"Aki adja a pénzt, az diktálhat" - Az Opera ultima szakmai beszélgetéséről

Az Újvidéki Színház Opera ultima című előadását is beválogatták az idei POSzT versenyprogramjába. A szakmai beszélgetés alább teljes egészében elolvasható.

Szakmai beszélgetés

Gyarmati Kata–Kokan Mladenović: Opera ultima (Újvidéki Színház)

 

Felkért hozzászólók: Szűcs Katalin Ágnes kritikus és Balázs Attila író
A beszélgetést vezeti: Lévai Balázs

 


Lévai Balázs: Ezek voltak tehát a nézői vélemények: Beaumarchais fehéren – feketén. Ha tényleg párhuzamot keresünk az előző, erdélyi előadással, az az, hogy itt is klasszikus művek átdolgozásáról beszélhetünk. Hivatalos hozzászólónak Szűcs Kati és Balázs Attila lett felkérve. Itt van még velünk Kokan Mladenovic, az Opera Ultima rendezője és Gyarmati Kata, a darab dramaturgja - részben írója, valamint Lénárd Róbert. Tapasztalhatjuk, hogy óriási siker volt tegnap, a nézők borzasztóan szerették, nagyon nagy ünneplést kaptak a színészek. Nektek hogy tetszett? Ti mit láttatok?


Balázs Attila: Azt hiszem, hogy amivel kezdeném, belefér ennek az előadásnak legalábbis az első részébe. Úgy szól, hogy amikor megkérdezték Stevie Wonder amerikai énekest,hogy nem zavarja –e hogy vak, azt felelte: „ Nem zavar, az sokkal jobban zavarna, ha - mondjuk - néger lennék.” Bizonyos értelemben ez a frappantéria benne lehet az előadásban is, meg annak a magyarázataként is szolgál, hogy miért nem veszem le a szemüvegem. Én nagyon szívesen pofán csapnám azt az embert, aki úgy beszél velem, hogy nem néz a szemembe, de egy szemműtéten estem át, és sajnos annyira érzékeny, hogy megpróbálom ezt a Stevie Wonder-i ábrát fenntartani.


Egy kis történeti áttekintéssel kezdeném, amit rövidre fogok. Amikor anno a szerb történelemben brutális módon meggyilkolták Alexander királyt és kedves feleségét, Draga Masint, és kidobták őket az ablakon, utána egy történelmi fordulatra került sor. Az esemény megdöbbentette Európát. Mindenki úgy viselkedett, mintha az ő hazájában nem fordult volna elő ilyen. Ady Endre akkor azt mondta Szerbiára, hogy kis operett ország, amely a Balkánt veszélyezteti. Ez egy nagyon furcsa kijelentés, ha arra gondolunk, hogy egy olyan emberünk mondta ezt, aki leginkább tisztában van a szavak jelentésével és azoknak a hátterével. Vajon hogy nem gondolta át, hogy ezt a mondatot ő abban az országban mondja ki, ahol a Csárdáskirálynő uralkodik és a Mágnás Miska, a történelmet pediglen a Tatárjárás és a Gül Baba című operettek segítségével dolgozzák fel. Úgyhogy ez egy sajátos paradoxon, amin el lehet gondolkodni. Egyben el lehet azon is gondolkodni, hogy az operettnek nyilvánvalóan olyan szerepe volt, ami jócskán helyettesítette az operát. Az operett világnak komolyabb konnotációja van, mint ahogy így első hangzásra hallik, ezt bizonyítja az iménti Ady idézet is.

 

Én Újvidéken születtem 1955-ben, nem látszik rajtam. Én úgy emlékszem, hogy az operának nem volt igazából magyar nyelven nagy tradíciója. Az operettnek volt, azt vidéken mindenfelé játszották. A Csárdáskirálynőt és az említett Mágnás Miskát stb. Az operának nem. Annak a Szerb Nemzetiben volt igazából hagyománya. Az előadás első hangját hallgatva, figyelve, és értelmezve elgondolkodtató, hogy érkezik egy felsőbb diktátum,- ami általában mindig érkezik, mert Beaumarchais idejében is érkezett-, hogy játsszunk operát a magyar színházban. A magyar színháznak- úgy tudom- nincsenek opera hagyományai, operett hagyománya sincs. A környezetnek van operett hagyománya, mint mondtam. Ellenben, ebben a Beaumarchais-i struktúrában, és szélesebben kinézve a helyzetből, abszolút nincs semmilyen bökkenő abban, hogy akkor játsszunk operát, mire a színészek azt mondják, hogy nem szívesen. Egyébként az előadás, ez a dinamikus, nagyon szórakoztató, a közönségnek is nagyon tetsző előadás tényleg magában hordoz egy nagy megdöbbenést, egy nagy kontrasztot, egy hökkenetet, mint esztétikai értéket. Nagyon érdekes, hogy ez az operett- opera világ az első részben megjelenik a maga kifordítottságában, a maga klisérombolászatában. A második része kapcsolódik igazából ahhoz, amelyre én emlékszem, hogy az Újvidéki Színháznak a hagyománya volt. Például említhetem a Mockinpott urat, vagy a Kedves Godot-ot, vagy a Play Strindberget kontra Csárdáskirálynő. A második része az előadásnak erre a viszonylag újabb hagyományra emlékeztet engem. Ehhez én ideírtam a következőt: „Beszédem célja meggyőzni Kierkegaardot, a dán filozófust, hogy Mozartnak nem a Don Giovanni-ja , hanem a Figarója a legkiválóbb alkotás. Továbbá mindenkit, arról, hogy az Opera Ultima, ez a szuperbináris produkció megérdemli, hogy elinduljon sikeres világkörüli útjára, és miután körüljárta a glóbuszt, Mozart operája mellé odakerüljön egy, a világűrbe kilövendő kapszulába az egész emberiség büszkeségére…csak miután tisztáztunk pár apró kérdést.”


