak. Miközben feltérképeztem a színészi lehetőségeimet, egy másik gyerekkori álmomat is elkezdtem hajszolni: teljes erőbedobással kerestem egy zenekart. Többszáz hirdetés közül rátaláltam a Cosmolingo (ma már King Holiday) együttesére, énekest kerestek. Annyira tetszett a kicsit funkys, kicsit rockos, kicsit jazzes anyaguk, hogy jelentkeztem. És felvettek! Másfél évig nyolc amerikai fiúval jártuk a várost, New York szinte összes helyszínén megfordultunk, ahol zenei élet zajlik. Hatalmas élmény volt a srácokkal játszani, mert feltárult egy új világ. Ebben a világban mindenki magából építkezik, az énekes, a dalszerző, a zenész egy és ugyanaz, és pont azért lesz belőle valaki, mert a mesterséget a maga teljességében űzi. 

 

Honnan ered a vonzódásod a zenéhez?

 

Ruzsik Kata: Mondhatni, egész pici korom óta énekelek. Két és fél évesen kisszínpadot raktam össze otthon, és gagyi szöveggel nyomtam a rockzenét. Az egyetemi évek alatt pedig vokáloztam. Sokan biztattak arra, hogy komolyabban foglalkozzak a zenével, de csak New Yorkban, a sok koncert és pozitív visszajelzés hatására kezdtem azt érezni, hogy meg kell valósítanom a zenei ötleteimet. Ezek nem találkoztak a Cosmolingo elképzeléseivel, ezért kettévált az utunk. Időnként belekényszerítem magam új helyzetekbe, így kénytelen vagyok megcsinálni azt, amit tervezek. Könnyen lehet, hogy különben kibújnék a feladat alól...

 

ruzsikkatal

 

Mire kényszerítetted magad?

 

Ruzsik Kata: Először arra, hogy használjam a gitáromat, a keyboardomat, és hogy angol naplót írjak. Az, hogy mennyire tudok angolul, akkor derült ki igazán. Az első pár oldalból született az első dalaim egyike a Not fair, ami édesapám elvesztéséről szól. Már itt éltem, amikor kiderült, hogy nagyon beteg, ezért Magyarországra kellett utaznom. Pár órával azelőtt, hogy odaérhettem volna hozzá a kórházba, meghalt. Akkor úgy éreztem, hogy vége a világnak, hónapokig káosz volt a lelkemben, de nem lehetett megállni. A zene segített megélni a gyászt és segített túllépni a fájdalmon is, ez pedig megerősített abban, hogy érdemes folytatnom a dalszerzést.

 

Tervezed, hogy egyszer lemezt is készítesz...

 

Ruzsik Kata: Igen, mindenképpen. Társszerzőkkel és producerekkel is dolgozom már az anyagon, például a new york-i Ryan Kellyvel, az RSK Audio producerével és egy kedves barátommal, aki régóta támogat, Víg Arnolddal, a Silverhill Studio zenei vezetőjével, aki szerzőtársam volt a Not fair című dalban. Ryannel egyébként egy ausztrál zenekar lemezén is együtt dolgozunk, én mint dalszerző szövegíró működök közre. Az utóbbi időben két angol producerrel, Eric Alamango-val és Bryan J Robson-nal is közös munkába fogtam. Illetve egy akusztikus projektbe is belevágtunk két zenésszel, akikkel részben a saját a dalaimat, részben feldolgozásokat játszunk. Az első koncerten már túl vagyunk, de egy egész koncertsorozatot tervezünk. Az egyik munka hozza a másikat. Most olyan az élet, mint a hurrikán, nagy lendülettel visz...

 

A színház milyen helyet foglal el benne?

 

Ruzsik Kata: Nemrég hallottam a rádióban egy interjút Gálffi tanár úrral, akit arról is kérdeztek, hogy vannak egykori diákjai, akik elhagyták az országot, és a pályát. Csak néztem magam elé... Úgy gondolom, én nem kanyarodtam le az útról, amin elindultam, aminek a színház része. A napokban fogok újra felvételizni az Actors Studio-ba, újabb és újabb projektekbe fogok belevágni a barátaimmal, akik között egyaránt található hangmérnök, filmrendező, zenész, színész, és folyamatosan keresni fogom a játék lehetőségét. Munka mindenhol van. Színházi kezdeményezések mindenhol vannak. Addig kell gyalogolni, amíg színészi munka is akad, vagy meg kell teremteni a körülményeit. 

 

 

Téged hogy talált meg a színészi munka New Yorkban?

 

Ruzsik Kata: Megismerkedtem a New York-i Magyar Könyvesbolt egyik tulajdonosával, Zsédely Tímeával, aki pár évvel ezelőtt alapított egy magyar társulatot Pilvax Players néven. Ez egy szuper kis csapat, játszanak benne amatőrök, és profik is. Tímea felajánlotta, hogy ha van olyan projekt, amit szeretnék megvalósítani, támogat, mint producer, vagy mint szervező. Ezt megköszöntem, és hozzátettem, hogy főként angol produkciókban szeretnék részt venni, hogy gyakoroljak. Mire elmondta, hogy megrendezné Pozsgai Zsolt Liselotte és a május című darabját, és arra gondolt, hogy én játszhatnám a főszerepet. A Liselotte életében megjelenő férfiakat pedig egy színészre bízná, akinek a kiválasztásában segítségére lehetnék. Így került a képbe egy nagyon jó barátom, egy tehetséges, fiatal színész fiú, aki öt éve költözött New York-ba: Kardos Kristóf. A mi előadásunkban Liselotte egy New York-ban élő emigráns nő, akihez különböző nemzetiségű férfiak érkeznek. A darab kifejezetten Dream Up fesztiválra készült, ami minden évben kiemelt médiafigyelmet kap New Yorkban. (A Dream Up az off-off Broadway világában egyedülálló fesztivál. A szerk.) Ott fellépni legalább akkora élmény volt, mint az, hogy angolul játszottunk. Hiszek benne, hogy lesz folytatás. 

