"Nem szeretek boldogtalan színészeket látni a színpadon" - Interjú Lőrinczy Attila drámaíróval

Lőrinczy Attila drámaíró remek évadot tudhat a magáénak. Az elmúlt tíz hónapban három darabját mutatták be az ország különböző színházaiban, negyedik munkájának, az Émile Ajar világhírű regényéből készített színpadi adaptációnak próbái pedig épp most zajlanak a Rózsavölgyi Szalonban. A drámaíróval Spilák Klára készített interjút.


Nyáron, Szentendrén Réthly Attila rendezte a Könnyű préda című vígjátékodat, januárban tűzte műsorára a nyíregyházi színház legismertebb munkádat, a Balta a fejbe-t, márciusban tartotta az Operettszínház az Átrium Film-Színházban az Amerikai komédia bemutatóját, a Rózsavölgyi Szalonban május 8-tól játsszák az Előttem az életből írt színdarabot Alföldi Róbert rendezésében. Hogy érzed magad?
Nehéz lenne most panaszkodnom... Ilyen évem valószínűleg soha többet nem lesz. Szabadfoglalkozású íróként, ha az ember bírja erővel, akkor nyolc-tíz pecabotot bedob a „zavarosba": film, színház, irodalom, műfordítás, és várja, hogy valamelyiken kapás legyen. Az, hogy egyszerre négyen is kapás van, mindössze néhány hónap különbséggel, példátlan szerencse.


Milyen érzés, amikor valami elkészül? Hogy ülsz a premiereden nézőként?
Halál idegesen. Még jó, hogy legutóbb, az Amerikai komédia bemutatóján ott volt az orvosom is, mert pánikrohamom volt, az egész testem viszketett, nem kaptam levegőt, a szünetben meg is kérdeztem tőle, hogy ugye nem fogok meghalni a végére? Mert hiába láttam már korábban, hogy működik, tudtam, hogy a színészek szeretik, volt már nyilvános főpróba is, ahol a nézők kifejezetten élvezték, valahogy mégsem tudtam teljesen megnyugodni.


Amikor egy társulat elkezdi próbálni valamelyik művedet, az önálló életre kel és nem biztos, hogy a rendező ugyanúgy értelmezi, mint te, a színészek úgy játsszák, ahogy te megálmodtad. El tudod engedni a darabot? Nem próbálod meggyőzni a rendezőt, a színészt, ha valamivel nem értesz egyet, hogy ezt vagy azt változtassa meg?
Dehogynem, hiszen nehéz tudomásul venni azt, hogy már nem annyira a tiéd a darab, de az utóbbi időben egyre elfogadóbb vagyok. Eleve megtisztelő és nagyon szorongató érzés, amikor az olvasópróbán ülsz, és arra gondolsz, hogy az a rengeteg ember, mint például az Amerikai komédia esetében, színészek, táncosok, zenészek, tervezők és a műszak két hónapon keresztül azon az agyrémen fog dolgozni, amit te az asztalnál kitaláltál. Kifejezetten treníroztam magam az elmúlt tizenhat évben arra, hogy el tudjam fogadni, nem csak az van, amit én gondolok. Pokoli helyzeteket teremthetsz ugyanis magadnak és a társulatnak is, ha a fejedben szerzőként megy egy film és állandóan azt akarod viszontlátni. Annak pedig kifejezetten örülni tudok, ha a kollégák a próbák alatt olyasmiket találnak ki, amik nekem eszembe se jutottak.

 

lorinczy-stekovics

Fotó: Stekovics Gáspár


.Akkor fontos, hogy olyan rendezővel dolgozz, akivel ismeritek egymás gondolatait, ízlését, van egy közös nyelv?

Jóval kell dolgozni. Koltai M. Gáborral ugyan még nem dolgoztam, de jól ismerem a színházi világát, nem kellett nagyon gyanakodnom, hogy valami bődületes baromságra készül a nyíregyházi Balta kapcsán. Réthly Attilával, aki már öt darabomat rendezte, mély barátság köt össze minket, senkivel nem tudok olyan önfeledten és konstruktívan beszélni a készülő produkciókról, mint vele. Amellett, hogy kitűnő rendezőnek tartom, a legjobb dramaturg, akivel életemben találkoztam; akár a darabírás folyamatának részese, akár már kész példányt kap, hihetetlen mennyiségű kérdéssel, kritikával és ötlettel áll elő, s mindeközben nem erőszakos, amihez ragaszkodom, azt tudomásul veszi. Nekem vele kapcsolatban nagyon átélhető a Mészöly Miklós-i mondat igazsága: Egymáson múlunk. Mert csodálatos véletleneken múlik az élet. Ha az ő átütő kaposvári Balta-variációja nem készül el 1999-ben, valószínűleg minden sokkal nehezebben alakult volna a pályámon.