Szűcs Katalin Ágnes: Én most nem az apró kérdésekkel fogom kezdeni. Egy fesztiválon minden előadásnak helyi értéke van. Nagyon izgalmas, és a véletlenek csodálatos dramaturgiája volt az, hogy ezt az előadást éppen tegnap este láttuk, amikor délután itt a magyar színház helyzetéről, sorsáról beszélgettünk. Olyan elementáris hozzászólás volt ez az előadás, reflexió mindarra, amiről délután beszéltünk, hogy én a végén, amikor a késekkel átszúrták a leveleket, és néma csönd támadt, majdnem elbőgtem magam. Azt éreztem, hogy ez az előadás egyszerűen erőt ad, megrendít, és ez fantasztikus. Utána beszélgettünk a kocsmában a színészekkel, akik úgy érezték, hogy hosszabb volt ez a csönd, mint szokott lenni. Tehát megszületett a nézőtéren ez a drámai csönd, amit én is éreztem. Bár harmadszor láttam az előadást, nem emlékeztem, hogy ez milyen hosszú szokott lenni. Szóval elképesztően erős volt a hatás, ezt éreztük azért a tapsból is. Nyilván majd sok minden szóba kerül, én megint talán a forma felől közelítenék. Amúgy nem vagyok egy kifejezetten formalizmusra vevő és hajlamos ember, de azt gondolom, hogy nagyon sok esetben a forma alapvetően meghatározza azt, hogy hogyan tudok egy előadáshoz kapcsolódni. A saját nyelvét, azt, hogy hogyan tud engem bevonni a saját világába, tulajdonképpen a formával, a felütéssel próbálja számomra megadni. Ennek az előadásra számomra frenetikus a felütése. A nyitányt, ahányszor látom, annyiszor muszáj végigröhögnöm. Gyönyörűséges a pontossága, ahogy minden kis zenei nüanszra, gesztusra meg van a megfelelő színpadi gesztus. Gyönyörű előkészítése a drámai felismerésnek, hogy jött egy levél. Ez a formanyelv számomra lehetővé teszi azt, hogy utána szinte mindent elfogadjak az előadástól. Ez nagyon fontos, hogy megágyaz egy olyan fajta nyitottságnak, hogy itt bármi megtörténhet. Mert ahol ennyi humor, szellem, ötlet van, ott bármi megtörténhet. Az első felvonást, a Figaro történetet végignézve, az ember nehezen tudja elképzelni, amikor először látja, hogy mi jöhet még ez után. Hova lehet ezt még fokozni?

 

Hihetetlenül izgalmas a váltás. Még erről a formanyelvről azt szeretném mondani, hogy rendkívül szimpatikus volt számomra a konzekvens volta. Ahogy emlegetik a nyitány résznél, illetve eldől, hogy hát akkor játsszunk operát, akkor papírból lesznek a díszletek. Ez gyönyörűen van megcsinálva: papírhengerekből, papírdobozokból, minden papírból van tulajdonképpen. Még a kiegészítők is abból, talán csak a ruhák, a szoknyák meg ilyesmik nem. Tehát a formanyelvét tekintve nagyon konzekvens, és utána- jól lehet- nem ezt a vonalat követi a második felvonás, de azt a fajta egyszerűséget, a semmiből teremtést, azt igen is konzekvensen tartja. Gyönyörű, amit azokkal a mikrofon állványokkal csinálnak. Például ahogyan abból puska lesz, az lehengerlő, lenyűgöző, fantasztikus. Ahogy korlátok épülnek belőle…vagy ahogy például a színészek testéből terem az eszköz, ahogy összekapaszkodva, fogaskerékként mozognak. Annyi finomság és pontosság van formailag, ami nagyon viszi magával az embert…engem legalább is nagyon vitt. És az egész előadás nagyon izgalmasan szól összességében számomra egyrészt a színházról, másrészt a világról, ami körülöttünk van.

 

Nagyon mókás volt egy kolléga, aki még nem látta az előadást. Mellettem ült, és a szünetben megkérdezte, hogy: „ a Sándor L. azt írta, hogy itt politikai színház lesz. Kíváncsi vagyok rá, hogy hogy lesz ebből politikai színház.” Azt érzékeltem, hogy utána lelkesen tapsolt, ami kritikusoknál egyébként, legnagyobb bánatomra, elég ritka. Egyszerűen megőrölök attól, hogy miért nem tapsolnak eléggé, de azt láttam boldogan, hogy ő önfeledten tapsolt, megértette, hogy miért politikai színház ez. Nálunk most erről igen sok vita van, hogy kell-e politikai színház, mi az, hogy politikai színház. Azt hiszem, hogy ez az előadás nagyon markáns hozzászólás volt a témához. Azt csak szomorúan konstatáltam, hogy a mellettem lévő páholyból eltűnt az újonnan kihelyezett kulturális államtitkár úr a második felvonásra. Borzasztóan örültem volna, hogyha végignézi… úgy hallom, azt mondják, hogy csak elment másik páholyba. Volt, aki látta. Örülök neki. Nagyon fontosnak tartom, hogy a politika hogyan viszonyul a határon túli színházakhoz. Sokszor azt érzem, nem igazán tudják, milyenek ezek a határon túli színházak, hogy hogyan gondolkodnak, hogyan látják a világot, milyen eszközökkel, milyen formanyelvvel dolgoznak. Nagyon boldog vagyok, hogy ha ezt látta. Ez egy kiváló határon túli színház. Jó, ha az Alkésztiszt is látták, az is egy kiváló határon túli színház.[a marosvásárhelyi]. Tehát valami egészen más a határon túli színház, mint ami itt a politikai köztudatban létezik.

 

opera ultima szakmai

 

Lévai Balázs: Ez valóban nagyon fontos központi kérdés: a politika, a színház, a hatalom kapcsolata, illetve hogy az egyén szintjére ez hogyan szivárog le. Melyik volt előbb, a tyúk vagy a tojás? Tehát a gondolat volt meg, hogy Ti ezzel akartok foglalkozni, és ahhoz kerestetek darabot, vagy Beaumarchais kapcsán kezdtetek el gondolkodni, és jutottatok erre a fókuszra?