 

Korábban kaptál olyan bírálatot, ami alááshatta volna a magadba vetett hited?

 

Ruzsik Kata: Már stúdiósként, az Újszínházban is nagy szeretet vett körül, akárcsak a Színművészetin. Ács János (Ruzsik Kata másik osztályfőnöke, a szerk.) mindig azzal biztatott, hogy én egy fura, tragikomikus alkat vagyok, és ez ritka. Kaptam is tőle egy Piaf-könyvet... Soha nem ért olyan kritika, ami megkérdőjelezte volna a képességeimet, inkább azért toltak le, ha eltunyultam. Hittek bennem, pedig kezdetben nehéz lehetett velem próbálni. Amíg magunk között dolgoztunk az osztállyal, addig minden ment, de amikor jött a rendező, félve haladtam befelé, mert határozott elképzelésem volt arról, mit akarok csinálni és ehhez viszonyítottam. Tehát magammal vívtam a harcokat, pláne, hogy elég kritikusan szemléltem a saját működésem. Ma már nyitottan, zavartalanul próbálok. Ezt is New York-nak köszönhetem, mert megtanított a türelemre. Beláttam, hogy két lehetőség van: vagy vállalok egy feladatot, vagy nem. Ha nem, elvégzi más, ha igen, akkor nincs idő agyalni, tépni magam a hiányosságaim miatt. Ha egyszer megcsinálok valamit, akkor bármikor meg fogom tudni csinálni! Egyszer kell megcsinálni... Más megvilágításba kerülnek a dolgok, ha az ember körül eltűnik a védőfal, az „ide nem lehet bejönni, próba van” biztonsága. Jó kimozdulni a komfortzónából, mert egy idegen környezetben az árnyaid helyett csak az eszközeid maradnak, csak a tested van, a hangod van, a tudásod van, a helyzet van. 

 

Hogy látod, mennyiben múlik egy nagy váltás az anyagiakon, a szervezésen?

 

Ruzsik Kata: Szerintem a váltás a bátorságon múlik, meg persze a rögeszméken. (Nevet.) Menni kell, mert gazdagabb leszel, ha nekivágsz, mert többet veszíthetsz, ha meg sem próbálod. Ha magadra vagy utalva, olyasmit fogsz megtanulni az életről, amit senki nem vehet el tőled. Megszűnnek számodra a távolságok, ami elérhetetlennek tűnt, közelebb kerül. Azt hiszem annak, aki felfedezőtúrára indul, egyre több dologról lesz mondanivalója, mint színész, mint zenész, mint festő vagy szobrász. Az indulás persze felőröl némi pénzt, de nekem elég hamar a saját lábamra kellett állnom. Huszonéves magyar lányként nem azzal az elvárással érkeztem Amerikába, hogy azonnal bekerüljek egy hollywoodi filmbe. De vonz ennek a lehetősége, és vonz az a hosszadalmas munka is, ami idáig elvezethet. Ma már biztosan tudom, hogy ez az a hely, ahol bármi lehetséges. Ha Amerikában keményen dolgozol, akkor minden csak idő kérdése. Ezt a környezetemben számos példa bizonyítja. 

 

liselotte

A Liselotte májusban című előadásban 

 

Hogy látod, miként változtál az utóbbi időben?

 

Ruzsik Kata: Megtanultam feltalálni magam, kiléptem a színházi függöny mögül, ahonnan minden olyan félelmetesnek tűnt, ahol nem tudtam, mi zajlik a világban. Azt sem tudtam, milyen, amikor az ember megkeresi magának a lehetőségeit, amikor megdolgozik értük, amikor kissé számkivetett, de nem hiányzik neki a támogatás vagy a példamutatás, mert olyan állóképességet fejleszt ki, hogy elmúlnak a félelmei a jövővel kapcsolatban. Most már tudom. Az elmúlt három évben sokkal többet tanultam magamról és a világról, mint az azt megelőző huszonkettőben. Megkeményedtem, életrevalóvá tett a város, a helyzet. Remélem nem hangzik nagyon nagyképűen, de engem már bárhol kirakhatsz a világban, a dzsungelben, Izlandon vagy akár újra Magyarországon, biztos, hogy túlélem és valószínűleg jól is fogom érezni magam. Nemrég valaki azt mondta nekem, hogy álomvilágban élek. Ezen nevettem. Az érkezésem maga volt a felébredés az álomvilágból.

 

 

Tóth Berta / Színház.hu

 

Interjúnk március 31-én jelent meg. Ruzsik Kata április közepén felvételt nyert az American Academy of Dramatic Arts-ba! GRATULÁLUNK!

 

 

 

süti beállítások módosítása