A Balta a fejbe a legtöbbet játszott műved. A nyíregyházi előadás miben különbözik az előzőektől?
Legfőképp a főszerepet játszó Gulácsi Tamás személye teszi különlegessé, egészen más karakter, mint az eddigi Richárdok voltak. Ő egy hihetetlenül védtelen, érzékeny fiú, így az egész története és bukása sokkal torokszorítóbb és drámaibb lett, mint a korábbi előadásokban.


Kért a rendező valamiféle változtatást, aktualizálást a szövegben, esetleg olyasmit, amit kifejezetten a nyíregyházi színészekre kellett írni?
Te hallottál valamit?


Nem. Miért?
Az történt ugyanis, hogy Tasnádi Csaba, a színház igazgatója arra kért, lehetőség szerint a trágár kifejezéseket, amikből mintegy kétszáz volt a darabban, vegyem ki, hogy ezekkel ne provokáljuk fölöslegesen a polgári közönséget. Nagyon röviden gondolkoztam csak el a kérésén, jelesül azon, hogy ha ezt megteszem, akkor vajon elárulom-e önmagamat vagy sem, és valamiféle prüdériát, eufemizmust szolgálok-e. Hamar arra a következtetésre jutottam, hogy semmi baj nem történik, ha a színész nem azt mondja, hogy „Baszd meg, jó hogy már meg nem ágyazol", hanem azt, hogy „Zoli, jó hogy már meg nem ágyazol". Ha a szándék és az indulat mögötte van, akkor ez egy és ugyanaz. A Balta volt az első darabom, amiben még nagyon bátran használtam mindenféle szlenget, argót, trágár szöveget. Később már kevésbé szerettem ezt a fajta szabadosságot, mert zavar, hogy a magyar színházban még mindig az a poén, ha valaki elkáromkodja magát. Ez nekem majdnem olyan olcsó hatáskeltés, mint a primér aktuálpolitizálás. Az ezután írt tizenkét darabomban egyébként mindig kerültem a trágár szavakat. Tehát kifejezetten érdekelt is, hogy működik a Balta a fejbe, ha nincsenek benne vulgáris kifejezések. Talán ha két-három helyen hiányzott.


Az Amerikai komédia teljesen más műfaj, zenés vígjáték, ami írói pályádon az első ilyen profilú munka.
Hát igen, szorongtam is kissé, de izgatott is, hogy egy számomra ismeretlen műfajban és közegben kipróbálhatom magam. Meg aztán így ötven fölött nekem is egész jólesik, ha nem nyomasztom, hanem kicsit megmulattathatom a nézőket. Nagyon jó hangulatú próbafolyamat volt fantasztikusan jó szellemű emberekkel. És az egésznek még következménye is lett, mert a bemutató után Kerényi Miklós Gábor, az Operettszínház igazgatója felajánlotta, hogy szerződjek a színházhoz vezető dramaturgnak, amit én ilyen kellemes tapasztalatok után nagy örömmel el is fogadtam.

 

Felkérésre írtad vagy a saját ötleted volt?

Felkérésre íródott, de nagyon nagy szabadságot kaptam. Úgy szólt a feladat, hogy Bársony Bálint zeneszerző szving zenéjéhez készítsek librettót. Én meg azt kértem, hogy a dalszövegeket is én írhassam.

 

amerikai komedia1

Amerikai komédia - Janza Kata és Dolhai Attila (Fotó: Éder Vera)

 

Írtál már dalszöveget?

A Csoda alkonya zenés darab volt, de ott előbb készült el a szöveg és Melis Laci arra írta rá a dalokat. Zenére szöveget most először írtam, vagy úgy, hogy egyszerre születik a kettő. Ez volt az egyik legnagyobb élmény az egész munkában.


A darabot Aszlányi Károly azonos című vígjátéka alapján írtad. Miért éppen ezt a művet választottad?
Rengeteg ekkoriban született színdarabot és regényt olvastam, hogy megtaláljam, melyik az a vicces, bolondos, őrült történet, amihez valami szvinget hozzá lehet pakolni. Hetekig jártam a Színházi Intézetbe, míg végül megtaláltam az Amerikai komédiát, amelynek 1938-ban volt a bemutatója a Belvárosi Színházban Mezei Máriával és Latabár Kálmánnal a főszerepben.


A sztori tetszett meg vagy a karakterek?
Is-is. Sokkal vagányabb, frivolabb történet ez, mint a legtöbb akkoriban született darab. De amikor nekiálltam, hogy mondatról mondatra átgyúrjam, már sokkal kevésbé tartottam jónak, és sokkal inkább éreztem azt a port, ami nyolcvan év alatt óhatatlanul rárakódik mindenre. A vége az lett, hogy az egész darabban talán öt vagy hat Aszlányi mondat maradt, a történetből pedig az első felvonás fő szálának alapfordulatai, de az egész második felvonást és sok figurát én találtam ki, ezért is vettem a nevemre. Aszlányi motívumait felhasználva, ezt a saját darabomnak tekintem.


