"Nyomokban Molière-t tartalmaz" - A képzelt beteg szakmai beszélgetéséről

Az Örkény Színház a POSzT-on is bemutatta A képzelt beteget Mohácsi János rendezésében. Az előadás szakmai beszélgetésének leiratát tesszük közzé.

Szakmai beszélgetés

Mohácsi testvérek: A képzelt beteg (Örkény István Színház, Budapest)

 

Felkért hozzászólók: Forgách András, Háy János

A beszélgetést vezeti: Lévai Balázs

 

A szöveget szerkesztetlen változatban közöljük.

 

Lévai Balázs: Folytatjuk a szakmai beszélgetést, mégpedig az Örkény színház A képzelt beteg című előadásával, amelyet még ma este is láthatnak itt a nézők Pécsen. Tehát egy köztes állapotról beszélünk, egy olyan előadásról, amit egyszer már meg lehetett nézni, de ma este is újra megtekinthető. A beszélgetés résztvevői: Mohácsi János, az előadás rendezője, Forgách András író, drámaíró, Kovács Márton zeneszerző és zenész az előadásban, Háy János író, drámaíró. Most is, szokás szerint, a nézői véleményekkel kezdjük.

 


Lévai Balázs: Köszönjük szépen! Egyszersmind a kiváló televíziós szerkesztő munkára is egy mintapéldát láthattunk, bekezdünk lent és onnan felhúzzuk. Azért azt láthatjuk, hogy sokféle vélemény volt. Mondhatom így az elején: aurátok? A mű alcíme, hogy Molière után, helyett és valahol neki is. Azt gondolom, kezdjük talán ezzel. Minden Mohácsi előadásnál központi kérdés, hogy hogyan nyúlnak a jelen esetben klasszikus alapanyaghoz. Egyszerűsítem a kérdést: szerintetek Molière-nek tetszene-e az előadás?


Forgách András: Azt hiszem, hogy szeretné.


Lévai Balázs: Attól eltekintve, hogy az elején a saját halálhírével szembesül.


Forgách András: A saját darabjába ő beleírta magát, tehát az rendben van. A eredeti képzelt betegben Argan szidja Molière-t keményen. Az ő darabja tele van betétekkel meg tinglitanglival, nyilvánvaló, hogy a XIV. Lajos szórakoztatására írta, ugyanezt az abszurdot csinálja. Egy dolog nem tetszett volna neki, a széttartó szerkezet, nála sokkal egyszerűbben és koncentráltabban mennek a dolgok. A poénszerkezet tulajdonképpen jól lett lefordítva.


Háy János: Én is úgy gondolom, hogy nagyon helyén való volt ezt a darabot így kibontani, hogy ebbe a halál ügybe vittük bele a történetet, ez így közelebb volt hozzám. Maga az eredeti darab is önreflexív, logikus, hogy ez a fajta kibontás lehetséges legyen. Hogy Molière-nek tetszett volna-e, hát mit tudom én, ez érdekes kérdés?


Lévai Balázs: Figyelj, vannak ezek a bemelegítő, felcsapó jellegű kérdések, de akkor kérdezzük meg, hogy Háy Jánosnak hogy tetszett az előadás?


Háy János: Előző éjjel nem aludtam egyáltalán, álmos voltam, tényleg hosszú és meleg is volt és mégse aludtam el, ennél nagyobb siker nekem nem kell. Jól éreztem magam, nem minden volt százas, de ott voltam, együtt voltam az előadással. Szerintem a közönség is nagyon szerette. Ez is egy olyan furcsa dolog, nem tudsz fanyalogni, akkor, amikor látod, hogy megszólítod az embereket, ez egy ritmika, amiben benne van a közönsége, és ezen a ritmikán jó rajta lenni. Azt hiszem tegnap este ez egy sikeres, szép, tartalmas előadás volt.