Gyarmati Kata: Az alapötlet az volt, hogy szerettük volna ötvözni a Sevillai borbélyt és a Figaro házasságát. Központi figurának mindenféleképpen Figarot szerettünk volna megtenni, egy kicsit avanzsáltabb formában, mint ahogyan az eredeti darabokban van, tehát a mai kontextust nagyon kerestük benne. A tyúk volt előbb végül is, és a második résznek ez a fajta nyelvezete úgy alakult ki, hogy pontosan tudtuk, az elsőből mi az a szál, amit mi elkezdtünk szépen felfejteni, és amit a másodikban, úgy érzem, kiteljesítettünk. Nagyon sokan beszélnek arról, hogy a két résznek nincs köze egymáshoz. Azért tartom egy kicsit felületes szemléletnek ezt, mert akár mozdulataiban, akár tematikájában bizonyos dolgok igenis visszaköszönnek a második részben. Erre nagyon odafigyeltünk, nagyon következetesen bántunk ezzel. Azok a témák, amik a második részben jelen vannak, mind megvannak az eredetiben is. Azt fejtettük ki, azt írtuk át mai problémává, tettük a miénkké. Azt gondolom, hogy Balázs Áron utolsó monológja, miszerint ez a színdarab egykor forradalmat váltott ki, ma már nem biztos, hogy lehetséges, de legalább beszéljünk róla.


Balázs Attila: Azt az egy mondatot akartam mondani, hogy meglátásom szerint ez nem is annyira lényeges. Nyilván akik készítették az előadást, érzésükkel is, meg a munkájukban szert tett tapasztalatukkal, emlékezetükkel úgy dolgoznak, hogy bizonyos szálak áthúzódnak a két rész között. Én azt látom ebben a dologban, hogy ez úgy funkcionál, mint egy metafora. Kedvenc nagy modernistaköltőm, Ezra Pound megalkotott egy metafora- elméletet, ami arról szólt, hogy ha két távoli dolgot közelítesz egymáshoz, és azt szerencsésen teszed, akkor átpattan az értelem szikrája, és így lesz a kettőből egy. Tehát így lesz a darabból metafora. Ezen a szikrán alapul egyébként Tesla rotor dinamója is, de…


Lévai Balázs: Nagy szerencse, hogy ezt is megtudtuk. Azt javaslom egyébként, hogy mivel sokaknak lehet mondanivalója, nyugodtan, már a beszélgetés elejétől be lehet kapcsolódni. Ám előbb a rendezőt mindenképp szólítsuk meg. Szerintem borzasztó fontos kérdés, hogy van két felvonás, amik gondolati síkon összekapcsolódnak, ugyanakkor teljesen más játékmódot, teljesen más stílust látunk bennük. Ez megvolt az első pillanattól kezdve,vagy a munka folyamán jöttek rá arra,hogy ezt csak így lehet?


Kokan Mladenovic: A kedvencem, amikor színházat kell játszani. Amikor Madách: Az ember tragédiájával foglalkoztunk néhány évvel ezelőtt, azon igyekeztünk, hogy megtaláljuk azt a színészi és rendezői metódust, ami ezt ma élővé teszi. Ezzel az előadással egy lépéssel tovább szerettünk volna menni: megtalálni azt a kérést, ami esetleg érkezhet fentről, és aminek nem tudnánk eleget tenni. Így jutottunk el a magyar nyelvű operáig. Az a keserűség, ami az előadásból árad,- tegnap is ez bizonyosodott be a közönség reakciói alapján,- nem csak Szerbia sajátja, hanem úgy tűnik, az egész régióé, vagy akár az egész világé, ami körülvesz bennünket. Egy olyan valóságban élünk, ahol lényegében nagyon csalódottak vagyunk, főleg a demokráciában, amiben élünk. A felettünk lévő hatalom műveletlen, és nem érdekli a kultúra. Az az ultimátum, amit a darab elején alapvetőnek veszünk, nem is annyira abszurd, mint amennyire gondolnánk, és tulajdonképpen bármikor megtörténhet.


Lévai Balázs: Egy dolgot közbeszólhatok? [olvas] “Zalaegerszeg Megyei Jogú Város Közgyűlése jóváhagyja a Hevesi Sándor Színházzal és a Griff Bábszínházzal kötendő első és második melléklet szerinti fenntartói megállapodást, azzal a kiegészítéssel, hogy a harmadik szervezet által vállalt előadói művészeti szolgáltatások 3/2/c alpontjában a klasszikus operettek számát legalább egy előadásban határozza meg.” Ez egy 2012-ben hozott, Zala megyei határozat.


Kokan Mladenovic: Az első rész tulajdonképp válasz erre a kérésre, amit a hatalom felénk közvetít, a darab második része a pedig a mi véleményünk erről. A második részben megpróbáltunk arra fektetni hangsúlyt, hogy ez a Figaro a Beaumarchais-i Figaro legyen, aki tele van keserűséggel és revolucionista potenciállal. Európa megvédte magát Beaumarchais-tól azzal, hogy szinte kizárólag az opera verziókat játssza ebből a darabból, ami pont azt kerüli el, hogy meglegyen ez a keserűsége Figaro figurájának. Minden téma, ami a második felvonásban felmerül, teljesen Beaumarchais-i téma. Az, hogy a gazdagok és a szegények közt egyre nagyobb a szakadék, az, hogy triviális lesz a szerelem, az, hogy az ideálok, a nagy eszmék összeomlanak, mind nagyon releváns Beaumarchais-i téma.


Szűcs Katalin Ágnes: Ezért akartátok a Sevillait és a Figarót összehozni, emiatt a forradalomra készítő funkciója miatt? Vagy miért pont a Figaró?


Kokan Mladenovic: Azt hiszem, hogy ha megtesszük a lehetetlent, és válaszolunk erre a kérésre, hogy csináljunk operát, akkor ezzel kiharcoljuk a jogot, hogy a második részben tényleg kimondjuk azt, amit mi gondolunk.