Igyekeztél megragadni a harmincas-negyvenes évek stílusát vagy mai nyelven beszélnek a szereplők?
Jó esetben ez egy ravaszabb dolog. Régebbi anyagokkal dolgozva mindig fölmerül, hogy nem kellene-e aktualizálni, a mába tenni a sztorit? Ennek nagyon nagy divatja van mostanság. Én is eltöprengtem ezen a lehetőségen, de viszonylag hamar rájöttem, ha azt a történetet, hogy egy mai szinglinek tekinthető munkamániás, besavanyodott nőt egy kalandor pasi meghülyít, megtapos, majd agyoncsókolgat, a mába teszed, akkor az nem stimmel. Ma nincsenek ilyen karakterek, a történet pedig elveszíti minden hitelét és báját. Ugyanakkor látszólag a saját korában tartva, finoman stilizálva és a nyelvvel bűvészkedve úgy lehet maivá tenni, hogy a néző azt nem primér módon érzékeli.


A zenés vígjátéknak megvannak a műfaj által megkívánt alakjai. Mennyire törekedtél arra, hogy ezekben legyen egyfajta jellemábrázolás, hogy árnyaltak, motiváltak legyenek a figurák?
Nagyon törekedtem. Ezekben a történetekben archetipikus figurák vannak a gaz csábítótól, a papucs férjen és a sárkány feleségen át a fékezhetetlen életkedvű anyáig és a mafla udvarlóig. De azt gondolom, hogy ezek az archetípusok csak akkor működnek, ha nagyon színesen, gazdagon, egyéni színekkel fel vannak öltöztetve. Én egyébként is mindig a karakterből indulok ki, ezt élvezem legjobban a drámaírásban, a figurák kitalálását. Amikor ezek találkoznak, abból következik egy szituáció: hogyan fognak viselkedni egymással, abból pedig kialakul a történet. Tényleg úgy csinálok, mint egy gyerek a bábszínházában: ezt iderakja, azt oda, ez azt mondja, az meg emezt és előbb-utóbb összeáll a sztori.

 

Elottem az elet

Előttem az élet - Margitai Ági, Csomós Mari és Lukács Sándor (Fotó: Éder Vera)

 

Törekszel arra is, hogy mindenkinek meglegyen a maga igazsága?

Persze. Meg arra is, hogy minél több jó szerep legyen benne. Nem szeretek boldogtalan színészeket látni a színpadon.


Ez azt jelenti, hogy egy színdarab számodra nem az önmegvalósítás, az önkifejezés eszköze, hanem valamifajta alkalmazott művészet?
Szerintem a drámaírás néhány jeles kivételtől eltekintve nem önmegvalósító műfaj. Ez nem az alanyi költészet terepe. Azt szoktam mondani önironikusan és cinikusan, hogy színdarab író az lehet, aki öt-hat elmeháborodottat nagyobb gond nélkül ki tud állítani önmagából. Majdnem minden darabomban van négy-öt figura, akinek bizonyos vonásaiban – olykor csak utólag - magamra ismerek. Általában a gyöngeségeimet szoktam beleírni. Én így gyónok.


Ebből a szempontból még szerencsésebb, ha tudod, kinek írod a szerepet, mert akkor az ő személyiségét is bele tudod építeni a karakterbe.
Nagyon szeretem, amikor tudom, hogy ki játssza ezt vagy azt a szerepet. Az utóbbi években sokszor dolgoztam felkérésre és kifejezetten kínoztam az igazgatókat meg a rendezőket, hogy ha egy mód van rá, mondják meg, ki játszik a darabban. Az nagy segítség nekem.