Forgách András: Egyébként szerintem nem értelmetlen kérdés, tehát a „nagymamának kerekei volnának” van értelme, más kérdés, hogy a válasznak nincs. Én gyorsan elolvastam a darabot, és ezt látva másképp olvastam a Molière-t. A Kurtág szokta mondani, hogy Schubert sokat tanult a Schönbergtől. Valamilyen módon hat visszafele neki, valahol, satöbbi, hihetetlenül pofátlanul, semmit nem tisztelve van megírva. Megpendítettél egy dolgot, ami megváltja az előadást, amitől megrendítő, mert egyébként az első pesti nézőkkel értek egyet, hogy irritáló volt és idegesített, hogy nevetnek rajta, rongálják a nézői ízlést sok helyen. Az elején azzal a hatalmas sötéttel, ahol a tűzoltó fények sem látszanak – amit amúgy nem tudom, hogy tudsz elérni, mert szinte törvénytelen, hogy egy színházban vaksötét legyen – belefut a Halál másodszori visszatérésbe, az megrendítő, pofon vág. Tömören arra jöttem rá, hogy becsap az előadás, mert nagyon vacak dolgokon keresztül jut el valami nagyon értékesig, megrázóig és borzongatóig. Miközben a vacak dolgok vacakok, és vannak jobb és rosszabb vacakok, én még szitáltam volna poénokon az Isó (Mohácsi István) helyében. Sajnálom, hogy nincs itt, elvileg tanítványom a Színművészeti Egyetemen, nagyon régen láttam.


Bíró Kriszta: Ki nem jár be, te vagy ő?


Mohácsi János: Nekem az öcsém, de szerintem régebben láttam, mint te.


Forgách András: Örültem volna, ha itt van, és akkor lehetett volna valami konstruktív beszélgetést folytatni. De voltak briliáns dolgok is. Ez a nonszensz.

 

kepzelt1

Fotók: Simara László


Háy János: Ennek az írásmódnak az a problémája, hogy átlátom a technikát és az megszólal. Tehát ez a oda megyünk, a hová/ahová? Amikor ezt a játékot játsszuk, ha ez technikává válik, nem érzek mögötte emberi tartalmat, tehát ha nem jelenik meg mögötte a halálfélelem, hanem látok egy l’art pour l’art társulat típusú poénrendszert, akkor ez engem eluntat. De ha igazi emberi erőket látok mögötte, akkor élvezem. Én is így voltam vele, vannak poénok, mint például kézen állt-e a halál, ezt ti is kihelyeztétek, mert éreztétek, hogy nagyon rezeg a léc.


Forgách András: A negyedik és az ötödik ismétlésnél nem volt nevetés.


Háy János: Megunták.


Forgách András: Bergson azt mondja, hogy maga az ismétlés hozza létre a nevetés gesztusát, akkor itt valami nem stimmelhet.


Háy János: Igen, én is ezt mondom, és ez a láda fia, ott megrendültem. Az nagyon idézőjeles volt. De erre is azt mondom, ízlések és pofonok, nekem nem minden tetszik ilyen poénba, van, akinek meg igen. Az előadás elbírja, én úgy vagyok vele, hogy sok minden belefér, ha az előadás alapszelleme működik. És persze van ezernyi más dolog a színpadon a szövegen kívül is, ott vannak a színészek, a zene. Én azt mondom, hogy ez a zene, ami indul egy tibeti tantrikusból, végig jelen van, kibont motívumokat, iszonyatosan jól ritmizálja a darabot. Te azt mondod, széttartó a struktúrája, de van egy zene, ami mint egy mágnes, mindig visszarántja. Egy nagyon jó akusztikus háttér van, ami azt a kompozíciós hátteret megteremti, ami nélkül félnél, hogy Molièrenek nem tetszene, vagy nagyon széttartó a darab. Szerintem ez nagyon jó dolog.


Forgách András: Van még egy dolog, ami elég fontos. Sajnos én nem láttam az eredeti változatot, ami itt Pécsen volt és csak szuperlatívuszokban beszéltek róla. Akik azt látták erről mind kicsit fanyarul, sajnálkozóan beszéltek. Ott egy sellő úszik, itt meg egy pillangó kel ki a bábból, az egész át lett strukturálva. Érdekelne - hogy oktrojáljam Balázs szerepét -, ha már újra elővettétek, nyilván a helyhez is igazítva, hogy alakult át, és el mered árulni, hogy a szívedhez melyik áll közelebb?


Mohácsi János: Most nekem van négy gyerekem, majd elárulom neked melyik áll a szívemhez legközelebb. A pécsi annyiban tényleg sokkal jobb volt, hogy az hosszabb volt vagy negyven perccel.


Forgách András: Jónak mondod, mert én imádom a hosszú előadásokat, az egyik esszém, az egyetlen írásom, amiért Fodor Géza megdicsért, az Az unalom a színházművészetben című másfél oldalas dolgozatom, ami arról szól milyen pozitív az, ha múlik az idő. Én nagyon bírom a hat órás előadásokat, nekem semmi problémám nem volt, hogy ez most egy három és negyed órás előadás.


