„Mindig a fiatalokra kell hallgatni" – Formanek Csaba a Bakelitben rendez

Weiner Sennyey Tibor: Cicero Szicíliában című drámáját április 22-én mutatja be a Radikális Szabadidő Színház a Bakelit Multi Art Centerben. A társulat művészeti vezetője, az előadás rendezője, Formanek Csaba válaszolt a Bakelit kérdéseire.

 FA 5685-Edit

Fotók: Fekete Attila 

 

Mikor szeretted meg a színházat? Mi volt az első olyan maradandó élményed, amikor eldöntötted, rendezni fogsz?

Szegeden, középiskolás koromban találkoztam először a színház gyakorlati oldalával. Korábban nagyon kevés és főként negatív élményem volt gyerekként, mint néző, emiatt előítéletekkel voltam tele. Koy Gábornak, első rendezőmnek és mesteremnek, s több akkori diák színjátszótársamnak köszönhetem, hogy felnyitották a szemem, a fülem, az érzékeim, hogy a színház nem csupán valaminek a halvány fénymásolata, hanem az élet legtelítettebb, legsűrítettebb élménye vagy annak kifejezése is lehet. Még itt kell megemlíteni Szegeden a Régi Zsinagóga és a Thealter fesztivál programját, valamint a Metanoia Színházat, azaz Perovics Zoltánt, akik nélkül nem lehettem volna az, aki ma vagyok. Innentől nem volt megállás. És még nagyon sok embernek köszönhetem, hogy a színház végül hivatásommá is vált, és hogy ma is az.

 

Hogyan és miért jött létre a Radikális Szabadidő Színház?

2000-ben Szegedről Budapestre költöztem, mint ifjú egyetemista, és mintegy örökségként az volt a vágyam, hogy csatlakozzak az Egyetemi Színpadhoz. Miután rájöttem, hogy az már sem gyakorlatilag, sem névlegesen nem létezik, a feladat bonyolultabbá vált. Létre kellett hozni. Ebben – az abszolút nulláról indulva – szép (rész)eredményeket sikerült elérnem az elmúlt tizennégy évben. A Radikális ennek a folyamatnak köszönheti a létezését, mint ahogy a Színváltások fesztivál is. Közben – nem minden ambíció nélkül persze – sikerült belépnünk a független színházak világába is, és végső soron a kétféle – egyetemi és „alternatív" – vonal adta meg a mai arculat és törekvés fő irányait. Ennek megfelelően tagjaink független vagy szabadúszó színészek és egyetemisták, beleértve a különböző színi stúdiókban tanuló növendékeket is. Fiatalabb és idősebb színészek különös egyvelege ez a társulat, nagyon személyes viszonyokkal, amolyan önkiválasztó módon.

 

S mi a helyzet a névvel? Miért épp ez lett a színház neve?

Nehéz volt annak idején a névválasztás, a Radikális Szabadidő Színház elnevezés még 2002-ből származik. Egy vonatút során jutott eszembe, és nem bírtam nemet mondani neki, ráadásul a többieknek is tetszett. Akkori naivitásommal azt kívántam kifejezni, hogy mi a színházat teljes mértékben a szabadidőnkben műveljük, ám ezt nagyon komolyan gondoljuk . Ezért zavar nagyon, ha véletlenül valahol egybeírják a hármas név utolsó két tagját – a Szabadidőszínház amolyan építőtáboros hangulatot idéz számomra, ami nosztalgikus lehet ugyan, de mégsem tudnék vele azonosulni. Az apró különbségek nagyon zavarnak. Az elmúlt években nagyon sokat változott ennek a névnek a lehetséges jelentés-mezője, ez is zavart, és többször elhatároztam, hogy lecserélem, megváltoztatom. Meglepő volt, de minden esetben a fiatal és frissen csatlakozott színészek beszéltek le erről. Valamiért nekik tetszett, olykor szinte ragaszkodtak hozzá. Így maradt. Mára ez már többet jelent számomra: mindig a fiatalokra kell hallgatni, őket kell fülelni, megérteni, mert ők sugallják az igazi utat, ami előre vezet.

 

 FA 5806-Edit

  

Az előadásaid során miben mutatkozik meg, miben szeretnéd kifejezni a „radikális" jelzőt? A Ciceróban hogyan fog ez létrejönni?