Az első pillanatban tudtad, hogy az Ajar regényből készült Előttem az életnek a főszereplője Margitai Ági lesz, hogy egy tizennégy éves arab kisfiút egy idősebb színésznő formál meg. Honnan jött ez az elképzelés?
Először is fontos megjegyezni, hogy ezt például nem tekintem saját darabomnak, ez egy átirat. Egy sokszereplős regény kamaraszínpadi változatát készítettem el négyszereplősre, hogy a Rózsavölgyi Szalon intim terében működni tudjon az előadás. Ajar szövege rendkívül erős, van egy egy nagyon karakteres világa, egyszerűen nem igényelt komolyabb írói beavatkozást, számomra ez egy dramaturgiai szakmunka volt. Zimányi Zsófiával, a Szalon művészeti vezetőjével egy ideig nem voltunk biztosak benne, mi a jobb, ha Ági Momo lesz, a tizennégy éves kisfiú, vagy Róza mama. Amikor Alföldi Róbert elvállalta a felkérést, hogy megrendezze az előadást, ő azonnal az első változatra voksolt, és azt találta ki, hogy az összes szerepet idős színészekkel játszatja. Amúgy nekem is szent meggyőződésem, hogy Ági habitusát tekintve sokkal inkább egy arab utcagyerek, mint egy zsidó öregasszony. Egyébként pedig nagyon szeretem azt a fajta színházat, amelyik túllép a realista, klasszikus szerepkörök sémáin. Egyik nagy élményem például George Tabori Shakespeare kollázsa, a bécsi Kreis Theaterben 1989-ben bemutatott Bolondok és szeretők, ahol Tabori nyolcvan évesen a hatvanvalahány éves Hildegard Schmahl-lal egy lépcsőn ülve a Rómeó nagy ébredési jelenetét mondta, és potyogtak a könnyeim. Senkit nem zavart, hogy az a Rómeó hány éves. Ott ült ez a csodálatos, gyönyörű pátriárka és a tündéri arcú öregasszony, néztek maguk elé és mondták a Rómeó és Júliát. Ez nekem sokkal izgalmasabb színház, mint amikor a buta szőke kislány buta szőke kislányt játszik, a gonosz öregember pedig gonosz öregembert.


Ki a másik három szereplő?
A zsidó öregasszonyt, aki árva, elhagyott gyerekeknek tart fent egy otthont, Csomós Mari alakítja. A házban nagy forgalom van, de a mi darabunkban a Szalon adottságaihoz szabva csak ketten jelennek meg. Az arab apa, aki a gyerekéért jön, Rajhona Ádám lesz. Ez egy külön zárt tízoldalas nagyjelenet. Valamint megjelenik Rosa mama és Momo a házban lakó barátja, egy harmincöt éves fekete transzvesztita, volt bokszoló. Őt Lukács Sándor formálja meg.


Az intenzív színházi létezés alatt volt időd az önmegvalósításra?
Egyre távolabb kerülök az önmegvalósítástól. Van egy önéletrajzi regénytémám, de nem tudom, hogy valaha is megírom-e. Az én történetem, amit csak én mesélhetek el. Nehéz eldönteni, hogy a szemérmem nem enged-e vagy a gyávaságom, de húsz éve kínoz ez a dolog és sajnálnám, ha sose tudnám megírni. Rendes fatalistaként azonban azt kell mondanom, hogy ha nem fogom megírni, akkor az valamiképpen így lesz jól. A nehéz, személyes történetek vallomásos megírásai már-már terapikus dolgok, és nem biztos, hogy jót tesznek. Lehet, hogy a félelmem, ha valóban félelmem tart vissza ettől, nem alaptalan. Az, hogy a művészet gyógyít, nem feltétlenül igaz. Van, amikor gyógyít és van, amikor beteggé tesz vagy összetör.


Egyébként hogy dolgozol? Mindennap fix időpontot jelölsz ki és akkor mindenképpen kényszeríted magad a munkára, vagy akkor írsz, ha jön az ihlet?
Azt hiszem, a rendesen dolgozó írók többsége afféle magánhivatalnok, szigorú beosztással. Oda kell ülni az íróasztal elé mindennap. Ezt megtanultam, de hiába gyakorolja az ember húsz-harminc éve ezt a dolgot, semmi garancia nincs arra, hogy amikor odaülsz, és nem megy, akkor valaha még bármi is az eszedbe jut. Ez iszonyatos érzés. Ilyenkor az ember csitítgatja magát, hogy nem baj, majd megjön.


Erre nagyon rá lehet görcsölni, nem?
Ez is egy lelki tréning vagy önszuggesztió, hogy ne görcsöljek rá. Persze ha szorít a határidő, akkor ez már nem annyira könnyű. Bársony Bálint ebben iszonyú jó partner volt, ő egy nagyon laza srác. Nyáron, a Lupa-szigeten írtuk a dalokat, ő játszotta a dallamokat egyszer-kétszer- százszor, te mantrázod magadban a ritmusképletet ezerszer és azt érzed, hogy soha nem fog eszedbe jutni semmi, amikor hirtelen, ki tudja, talán az égből, megszólal a fejedben az a prozódiailag hibátlan két sor, hogy „Isszátok az abszintot ti tetvek/ Még a sírban is hulla részegek lesztek".... Én nem vagyok egy misztikus alkat, inkább egy matekos, analitikus pali vagyok, de hogy honnan jön meg egy mondat, arról fogalmam sincs. Ahogy Tandori Dezső mondotta volt: Hát megtörtént ez is, de hogy hogy lett volna másképp, azt legalább nem tudom. 

 

Az interjút készítette: Spilák Klára

 

süti beállítások módosítása