Lévai Balázs: Lehet egy konkrét kérdésem? Azt mondtad, elolvastad a szövegkönyvet is meg a klasszikus eredetit is. Az előadás szövegkönyve nyomokban Molière-t tartalmaz.


Forgách András: Nagyon kicsi nyomokban. Ha kémiailag ki lehet mutatni ezred milligrammokban.


Lévai Balázs: Milyen viszony teremtődött az alapművel?


Forgách András: A lényeg ott is az orvosokhoz, a természettudományokhoz való viszony. Molière-nek ez komoly problémája volt, de volt egy másik szerző, aki pont ugyanazt gondolta, mint a Molière, a Franz Kafka, aki természetgyógyászokhoz járt, aztán hozzájuk se. Tehát ez fundamentális, ez az orvosokhoz való viszony, és ezt elég jól átfogalmazta a XXI. századba az előadás. Elég jó típusokat vonultatott fel, kicsit túl sokat, meg túl szélsőségbe vitte a dolgot, de ez ennek a műfaja, ezt nem kérdőjelezném meg. Ami még fontos, hogy ott nincs ez a kiélezés, ami itt a Halál figurája által megtörténik, ami egy döntő dolog. Ott halál meg se suhintja, ott ez egy szokásos szerelmi kis játék a fiatalok között, van a báty figura, a szemtelen cseléd, mindez redukálva, meg a szörnyű feleség. Amit itt behoz a Mohácsi testvérpár dramaturgiailag, és ami nagyon idegesített, de bevett technika a francia bohózatokban meg az angoloknál is, ez a tükör szituáció. Te is egy szőke nőt vettél feleségül, én is egy szőke nőt fogok, Ruelle, a kishúg felöltözik először ennek a férfinak a ruhájába, aztán a másikéba. Amúgy én ezt nem teljesen értettem, lehet, hogy a Kriszta érti és majd elmondja miért van ez a beöltözés. Pontról pontra meg van csinálva a tükörjáték, de nagyon mechanikusan. És bocsánat, nem akarok Bergsonról kiselőadást tartani, de a nevetés az csak a mechanikából jön elő őszerinte, és erre rengeteg példája van. Tökéletesen működött tegnap az előadásban, engem is magával vitt a nézők nevetése. A nevetés, az ásítás meg a sírás ragadós dolgok. Ez végig volt víve, kezdve a rózsaszín fogamzásgátlótól, amit szintén nem nagyon kedveltem és nem nagyon értettem, de ezek az értelmetlen, üledékszerű, teljesen abszurd, kiagyalt dolgok megágyaztak a valódi történetnek. Az ahogy Gálffi leült a pillangó akvárium mögé, és rájön, arra hogy... Aztán később tudjuk meg egy csavarral, hogy tulajdonképpen mire is jött rá, egy pillanatra odadobja a tesóját a gépezetnek, az egy nagyon nagy színházi pillanat lett. Nagyon furcsa. És az, ahogy ott áll velünk szemben a Halál, és közli, hogy én is ötven éven belül, hát ez elgondolkoztatott, hogy tényleg működik-e ez az ötven, és valószínűleg igen. De nyilván az összes néző ezen elgondolkodott, egy nagyon erős fordulat állt be a dologban, amihez ez a kavicságy, nem tudom, minek nevezzem ezeket a vacakságokat, a vacak igazságokat (volt a Nádasdy Kálmánnak egy ilyen mondata), ezek megágyaznak, mert az életben is ilyen világban élünk, rengeteg vacakság között, aztán egyszer csak a döntő kérdéssel találja magát szemben az ember.


Lévai Balázs: Én a tizennyolc éves lányommal láttam ezt az előadást, és utána azt kérdezte tőlem: oké, de ott miért röhögnek az emberek?


Forgách András: Hol?


Lévai Balázs: Ennél a résznél, az ötven évnél, amikor mondja a Debreczeny Csaba. Ő azon kiakadt, hogy nem értik?


Forgách András: Abszolút értik, és pont a nevetéssel takarják el a félelmet. Ez klasszikus dolog.


Háy János: Erről mit mond a Bergson?