Ez a „radikális" energia érvényesül most is. A Cicero Szicíliában című előadásunkat a fiatal színészek határozzák meg, sokkal inkább, mint ahogy akár ők maguk is gondolnák. Csináltunk már épp elég színházat magunkról, csináltam magamról is bőven, és nem kell félteni, csinálni is fogok – most viszont róluk kell szólnia. Ahogyan pár éve a Brutusban vagy az Oberon világaiban sikerült ez a radikálisan fiatal és szabad színház, most ismét ez lesz a cél – felborítani az időt, felborítani a teret, megkeverni önmagunk belső képeit. Ezt arról ismerem fel, hogy magam is 8-10, néha több évvel megfiatalodom.

 

Weiner Sennyey Tibor a legutóbbi interjújában azt mondta, hogy elsősorban a te személyiséged és elvetemültséged inspirálja. Hogyan vélekedsz erről a kijelentésről? Hogyan látod te saját magadat, a rendezéseidet, a színházat, az alkotásaidat, és egyáltalán mi, vagy épp ki inspirál leginkább a munka kapcsán?

Szerintem Tibi túloz velem kapcsolatban, mert az elvetemültséget sokkal inkább önmagából szerzi, és nem belőlem. Ugyanakkor jó ezt valakire ráfogni, ahogyan most én is ráfogom. Ő sokkal elvetemültebb, mint én, viszont finomabban tudja megfogalmazni, s ez bizonyára abból fakad, hogy sokkal nagyobb szíve van, mint nekem. Én viszont éppen ezért tudok szigorúbb és következetesebb lenni. Ez a találkozás tehát számomra jóval többről szól, mint a közös munkáról. Sőt, a közben kialakult barátságnál is többről. Mert nagyon jól kiegészítjük egymást, és e nélkül, ahogyan sok alkotótársunk is alakítja az én rendezői és egyéb önképemet, nem is lehet rólam beszélni. Együtt meg végképp nem léteznénk... Ebbe most beleértek mindenkit, akivel az elmúlt években együtt dolgozhattam, legyenek ők példaképek, mesterek, vagy társak. Általuk lettem, vagyok, és leszek. A többi csak a hóbortjaim, hangulataim, képzelgéseim kusza pókhálója, melyet bármikor elfújhat egy erősebb szél.

 

Miért épp a Cicero a következő, amit megrendezel? Közös ötlet volt Weiner Sennyey Tiborral, hogy meg kéne írni?

Szeretnénk bemutatni az antik kultúra szépségét és romlását, s közben megérteni, hogy az európai kultúrtörténetben hogyan jutottunk el a máig. Mindkettőnket nagyon zavar, ha szellemi sivárságot érzünk magunk körül, ezért ezzel szemben megpróbálunk egy új vírust kifejleszteni. A Szapphó után a Cicero ennek egy új állomása, amit a trilógia harmadik darabja fog megkoronázni. Utána pedig új trilógiába vágunk, ami nagyon magyar téma lesz, és sokakat fog megdöbbenteni vagy éppen ünneplésre hívni. Pár nagyon ihletett és tehetséges emberrel létrehozzuk most a Drót online folyóiratot, amitől szintén kulturális forradalmat várunk. Szóval az egésznek az az oka, hogy forradalmár-komplexusunk van. Kutatunk, nevetünk, szenvedünk tehát, és szenvedélyesen kérdezünk – mi mást lehetne tenni manapság?

 

A színdarabhoz és az előadáshoz a szereplők személyes történeteit és írásait is felhasználtátok. Miért?

Írtam egy, majd még egy levelet – amolyan rendezői expozét – a társulatnak, amiben igyekeztem kifejteni, milyen színházat szeretnék most létrehozni. Ez egy bonyolult, sok lépcsős struktúra, avagy inkább vágyhalmaz, de minden abba az irányba mutatott, hogy ezt egyedül, Tibivel, nem vagyok képes létrehozni. Tibitől azt kértem, hogy nyissa meg az írói univerzumát a színészek előtt és előttem; a színészektől, hogy legyenek személyesek; magamtól meg azt, hogy legyek mindebben könyörtelen. Jót nevetek most az egészen magamban: örömmel tölt el, hogy ilyen átjárhatónak bizonyultak azok a falak, amiktől rettegtem.

 

 FA 4706-Edit

 

Neked mit jelent a darab?

A lelki vagy anyagi korrupcióról szól. Leginkább arról, ahogy mi magunk sem tudunk menekülni a csábításból, a fertőzésből. Vagy mégis?

 

Hogyan kell elképzelni nálatok egy próbát? Jelen esetben, hogy zajlik a Ciceróé?