Balázs Attila: Nem csak poénkodni akarok, de hiába, eszembe jut. Kierkegaard Mozart hatalmas csodálója volt, és állandóan színházba járt. Mivel ő súlyos anyagi helyzetben is tudott lenni, és egyébként is ő az egzisztencializmus korai megalapítója, gyakorta nem vett jegyet, ahogy ezt vastag könyvében, a Vagy-vagy-ban bevallja. Bement, mert ott ismerték már. „ Hülye, jól van”- gondolták, de békén hagyták. Csak nekidőlt a falnak, és hallgatta a zenét. Csak a zenét, ami a falon át szűrődött ki. Aztán megírta annak az indoklását, hogy miért kellene Mozartnak benne lennie abban az űrszondában, amiben a zsenijeinket akarjuk bemutatni. Nem ezekkel a szavakkal, persze. Megírta, hogy miért Mozart Don Giovanni-ja a legjobb opera a világon. A rendező szavaira reflektálok egyébként, hogy ez az ember, ez az intelligens, egzisztencialista figura, úgy látszik, azzal, hogy a falnak dőlve csak a zenét hallgatta, kibekkelte a színházat, megvédte magát a színháztól. Úgy gondolom, hogy ebben a paradoxonban fogalmazható meg az előadás is, hogy lemaradna a színházról Kierkegaard, amennyiben kinn maradna erről a darabról, és csak a hangokra koncentrálna. Mert ez ebben az értelemben tényleg nem opera, abszolút prózai színháznak látom a dolgot, annak ellenére, hogy vannak nagyon szép dalbetétek. Azt gondolom, hogy ennek elsősorban a látható része a lényeg.


Szűcs Katalin Ágnes: Itt jön az életveszély, azt gondolom, hisz mégiscsak az opera számos mozzanata megszólal egy prózai társulat által. Ez egy nagyon izgalmas kérdés, nyilván itt az ember nem a zenei élményt várja elsősorban. Nagyszerű már a cím is, hogy „próbálkozás”. Ezzel mintegy felmentődik az előadás az alól, hogy az ember számon kérjen énekesi teljesítményeket. Ezen kívül maga a keretjáték: hogy minél abszurdabb ötlettel kell előállnia a hatalomnak, hogy ez a helyzet előállhasson: nem értünk hozzá, nem tudjuk csinálni, semmink sincs hozzá,de megcsináljuk,mert életben kell maradni. Biztos sok zenekedvelőben meglehet a fenntartás, hogy „Jézus Mária, mi lesz ebből”. Szerintem az előadás nagyon nagy erénye, hogy humorával, a parodisztikus mivoltával, a prózistákhoz mérten jó énekteljesítménnyel állja a sarat. Ha szabad kis fenntartás jelezni, én körülbelül a két harmadánál úgy éreztem, hogy kifulladnak az ötletek. Rengeteg jó ötlet segít azon, hogy az ember a színészi játékot élvezze, és tényleg ne a zenei és énekesi teljesítményeken rágódjon, de van egy olyan pontja az előadásnak, ahol ez kissé kifullad. Én picit hosszúnak érzem az első felvonást, azt gondoltam, hogy „drága, jó Ámor, tekerjél már még egy kicsit bele”. Nagyszerű ötlet, nagyszerű dramaturgiai megoldás, hogy így lehet átsietni dolgokon egyébként. Ez egy nagyon apró zárójeles megjegyzés, mert tulajdonképpen nem csorbítja azt, amit elmondtam az elején az élményről. Teljesen igaza van a Katinak és egyetértek abban, hogy azért itt van egy társadalmi mondandó, üzenet, ami az első felvonásban játékosabban, majd a másodikban markánsan bomlik ki egy teljesen más formavilágban és más zenei világban. Pl. az, hogy szolga…

 

opera ultima szakmai 2

 

Lévai Balázs: Mennyire láttátok az egyes felvonásokat műfaji kliséparódiának? Hisz amíg az első felvonás a zenés színház legtöbb kliséjét próbálta parodizálni, elképesztő mennyiségű ötlettel, addig ugyanúgy lehet mondani, hogy a második felvonás meg az elidegenített, felolvasó színházi, művész színházi stílust parodizálta. Ez hogyan tudott túlmenni ezen?


Balázs Attila: Jó megoldással. Kierkegaard…Ott van kinn a szerencsétlen az előszobában, bent folyik az előadás, nincs neki pénze a jegyre. Hogy tudja, hogy mi történik, elmondják a színészek, hogy most oda megyünk, levesszük, feltesszük, stb. Ezzel nagymértékben segítik. Igen, mindkét rész egyébként kliséromboló, és ebben a klisérombolásban a humor játszik nagyon fontos szerepet. Hogy milyen széles skálán mozog ez, azt három példán tudnám bemutatni. Az egyik, ami az én szívemhez legközelebb álló: amikor Ámorra azt mondják, hogy „pi pi pi”, ez az angolos. Van az, amikor Rosina elpirul, és kicsit arrébb megy, és egy piros lámpa alá áll. Ez is egy módja, ami angolosból áthajlik „italo” megoldásba. És van az, amelyik egyetemes, a legintellektuálisabb, vizuálisan hat, és ott van az esztétika magaslatán: Ámornak az a finoman behajlított lába. Ezen felül van még egy, ami frenetikusan tetszik, az pedig a disc jockey- megoldás.