Forgách András: Itt akkor már a Freudról kellene beszélnem, a vicc szerepe a tudattalanban, ő viszont ezt megmagyarázza. Ha akarod majd kopi-pasztázom neked a megfelelő szövegeket. Ezzel bővíti ki a Bergsont és teszi kontrába. Bergson csak a mechanikát írja le. Mindegy, bocsánat, nem akarok filozófiai előadást tartani. Tehát míg Molière egy nagyon egyszerű mechanizmust rakott oda a XIV. Lajosnak, amiben ő is fellépett és gyalázta saját magát másfél oldalon keresztül, hihetetlenül szellemesen. Az majdnem egy az egyben onnan van átvéve, csak persze át van írva. Közben vannak ilyen balettszerű közjátékok meg minden, egyértelmű, hogy szórakoztató ipari termék. Azt a Mohácsiék tulajdonképpen az angol abszurd humorral - Monty Python meg rengeteg más ilyen sorozat - szakmányban legyártva létrehozzák a közeget, amin ez a ráismerés, ráébredés bekövetkezik. Tehát a valahol neki is tulajdonképpen igaz, hogy foglalkozhattál volna ezzel a toposszal is kedves Poquelin.


Lévai Balázs: Ebben a Monty Python őrületben veszt nézőt az előadás szerintetek? Ugye azt láttuk, hogy volt néhány néző, akik nem tudtak ezzel a nyelvvel mit kezdeni.


Forgách András: Nem baj, ha veszt nézőket, hát miért ne veszíthetne?


Mohácsi János: Egyrészt én örülök neki, ha mindenki bent marad, valahol a nézőknek is készül ez a dolog, nem csak a Molière-nek. Meg örül is neki az ember, amikor csinálja. A másik, hogy azért a nagyszerű tévés munkán kívül az is kiderült ebből a videóból, hogy úgy hangzott a kérdés: unalmas volt az előadás? Ez volt a felvezető kérdés, ami viszont nem a jó tévés munkákhoz tartozik.


Lévai Balázs: Mentve a kollégát, akit egyébként nem ismerek, valószínűleg az lehetett, hogy egy-két interjút csinált és gondolta, utána az ellenpontját is nézzük meg, hogy ki vélekedik erről másképp. Borzasztó érdekes kérdés, hogy milyen viszonyba kerül az előadás a nézőjével. Néhány hete láttam Szombathelyen a Zűrzavaros éjszakát, szintén Mohácsi produkció, és ott éltem meg azt, hogy a közönség eleinte a poénok harmadára reagált, tehát az elején csak én röhögtem. Aztán ahogy ment előre az előadás egyre többen, és a végére azt mondhattam, hogy a poénok hetven százalékán már nevettek. Mintha egy ilyen tanulási folyamat végbe ment volna, hogy ja, akkor most másképp szólnak hozzánk, felnőttek vagyunk és gondolkodnunk kell rajta, ja most már értem. És a végére tomboló nagy siker volt.


Háy János: Azt akartam mondani, hogy az ilyen típusú szövegnél, ami folyamatosan reflexív és erőteljesen ironikus, ha csak reflexív és ironikus marad nem tudok emberileg mit kezdeni vele. Mert az, hogy ki van fordítva, meg van csavarva valami, érdekes, de nem szól hozzá az életemhez. Akkor érdekes, akkor válik fontossá, vagy húsbavágóvá, hogyha a reflexivitás leszakad róla. E tekintetben voltak hiányérzeteim, és többet és bátrabban lehetett volna érzelmileg megszólítani, úgy őszintén, hogy sírjak, és kevésbé kellett volna a reflexivitást fenntartani. Az a lényeg, hogy az ilyen fajta humor, beszédmód visszacsatol-e eredendő, mély emberi érzelmekre. Persze erre játszott az egész humor, de néha úgy éreztem, hogy csak a humor, csak a nyelvi lelemény működik. Tetszik, nem tetszik, ez egy másodlagos kérdés, voltak hiányérzeteim. És amikor a végén eljutunk oda, hogy kapunk egy nagy haláltáncot, és felsorolódik, hogy hogyan viszonyuljunk ehhez az egészhez, ott teremtődik meg egy retrospektív rendberakása az előadásnak érzelmileg.