Most éppen a karakterek pszichológusa próbálok lenni, ők keresik a páciens szerepét, de közben már írjuk az anamnézist, a terápiát. Építjük a cselekményt, próbáljuk lebontani a legmélyebb akciókig. Összehangolni a színészek alkatát a szereplőkével. Közben fölmerülnek formai lehetőségek, markáns irányok. Anyagi problémák. Határok és végtelenek. Dramaturgia. Költészet. Logika. Meglepetés. Minden egyszerre épül. Nyugodtak vagyunk és játékosak. De rövid az idő, és sűrűsödik a lét.

 

Mit vársz el a nézőktől egy előadás kapcsán?

Egyszerre szeretném teljesen átadni magam a közönségnek, és egyszerre végletesen eltaszítani magam tőle. Nem tudom, mit várok. Mindent, semmit, valamit! Találkozásokat, közös utak lehetőségét várom, akár a kritikán keresztül is. Hogy sokan legyenek és örömmel jöjjenek el, s úgy – mégis másképp – menjenek haza. Hogy tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül!

 

Április 22-én a Bakelitben mutatjátok be a darabot. Milyen visszhangra számítasz a premier után?

Ezt beleírtuk a darabba, komolyan is gondoljuk. Meg kell nézni!

 

Most csak és kizárólag erre koncentrálsz, vagy már vannak jövőbeli, további terveid is?

Rengeteg terv van, nagyon jó tervek, melyekről szívesen beszélnék, de a jelen ügyeit is hosszas fölsorolni. Több próbafolyamat és más is zajlik egyszerre, de kétségtelen, hogy ezek közül most a Cicero a legfontosabb számomra. Nem azért, mert ettől várom a legtöbb hasznot – bármilyen értelemben is –, hanem mert ez a legkomplexebb, a legátfogóbb, a legnagyobb falat most. Közben naponta dolgozunk az ex-radikális színész-táncos Szitás Balázzsal, aki felkért egy fizikai színházi szóló-előadás rendezésére. A Véraláfutás premiere április 11-én lesz az S8 Pincében. Szerintem brutálisan erős lesz, főként azért, mert Balázs sajátos személyiségéből indultunk ki, amit színházi és táncos eszközökkel addig nagyítunk, hogy egy pszichopata létállapot hiteles rajzát kapjuk meg. Próbálok színészként a Théba Művészeti Iskolában, ahol Jancsó Sarolta rendezésében készül vizsgaelőadásként a Sirály, ebben szinte főszerepet, Trigorint alakítom. Nagyon tanulságos számomra ez a klasszikusabb színházi tapasztalat, vendégként a színinövendékek világa, saját belső témáim tekintetében pedig szintén telitalálat – szerelem, művészet és életstratégiák útvesztőjére mutat rá ez a darab, és színészként nagyon vigyáznom kell, hogy a személyes érintettség okán nehogy túltengjen bennem a rendezőként kinövesztett diktátor. Rájöttem például, hogy a színészet sokkal alázatosabb embert kíván, mint aki jelenleg vagyok.

 

Emellett intézem a szokásos társulatvezetői ügyeket: egyeztetek, pályázatokat írok, határidőket vállalok, teljesítek és kések le, marketingelek, honlapot fejlesztek, plakátot készítek, 24 órában. Ebben nagyon sokat köszönhetek társamnak, Csák Györgynek és az általa vezetett-gondozott Spiritusz Egyesületnek, valamint munkatársainak, akik hivatalos hátteret biztosítanak mindennek. És a MÜSZI-nek, Budapest legjobb kulthelyének, személyesen Bársony Julinak, és az ott dolgozó csapattagoknak. Ők nagyon megkönnyítik és fényesebbé teszik a napjaimat. A Bakelittel régi jó kapcsolatot ápolunk, sok előadásunkat játszottuk itt, a Don Quijote lázálmai pedig kifejezetten ide készült, sétálós gyárszínházi környezetbe. Most a teljes főpróbahetet bentlakásosan itt töltjük, ami nagy lehetőség számunkra. Annyi minden vonja el a figyelmünket a hétköznapokban – még nekünk, függetleneknek is szükségünk van olykor ilyen "védett" helyekre. A magánéletem pedig, ha érvényes egyáltalán ez a fogalom, romokban hever, de ez már annyira természetes, s egyúttal inspiráló, hogy hiányozna, ha nem így volna.

 

 

Az interjút készítette: Kovács Maja

Forrás: Bakelit M.A.C.

 

süti beállítások módosítása