Szűcs Katalin Ágnes: Én ezt a piros fényt nem annyira a klisék kifigurázásának értelmeztem. Ez az előadás minden technikai nyűgről is szól, ami a színházban létezik. A technikai megoldásokról, arról, hogy egy csomó minden technika. Amikor értelmezünk egy előadást, nem ritkán az ember megtudja utólag, hogy mi mindent belemagyarázott. „Micsoda szenzációs rendezői ötlet”- gondoljuk, aztán kiderül, hogy szimplán praktikus oka volt, hogy az a valami úgy van, ahogy. Ez a „gondolta a fene”- effektus mindig benne van, de nagyon izgalmas, hogy folyamatosan van egy önreflexió az előadásban: a színház csinálói reflexió. Azt gondolom, hogy mind a két rész persze klisé paródia is. A hitelét részben az adja, hogy a színészek mindkét részben másképp, de azok a színészek, akik úgy gondolják: „ha már muszáj, akkor viszont odamondunk, és arra használjuk a színházat, amire használni kell.” A szerepeket, amiket az első felvonásban inkább utálkozva kifiguráznak - már aki, mert ez azért különböző módon történik. A grófnő nyilván másképp csinálja, ő inkább az öntetszelgő színész alkatot hozza, míg az igazgatóban végig ott van ez az utálkozás, nagyon markánsan megmutatva. Ez a kettőség tulajdonképpen mindig benne van, a második felvonásban másképp, mert ott inkább felülkerekedik a formán, azt érzem. Ettől nagyon hiteles a második felvonás színészileg, és azért van ereje, azt gondolom, mert ott felülkerekedik a formán az, amiért színházat csinálnak. Egyszerűen az, hogy: „miért vagyunk itt, és ha már itt vagyunk, akkor mondjuk telibe”. Ez olyan hitelt ad a dolognak, hogy a klisé jelleg számomra megszűnik klisének lenni, hanem egy működő színházi forma lesz.


Sándor L. István: Szeretnék javaslatot tenni a POSZT szakmai beszélgetéseinek szervezői felé, hogy a következő évtől kezdve szerződtessenek egy olyan embert, aki csak a színészeket figyeli, és csak a színészekről beszél. Szerintem fantasztikus volt. Nemcsak mint társulati erő volt lenyűgöző, hanem az a virtuozitás, amit a színészi munkában, technikában a tegnapi előadásban láttunk. Most belemehetünk a klisérombolásba, stílusparódiákba, színházi stílusokba, de fontos, hogy ezeket a stílusokat, és ezeknek az ironizálását, a ki- belépést a szerepbe, hogy hány regiszterben, és hány szinten tudtak játszani a színészek, és abban hitelesek tudtak lenni. Ez nemcsak hogy lenyűgöző, hanem technikailag is hihetetlen teljesítmény. Azt gondolom, hogy ez mindenkire érvényes. Egyrészt eljátszottak egy folyamatos figurát, amit a magyar színházban tudunk, hogy ívek vannak, de közben volt az első részben egy parodisztikus vonulat. Ezt a parodisztikus vonulatot hitelesítette az, ahogyan végigjátszották a saját viszonyukat ehhez a megpróbáltatáshoz. Tényleg különböző viszonyok voltak jelen. Ez képessé tette, hogy ironizálja a saját maguk helyzetét is. A második részben, ahogyan a dialógus neveket mondják,kilépnek a helyzetbe, belépnek, és akkor egy másik hangon tudnak hitelesek lenni…nem is tudom. Kellene egy ember, aki ezt végig nézi, még egyszer végig nézi, és tulajdonképpen elemezni tudja, hogy színészileg mi történt. Az előadás egyik alapja az, hogy nagyon erős koncepció van benne, sőt, tegyük hozzá, nagyon erős indulat van benne. Ez a szenvedés, az indulat mindenképpen meghatározó ebben az előadásban, de szerintem az is alapja az előadásnak, hogy szakmai virtuozitás is van benne színészi értelemben.

 

Gyarmati Kata: Szeretném elmesélni, hogy nem olyan régen fejeződött be a régió egyik legrangosabb színházi fesztiválja, a Sztéria - Játékok. Úgy látszik, valóban van valami torzulás bennünk, mert ott is volt egy felszólaló, aki azt kérte, hogy beszéljenek már a színészekről is. Egyik előadás után sem említették meg őket. Így most ez már a második alkalom, hogy erről szó kerül.


Császár Angela: Akkor színész szemmel én is szeretnék kicsit hozzászólni. Azt érzem, hogy ebből az előadásból is az derül ki, hogy a színészek mindenre képesek. Kevésbé használják ki a mi belső erőinket és belső energiáinkat, úgyhogy nagyon- nagyon gratulálok ennek a társulatnak ehhez a sziporkázáshoz. Az érdekessége az volt, hogy míg az első részben egyéniségeket láthattunk, külön- külön mindenki saját magát meg tudta megmutatni fantasztikus módon, a második részben egy olyan egységet képviseltek, ami irigylendő. A tegnapi beszélgetést visszaidézve: ha mi össze tudnánk így fogni, akkor talán a hatalom is jobban figyelne ránk. Ezt az egységet szeretném érezni a magyar színházi életben, amit ebben a társulatban láttunk.


Szűcs Katalin Ágnes: Csak annyit szeretnék ehhez kérdéshez hozzátenni, hogy nem tartanám szerencsésnek, ha jönne valaki külön a színészi játékot figyelni.


Lévai Balázs: Lenne erre jelentkező egyébként? Csak így a közvélemény-kutatás szintjén…Támogató arcokat látok.


Szűcs Katalin Ágnes: Merthogy egy előadás az komplex műalkotás. Amikor mi arról beszélünk, hogy hogyan tudott működni ez az előadás, akkor hódolattal adózunk egyúttal a színészi játéknak is. Hiszen azért tud az a fajta értelmezés megszületni, amit itt próbálunk elmondani. Nagyon nehéz sokszor megfogalmazni, hogy mi az, ami megfogott, hogy hogyan fogott meg. Korábban is volt erről szó, hogy milyen nehéz,hogy hogy kerülök be egy eladásba, vagy hogy maradok ki egy előadásból. Ez nagyon komplex dolog: az előadást azért tudom úgy értelmezni, mert úgy játsszák a színészek, hogy ez az értelmezés átjön, hat rám az előadás. Ha ez nem történik meg, annak még mindig sok oka lehet, persze. Ezzel most nem azt akarom mondani, hogy ne dicsérjük ezerszer a színészi teljesítményt ebben az előadásban is. Csak jelezném, hogy nem arról van szó, hogy mi deformálódtunk, és egyáltalán nem vesszük azt észre. Attól tud az előadás ennyire erősen hatni, hogy észrevettük.