 

kepzelt2

 

Forgách András: Azért az az előadás erényeihez tartozik, még ha engem irritált is és ízlésrombolónak tartom, hogy állandóan egy műfajt is megvalósít. A gesztusok a színészektől, a Für Anikó, Szandtner Anna, Trokán Nóra nagyon tetszett. Folyamatosan egy műfajt is felrak, az történik. Az emberek nagy része, a nézők meg nem azt nézik, hogy mi történik, hanem hogy szerintük mi történik. Szerintem ebben az előadásban egy műfaj is megtörténik, és a műfajon belüli változásnak a radikalitása és finomságai a tulajdonképpeni cselekmény. Csak ezt nehéz kibontani ezekből az abszolút abszurd félmondatokból, tébolyokból és néha nagyon lapos poénokból. Persze tudjuk, láttunk a Mohácsiéktól mást is, remek műveket is, hogy tudnának, de ez egy szabad választás. Mondjuk kicsit sokat dolgoztak az utóbbi néhány évben, de azt is meg lehet érteni. Biztos vagyok benne, hogy szabad választás ez a nívó, vagy, ahogy Peter Stein mondta „nivea-u”. Ez tudatosan volt így megszerkesztve, pont azért, hogy magát a műfajt, a műfaj elemeit végig tudják zongorázni, amit én most nem tudok meghatározni, csak a Monty Python meg a trash meg ezek jutottak eszembe, nyilván összerakódnak ezek a gesztusok akár a horrorfilmig terjedően különböző műfajokból.


Lévai Balázs: Ha itt ül a Marci nyilván az ő munkájáról is essék szó. A Mohácsi előadásokban megszoktuk az állandó alkotótársak részvételét. Számotokra milyen volt ez a színpadi zene?


Forgách András: Lenyűgöző. Meg gyakorlatilag színészek voltak. Állandóan elbűvölten néztem, legtöbbször főleg a Marcit, aki jól van előre rakva, hogy színészekként működnek.


Lévai Balázs: Rozs Tamás és Benkő Róbert a másik két zenész.


Forgách András: Mint egy japán színházban, pontosan ugyanolyan szerepük van, mint a színészeknek. Csodálatos jelenlétük van, levegőt teremtett. Amit a műfajiságról beszéltem, segít ahhoz, hogy az ember elviselje azt, ami esetleg irritálja.


Háy János: Én tényleg úgy éreztem, hogy van egy olyan akusztikai tér, ami folyamatosan összerántja az előadást, érzelmileg is. Egyszerűen tudom, hol vagyok, tudom, hogy mibe gyalogolok bele. És szép, jó zene. Amikor úgy érezném, hogy a lényeg az, hogy ragadjon a bélyeg, amit Nagy Feró ’82-ben mondott egy Bikini koncerten először, ezek nem zökkentenek ki, mert megszólal a zene és már tudom megint, hogy hol járunk, mi ez az egész, amiben benne kell lenni.


Forgách András: Egyet akarok kérdezni, csinálsz egy kör mozdulatot, és te csinálod a csengetést magát?


Kovács Márton: Rettenetes nagy figyelem van, hogy nehogy lekéssek a végszóról.


Forgách András: Egyébként azért csodáltalak, hogy nincs melletted egy példány és nem tartod, lényegében ez is igazolja, hogy ez egy színészi munka. De nem volt ott egy ilyen mozdulat?


Kovács Márton: Nagyon hálás vagyok a Pilári Gábornak, nyilván itt sokan ismerik őt, ő csinálja a Jókai téri programokat, egyébként meg a MárkusSzínház beosztottja, a felesége az igazgató. Tőle kaptam egy gyönyörű bőrvágó kést, amit itt a Pécsi Bőrgyárból mentett ki. Ezt én mutogattam a Jánosnak, mert gyönyörű hangja volt. És amikor ezt csinálgattuk rájöttem, hogy kéne használni, mert annyira szép tárgy. Jól meg is vágta a kezünket, egy kör alakú kés, gyönyörű. Leköszörülgették az Örkény színházban, és akkor ott piszkálgattam a műszakot, hogy próbálják valahogy ügyesen fellógatni, hogy az legyen a csöngő. Értem mire vonatkozik a zenei kérdés, annyira szépen szól, nagyon hosszú a kicsengése neki. Ha megütöm, sokáig kicseng. Nem állítom le, és az a számomra hasznos, hogy más frekvencián szól, mint a tibeti tálak.


Forgách András: Gyönyörű mozdulat is volt, csak ezt akartam mondani.


Lévai Balázs: A zenéről mesélj még egy kicsit. Hogy született, mi volt a rendezői instrukció?