Lévai Balázs: Gyors kérdés a színészek felé. Elhangzott többször, hogy ezek szerint regionálisan hasonló élményekkel küzdünk, merthogy szerintem úgy nézte a közönség ezt az előadást, mint egy magyarországi színházi produkciót. Ti sok helyen eljátszottátok ezt már, mennyire volt változó a közönség reakciója? A befogadása változó, vagy ugyanezt éreztétek, hogy mindenhol ez a fajta közösség érzés megszületett? Balázs Áron?


Balázs Áron: Nem is tudom, sok helyen játszottuk az előadást, és persze mindig különböző reakciók vannak. Szerb ajkú közönségünk is van, ők máshogy követik végig az előadást, merthogy feliratozva van, de többnyire ilyen reakciókat vált ki a darab, mint itt. Én, bevallom, féltem egy kicsit, mert itt a POSZT fesztiválon kritikusok is megjelennek, és gondoltam, biztos majd keresik a csomót a kákán, de úgy érzem, nagyon szép fogadtatásban volt részünk.


Balázs Attila: Összekapcsolnám a színészeket a rendezővel. Azt olvastam valahol, hogy Kokan Mladenović rendező azt mondta, hogy: „Gyerekek, amikor elkezdődnek a próbák, mindent felejtsetek el, amiről Titeket az akadémián véres verejtékkel megpróbáltak leszoktatni, a grimaszolást, hadonászást. Amikor a színészek ebbe belefeledkeznek, belemennek, gondolnak-e arra, hogy ez olyan szenvedélybetegség -szerű dolog? Arra, hogy ez aztán majd kárukra lesz a következő valamilyen másmilyen típusú előadásban?


Lévai Balázs: Féltek Ti ettől? Rázzák a fejüket.


Elor Emina: Már csak attól félünk, hogy mivel jön most majd elő a Kokan. Balettet fogunk csinálni, vagy mi?

 

elor

 

Császár Angela: Megint valami eszembe jutott: láttam a Nemzeti Színházbeli játékotokat is, és ott egy kicsit megijedtem, mert ahhoz képest, amit első benyomásként, annak idején, Kisvárdán kaptam, számomra szétesett az első rész: kevésbé volt pontos, hamisak voltak az intonálások. Azt éreztem akkor, hogy itt egy kis baj van, vagy régen játszottátok, vagy nem volt elég próba hozzá, és azt gondoltam, hogy valakivel üzenni kéne nekik, hogy szedjék össze magukat, és legyenek pontosak. Olyanok, mint amikor először láttam őket, mert az annyira hatásos és annyira jó. Most, a tegnapi előadásban mindent megkaptam, köszönöm szépen!


Lévai Balázs: Akkor egy picit leszek én az ördög ügyvédje, jó? Egyértelmű a pozitív fogadtatás. Én Nektek már tegnap este szerelmet vallottam. Nagyon ritka egyébként, hogy egy néző az első felvonásban a röhögéstől sírja el magát, a második felvonásban meg nem a röhögéstől. Szerintem, ha egy előadás ezt el tudja érni, az már mindenképpen kimagasló teljesítmény. Második felvonás: a politikai színház. Ha kötekedni akarok, akkor ez nagyon a pacekba szól, nagyon direkt. Nem annyira eufemisztikus, majdhogynem a demagógia határát súrolja. Ti ezt hogy látjátok,mennyire törekedtetek erre a nagyon direkt hangvételre?


Kokan Mladenovic: Hogy összeköthessük az előző kérdéssel a színészekről: nekünk, akik a szakmában dolgozunk, nagyon szeretnünk kell a színészeket, de nem feltétlen kell őket tisztelnünk. A szeretetet a színészi ügyesség, tehetség és képzelet váltja ki belőlünk. A tiszteletet pedig igazából az váltja ki, hogy a színész ember is. Ebben az értelemben az első rész kizárólag arra szolgál, hogy a társulat megmutassa az összes képzettségét és ügyességét. Azok a rögtönzések, amiket végeztünk, hogy létrehozzuk az első felvonást, nagyon vidám próbafolyamatot eredményeztek. A második szint inkább abból született, hogy mit gondolunk emberként. Mi az, amit a társadalommal kapcsolatban gondolunk. Az az összjáték, amiről a második rész kapcsán beszélünk, hogy csapatként működik az előadás, az annak köszönhető, hogy nem egy megrendezett, vagy előre megírt gondolatiság van mögötte, hanem pontosan ezt gondolja a társulat a társadalomról. Létezik ez a divat, hogy a színész inkább bebújik a szerepe mögé, és ezzel megvédi magát. Mi viszont arra voltunk kíváncsiak, hogy mit gondolnak a színészek emberként, milyen emberi vélemény létezik e mögött. Nagyon szeretem őket az első felvonásban azért, ahogy játszanak, és nagyon tisztelem őket a második felvonásban azért, amit gondolnak.


Szűcs Katalin Ágnes: Tulajdonképpen erről próbáltam beszélni, hogy így kapcsolódik a két felvonás egymáshoz: az elsőben a hatalom közvetítette társadalmi igénynek való megfelelés, hogy abban próbál valahogy evickélni egy társulat. A másodikban pedig azt mondják, hogy nesze nektek. Abban a pillanatban, hogy egy ilyen fajta düh megjelenik, hogy nesze nektek társadalmi igény, vagy igénytelenség, szerintem teljesen indokolt ez a fajta plakát -szerű megszólalás. Tehát ez a direkt szöveg éppen abból következik, hogy az elsőben alakoskodni kellett. Rejteni azt, hogy utáljuk ezt az egészet, és hogy mit gondolunk erről a társadalmi megrendelésről. Ilyen módon teljesen indokolt a plakátszerűség. Érdekes, amit a rendező úr mondott a színész személyes megjelenéséről, mint ember. Szeretnék utalni a magyarországi kollégáknak, bár talán a Kata is ismerte a Megbombáztuk Kaposvárt című előadást. Ez volt egy olyan Mohácsi rendezés, ahol egyszer csak a színészek, akik amúgy is a saját nevükön szerepeltek, odaálltak a színpad szélére, szembe a közönséggel, és azt mondták, hogy: „Te mit csinálnál? Megbombáznád?” Azt hiszem, a színész személyességének vállalása nagyon fontos dolog a színházban. Örültem, hogy erről ő is így gondolkodik, mert az is egy nagyon markáns élménye volt a magyarországiaknak, és ezek szerint talán ez egy létező igény a művészetben.


Sándor L. István: Ezen a direktségen lehetne gondolkodni, de szerintem egyértelműen Brecht. Azokkal a direkt megfogalmazásokkal, amik a Brecht darabokban vannak, illetve ami a Peter Weiss Marat/ Sade-jában van. A második rész sok szempontból erre hajaz. Perényi Balázs, a következő évad válogatója tegnap este azt mondta, hogy megszületett a 2010-es évek Marat/ Sade-ja. Tudjuk, hogy volt a klasszikus, kaposvári előadás a 80-as évek közepén, aminek nagyon erős formája volt és nagyon erős politikai mondanivalója. Tulajdonképpen ugyanerről van szó: nagyon erős formával és nagyon erős mondanivalóval rendelkező előadás ez, a 2010-es évek Marat/ Sade-ja.


Hizsnyan Géza, kritikus: Egy dologról nem esett szó. Nekem a második részben, a szöveg szintjén az első pillanatban az a dilemmám volt, amit Balázs felvetett, hogy nem túl közvetlen-e ez. Ez egy nagyon komplex előadás volt. Egy Gesamtkunstwerk, aminek zenéje volt. Nagyon nem értek Veled egyet, itt a zene borzasztóan fontos. Nekem az előadás nagyon nagy élmény volt, de az igazán elementáris élmény az volt, hogy a második részben a zene mennyire a bőröm alá hat, mennyire az agyamba, mennyire a szívembe, mennyire elmondja a dolgokat. A zene azt mondja el, amit szavakkal már nem lehet. Nekem a második részt a zene teszi hitelessé azzal is, hogy párhuzamba állítja a Rossinivel. Azzal, hogy a Rossinit nagyon aranyosan felvállalják az elején, semmi gond nincs, de ilyet már láttunk Csehországban is. Huszonvalahány évvel ezelőtt volt egy Sevillai Borbély, ami tündéri aranyos kis előadás volt: prózai színészek elénekelték, ahogy tudták. Nagyon aranyos volt. Felvállalták. Meg is nyerte az Évad előadása- díjat a cseh kritikusoktól, de semmi több nem volt. Itt viszont egy hihetetlen második rész következett nekem, a kortárs zene fanatikus hívének. Nagyon szeretem a klasszikus zenét, de nem értem, hogy miért érdekli a közönséget jobban 289-edszer a IX. Szimfónia, mint Jenei: Halotti szertartása, vagy Tornyai Péternek a Quatre Quatuors c. műve. A zenei oktatásba is bevezetném ezt az előadást, hogy nézzétek meg, a kortárs zene ennyire képes hitelesíteni dolgokat. Nagyon köszönöm, fantasztikus volt a zene, üdvözlöm a zeneszerző hölgyet is!


Gyarmati Kata: Szeretnék én is válaszolni a direktségre: igen tisztában vagyunk vele, hogy ennek a nyelvezete ilyen. Próbáltunk szofisztikáltabban direktek lenni, próbáltunk félig direktek lenni. Nem tűri. Tudom, hogy nagyon sok minden ismétlődik benne, tisztában vagyunk vele. Egyszerűen ezt a keménységet kérte ez az anyag.

 

gyarmati

 

Lévai Balázs: Van –e esetleg még valakinek kérdése?


Szabó Ágnes: Szabó Ágnes vagyok a Gózon Gyula Kamaraszínháztól. Jelenleg, mint független producer tengetem életem, de volt egy korábbi korszakom, amikor nekem volt egy rendes szakmám: Zeneművészeti Főiskolát végeztem, és korrepetitorként kezdtem a Miskolci Nemzeti Színházban. Tudom, milyen prózistákat korrepetálni, tudom, mi az, amikor a díszítő fiú áll be a Palotásba, mert nincsen elég táncos fiú a Mária főhadnagyban. Tudom ezt az egészet. Szeretném mondani a társulatnak, hogy zseniálisan énekeltek, fantasztikusan, tiszta szöveggel, precízen, mozgással, érzelemmel, drámaisággal. Külön gratulálok a művésznőnek [Elor Eminának ]! Nekem nagyon tetszett az énektudása, és mindene. Az egész társulatnak meleg szívvel gratulálok. Azért mondtam csak el, mert tudom, hogy miről beszélek. Gratulálok a korrepetitornak, Klemm Dávidnak, csodálatos munkát végzett! Köszönöm szépen!


Lévai Balázs: Valaki esetleg még? Kérdés, hozzászólás, személyes vélemény?


Egy néző: A néző hangja is hadd szólaljon meg, aki egyáltalán nem szakember ebben az egészben. Tulajdonképpen nagyon fontos az, hogy ha egy színházi előadást néz az ember, az a nézőből milyen érzést vált ki. Ez a legfontosabb dolog, mert ha a nézőnek nem tetszik, elutasítódik az egész. Ha pedig tetszik, akkor tapsol, és elfogadja. Ha sikerül egy társulatnak megfogni azt a csöppet a világmindenség szent igazságából, vagy Istenből, amely benne van minden emberben, és amelyre minden ember lelke egy kicsit reagálni tud, akkor alkot nagyot. Ez ebben az előadásba benne volt. A másik dolog, amit szeretnék elmondani, az az, hogy most már két napja hallgatom itt a beszélgetéseket. Mint kívülálló úgy érzem, hogy a politika és a színház vitája vagy kapcsolata túlhangsúlyozott, hiszen a politika sem csinál mást, mint a nézők bizonyos elvárásainak szeretne megfelelni. Ha a politika úgy érzi, hogy egy vidéki városban az, amit produkál a színház, a nagyközönséget nem elégíti ki, legyen bármennyire is zseniális a vájtfülűek számára, akkor a közönség nyomására egyszerűen le fogja cserélni az igazgatót, vagy megrendeléseket fog adni neki. Ezen egyáltalán ne lepődjünk meg, a megrendeléseket a társulatok teljesítik. Ebben a teljesítésben, ebben az előadásban pontosan az volt, hogy lehet teljesíteni lakáj módon, és lehet teljesíteni úgy, ahogy itt lehetett. Tehát a mi véleményünk akkor is benne van az előadásban, a politika bármilyen megrendelést ad is. Nem kell túlhangsúlyozni a politikát, a pénzadó gazdánk mindig fog valamit elvárni, és nekünk is mindig lesz valami véleményünk. Sikerünk viszont csak akkor lesz, ha a közönség is velünk együtt ugyanerre reagál. Körülbelül ennyit szerettem volna elmondani.