Kovács Márton: Az volt egy döntés, hogy végig szóljon a zene. Kellett ugye nyitány, meg ki volt találva a Trokán Nórinak és a Polgár Csabinak a duettje. Tehát kialakultak a csomópontok, ahol kvázi zeneszámokat lehetett belőle csinálni. Minden más azon múlik, hogy mit visel el a szöveg. Ezek tulajdonképpen teljesen minimalista zenék. A pécsihez képest az egy nagyon nagy változás, hogy velünk muzsikál a Benkő Robi, aki úgy vettem észre az egész társulatnak, de a Tamásnak meg nekem is irtó nagy ajándék, olyan dolgokat tudott hozzátenni, amire én nem gondoltam volna. Először is faragott ilyen kis fadarabkákat, amiket néha bedugdos a húrok alá és ez nekem soha nem jutott volna eszembe. Mondjuk ismertem a Robit annyira, hogy tudtam kínai evőpálcája van, amire lehetett alapozni. Ezek apróságok ahhoz képest, hogy mindhármunkra az van bízva, hogy nagyon figyeljük a szöveget és azt, hogy mikor lehet megszólalni, az nem mindegy. Mert lehet rosszul is megszólalni, és akkor halálidegesítő lesz az, amit csinálunk. Tehát ez egy nagyon borotvaélen táncoló dolog minden este, hogy kellő koncentrációval szülessék meg az a dolog, ami alá tud menni a színészi játéknak. Tulajdonképpen minimalista dolgokból indul ki, valami metrikus, valami szabadon választott, van, ahol hangsor van megadva, hogy miből lehet válogatni, és a hangoknak az időbeli elhelyezése az a zenészekre van bízva. Pontosabban hármunknak egymásra és a színészekre is nagyon kell figyelni, hogy mit játszanak, mit mondanak.


Háy János: Magyarán ez a zene minden este újraszületik?


Kovács Márton: Tulajdonképpen igen. A fajtájuk megvan, variációik megvannak, de azon belül van amikor tágabb, van amikor szűkebb tere van az improvizációnak.


Háy János: Volt-e olyan, amire utaltál, hogy ennek van egy ritmusa, ami a szövegre ráilleszkedik. Volt-e olyan, amikor elcsúsztatok, mi történik akkor?


Kovács Márton: Akkor így szoktam csinálni [csitító kézmozdulat]. Ez azt szokta jelenteni, hogy halkabban. Az például egy nehéz dolog, a hangerőnek a kiismerése, ami tudom, hogy általában a színészeket idegesíti. Megkaptam a Katonában, hogy rosszkor veszem fel a hegedűt. A Nagy Ervintől, hogy pont a poénjába, és el fogom vonni a figyelmet. Szeretem a színészeket, de azért mindennek van határa.


Znamenák István: Majd a hangerőről tényleg dumáljunk.


Háy János: Ez egy kérdés számomra, hogy a színészek érzik, hogy dialógusban vannak a muzsikával?


Lévai Balázs: Znamenák István határozottan azt mondja, hogy érzi. Azt javaslom, hogy beszélgessünk egy kicsit a színészekről, szerepekről, karakterekről.


Szűcs Katalin: Én láttam a pécsi előadást is, és azt kell, hogy mondjam Moha, hogy ezt most hosszabbnak éreztem, annak ellenére, hogy az volt a hosszabb. Meggyőződésem volt, hogy az a rövidebb. És érteni vélem, amit a Háy Jani hiányol, miközben én ezt a fajta humort cseppet sem tartom vacakságnak. Biztos vannak sikerültek meg kevésbé sikerültek, ha végigmegyünk a poénokon, de nem egyszerűen poénoknak érzem őket. Amiért talán az előadásban másképp működnek egy kicsit, mint a pécsiben, annak talán az az oka, hogy itt a játék folyamatosan önreflektív. Így nem tudnak azok a pillanatok megszületni, azok a lírai mélységek, finomságok, ami neked hiányoznak, hogy hol röhögök, hol sírok. De nem is érzem hogy szándék lett volna, másképp szólal meg ebben az előadásban a darab. A viszonyok változtak meg azáltal, hogy a szereposztás alkatilag egész másképp alakul, mint a pécsi előadásban. Itt van például a Gálffi Laci alakja, semmi szánalmasat nem érzek benne, egy jóvágású pasi, és innentől kezdve az örökségre vadászó leendő özvegy sem igazán érthető, mert mi a baj ezzel a pasival? Aztán a testvér és a Toinette kapcsolata. Nem érzem azt, egészen a második felvonásbeli lánykérésig, az gyönyörű összeborulás, meg utána, szóval hogy ez a kapcsolat az első felvonásban úgy épülne, ahogy kell, igazi szerelemként. Az első felvonásban tényleg nagyon geci a pasi, ahogy például gesztusokkal elmeséli, elmutogatja a Toinettel való kapcsolatát, abból nekem nem következik, hogy ez egy mély, megrendítő, szép dolog, amibe becsöppen egy szörnyűség, amit utána nehéz helyrehozni, de az egy nagyon szívfájdító dolog volt, például a pécsiben. De ugye ott a Zayzon csinálta, aki egy kigyúrt fickó, egész más az életkoruk, másképp viszonyul a két szereplő egymáshoz, alkatilag is mások. Szerintem egész másról szól az ő történetük. Nem mondom, hogy ez számomra elfogadhatatlan, hogy itt mások a viszonyok, csak rám sem hatott olyan erővel. Pont ezt hiányoltam belőle. Én sokat tudtam kacagni, de a pécsi előadásban azok a gyönyörűséges megrendülések, egészen odáig, hogy a halál, mint probléma súlyosan megérintett, itt nem. Mit gondolsz erről, én ebben, a viszonyok megváltozásában látom, hogy másképp működik ez az előadás.