Balázs Attila: Én az Isten motívumhoz kapcsolódnék egy pillanat erejéig… erről Kierkegaard dán filozófus azt mondja, hogy az ember életében három stádiumon keresztül megy át. Az első az esztétikai, a második az etikai, és a harmadik maga a találkozás Istennel. Azt gondolom, hogy talán majd a harmadik rész erről fog szólni: találkozás Istennel. Ez majd eldől, de a háború és a halál motívumához kapcsolódva nekem az a kérdésem, hogy a színészek mit gondolnak a darabot előadásáról olyan emblematikus helyen, mint pl. Szarajevo vagy Vukovar.


Lévai Balázs: Ez költői kérdés volt,vagy kérdés?


Balázs Attila: Ez szerintem nagyon megválaszolható kérdés volt. Vagy akkor mi a véleményük Kierkegaardról?


Elor Emina: Erről Tolnai Ottó egyik vese jut eszembe, „Mi volt, kérded, a legszebb Dániában”…Mi alapvetően rázni szeretnék ezzel az előadással, nem bántani. Nem tudom, hogy ha Crikvenicában játszanánk, akkor mit tenne az előadás. Bántana-e vagy felrázná őket? Nem tudom…Ugyanúgy, ahogy mi a színpadon együtt lélegzünk, valahogy a néző is minden helyen, ahol eddig játszottuk, együtt tudott lélegezni az előadásunkkal. Ez a lényeg, fesztivál ide, vendégszereplés oda. Kérdezted, hogy hogy reagálnak különböző helyeken. Talán fesztivál alkalmával annyi a plusz, hogy több a színházi ember, akik nem félnek reagálni. Mert akik nem ezzel a szakmával foglalkoznak, talán egy kicsit szégyellik a saját reakcióikat, nem tudják szabad vagy nem szabad, merjenek, ne merjenek reagálni.


Balázs Attila: Nem véletlenül jutott eszünkbe Szarajevó, mert pontosan az a lap, amit itt lobogtattam… az előadás után szereztem egy példányt a színpadról, és a zsebembe tettem. Ez a lap egy boszniai nem tudom milyen cédula, amely az ottani oktatásügyben próbált valamit elintézni, vagy valamit lobbizik.


Gyarmati Kata: Igen, de az csak egy papír, és amit éppen Te kaptál, az a véletlen furcsa összjátéka.


Balázs Attila: Kétszer néztem az előadást, és mind a kétszer ugyanerre a papírra tettem szert. Rejtett üzenetet véltem felfedezni benne.


Gyarmati Kata: Oda kell erre figyelnünk, mint színházi jelre valóban.


Szűcs Katalin Ágnes: Nem szeretnék én most belemenni abba, hogy sokat beszélünk-e itt a politikáról vagy nem. Egyetlen dolgot szeretnék hozzátenni ahhoz, amit Ön mondott, hogy aki adja a pénzt, az diktálhat. Itt a hatalom, illetve a politika nem a saját pénzét adja. Neki azt kell biztosítania, hogy a lehetőségekhez képest minél szakszerűbben, minél optimálisabb körülményeket teremtve tudjon a művészet működni. A művészet pedig egy sajátos, öntörvényű valami, aminek megvan a társadalmi funkciója. Erről szól ez az előadás is, meg sok- sok beszélgetés, meg több előadás is. Arról, hogy pont nem az a feladata, hogy teljesítse, amit elvár a politika tőle. Még egy: nagyon fontos, hogy a közönség mit igényel, és nyilván minden színház tudja, hogy valamilyen szinten alkalmazkodni kell, hiszen be kell csábítani a nézőt. Ám ez az igény azért változtatható, kialakítható, formálható, az igényszint emelhető. Épp azért kell magasabbra tenni a lécet, hogy tudja a néző, hogy lehet másképp is. Amíg nem tudja, mert csak egy félét kap, vagy csak egy szintet kap, nem tudja, hogy van annál jobb is, más is. Ezért kell a művészek szabadságát meghagyni.


Lévai Balázs: Van-e esetleg még valakinek megosztandó véleménye, reakciója?


Géczy Dorottya: Én megint csak a színészi játékhoz megyek vissza. Rettentően finomítja az, hogy nagyon dominál a zene. Rögtön elkapja az embert a zenének a hangulata, és a Figaronak a kis félmondatai, amik azonnal reagáltak minden kis nüanszra. Az ő ájulásait pedig tanítani kéne… és a magas hangok, ez a skála… komolyan mondom, volt ez a négy oktávos énekesnő, elindult a mélyből fel, szédületes, egyszerűen nagyszerű. A második rész viszont olyan mélyreható, és Isteni, csatlakozom magához, hogy ott is él a zene. Ez egy olyan kifinomult előadás a maga humorával és a maga kritikájával, hogy megint csak azt tudom mondani, hogy tegnap lenyűgözve ültünk ott a színházban.


Lévai Balázs: Van-e esetleg még valakinek hozzászólása? Akkor köszönjük szépen az alkotóknak, a fordítónak, szívből gratulálunk még egyszer. Holnap 11 órakor az I. Erzsébet előadást beszéljünk meg. Köszönjük!


Forrás: POSzT

Fotók: Simarafoto

 

 

süti beállítások módosítása