Mohácsi János: Figyelj, én mondtam a Znaminak, hogy gyúrjon, de tulajdonképpen most látott neki, gyakorlatilag későn.


Znamenák István: Egyenesen különbözünk egymással a Zayzonnal, egyenesen mások vagyunk, mást játszunk, hálistennek. Képzeld el, ha ugyanazt kéne.


Lévai Balázs: Én azt javaslom induljunk el Argan figurájától, szerintem ez egy nagyon fontos és valóban központi kérdés, hogy Gálffi László egyáltalán nem kelti egy beteg ember benyomását.


Mohácsi János: Míg a Stenczer egy halálos beteg benyomását kelti.


Lévai Balázs: Nem is hipochondert játszik.


Szűcs Katalin: Esendőség nincs benne, erre gondoltam, nem a betegségre.

 

kepzelt3

 

Lévai Balázs: Szerintem az borzasztóan fontos, hogy akkor az általa megformált figurának a drámaisága az hogy jelenik meg, az a helyzet elhihető-e hogy az örökségért megindul a harc, az egész küzdelem. Ti milyennek láttátok Gálffi alakját?


Háy János: Nem megcáfolva, amit a Kati mondott, én szerettem ezeket a színészi alakításokat. Volt egy rendezői szándék, amelyben az volt, hogy ez az anyag kevésbé reflektívebb, hasonlóságra törekvő legyen. A színészek ezt játszották, szerintem nagyon-nagyon jó szinten. Nem akarom más Képzelt beteggel összehasonlítani, utoljára Reviczky Gábort láttam Argan figurájaként, az rettenetes volt. Én hiteles és szerethető alakításokat láttam, és tényleg ez egy kérdés, és ne haragudj János, erre lehetne válaszolni, és nem akarok abba a zsákutcába menni, amit nekem szoktak kritikaként írni, hogy az előző könyvemnél még tudtam írni, most már nem. Te érzed-e azt a változást, amit Kati mond, akartál-e magad számára egy változást, hogy megint úgy nyúlhass egy anyaghoz, hogy az kihívás legyen neked megcsinálni?


Szűcs Kati: A színészek hitelességét nem kérdőjeleztem meg.


Mohácsi János: Most már csak ne mentegetőzzél. Mindenki pontosan tudja, hogy mit kérdőjeleztél meg. Az a helyzet, hogy szembe köptem volna az Örkény társulatát, ha nem egy másik Képzelt beteget csinálok. Azt nem lehet, hogy amit csinálunk egy Molière-rel, azt nem csinálhatjuk meg egy Mohácsi szöveggel. Azt a szöveget ugyanúgy el kell dobni és újra kell építeni velük együtt. Nem véletlen az, hogy Laci sokat változtatott a szövegén, hogy kirántottunk belőle elég tekintélyes mennyiséget. Nem csak a Mácsainak az aggódása volt a szempont, hanem az, hogy egy része nem működött a dolognak. Az, hogy a szövegek meg a poénok általatok trashnek nevezett cuccok, azt tudnám nevezni másképp is, bőven vannak kabaréból való technikák benne. Igazából az azért van, hogy csak eljussunk valahogy a végéig. Ha az elejétől kezdve ezzel a halál úthengerrel mennénk végig a nézők lábán, akkor nem nagyon tudnának bent maradni a végén. Vagy már nem tudnák nekik mit mondani. De ez nem annyira fontos. A fontos az, hogy igen, az volt a szándék, hogy ez másik nyelven szólaljon meg, az meg hogy mi sikerült mi nem… Ha én annyira tudatos tudnék lenni, hogy itt most arrafelé hangolom a színészeket, hogy ez az előadás ne sikerüljön annyira, mint a pécsi, akkor a világ rendezője lennék.


Lévai Balázs: Hogy alakultak át ezek a viszonyok a húzások miatt? Borzasztóan érdekes az a viszony rendszer, ami megjelenik ebben a drámában, a különböző testvérpárok, hogy Bíró Kriszta játssza a húgot, Trokán Nóra a nővért, ugyanígy Gyabronka József játssza Vajda Milán fiát, csomó ilyen játék van benne. A másik ezek a különböző párosok, akár a Für Anikó-Gálffi László, a fiatal szerelmesek, és az előadás második fele elkezd szólni a Znamenák-Szandtner Anna párosról, oda tevődik át a hangsúly. Ti ezt hogy láttátok ezeket a darabon belüli szereplő viszonyokat?


Háy János: Amire eleve utalsz, a párosokba bele volt egy abszurditás víve. Rögtön abszurdként voltak felrakva. Marha érdekes kérdés, ezen gondolkodtam, amikor apa-fia, stb, ezeket a relációkat láttam, hogy mikor fordul át bennem az, hogy elhiszem. Egy idő után elfordult, és nem kérdőjeleztem meg, hogy Gyabi a fiú. Érdekes dolog, hogy mikor tud egy színház úgy hiteles lenni, hogy egyszerűen elhiggyem azt, amit mond nekem. És nem azért hiszem el, mert folyamatosan rágja a fülem, hanem azért, mert van hitelesség a dolog mögött. És az elején vicces volt, és azt mondom, ez jól húzza be az embert ebbe a játékba. Van ebben a darabban egy olyan fajta dolog, hogy na gyere kisöreg, nem tudod mi felé viszünk, de viszünk. És te belépsz, jaj, mert ezt is vicces, meg az is vicces, és a végén ott van, hogy van egy lista, és én hol vagyok ezen a listán. Ez a játék megy végig, és ha a végén ez marha nagyot üt, akkor van az, hogy az egész darab megtörtént benned. Úgyhogy én ezeket szerettem, és az is tetszett nekem, hogy nagyon ki volt hangsúlyozva ez a párkapcsolati viszony, nagyon szép szerelmi pillanatok voltak, főleg a második részben. Én is azt hiszem, hogy az első részben ezek a ki-hovák, minden érdekviszonynak tűnt, nem éreztem benne semmi érzelmi tónust, de a másodikban hirtelen megjelentek az érzelmi tónusok.


Lévai Balázs: Az elején kérdezted a Krisztától ezt az átöltözést.


Háy János: A Forgách kérdezte, hogy minek veszi fel a ruhát. Ez egy jelzés. Nem tudom mi a Forgách problémája vele. Sajnos elment, így nem tudjuk megkérdezni.


Lévai Balázs: Mi van emögött? Valóban elviszed a szemet, vannak pillanatok, amikor nem lehet mást nézni, gondolom hálistennek.


Bíró Kriszta: Nem tudom, nekem ez azt jelenti, hogy van egy ember, aki él egy családban, ahol annyira nem figyelnek rá, hogy történetesen felvesz egy abszolút nem oda illő öltözéket magára, és a kutya nem veszi észre, amíg kiderül, hogy ez a ruha honnan való.


Háy János: Az a buli Kriszta, hogy én sem vettem észre, amíg nem beszéltek róla én sem vettem észre.


Bíró Kriszta: Mert körülbelül ennyire van figyelve erre az emberre.


Mohácsi János: Bocsánat, de kénytelen vagyok elmondani. A legkisebb fiam, amikor egy éves volt, akkor ki tudja miért felvette azt a szokást, hogy mindig más tárggyal aludt. Ezek a szerelmek napokig tartottak. Volt, amikor egy zöldhagymával vonult, aztán napokig a lábosokat részesítette előnyben, és szégyen szemre volt, amikor egy fedővel vonult ágyba. Ezt a gesztust szerettem volna a Krisztában, hogy hogy viszonyul a férfiruhákhoz, nyilván jelent többet is, de igazából innen csírázott a gondolat.


Lévai Balázs: Ezt nem tudtuk felfejteni.


Mohácsi János: Ezért osztottam meg ezt a kis ajándékot a POSzT-tal.


Szűcs Katalin: Még csak kiegészíteni szerettem volna, hogy talán jobban értsétek a gondjaim egy részét. Ez a fajta színészi önreflexivitás azért is probléma számomra, mert ezek a szövegek, ha nagyon komolyan mondják őket, mérhetetlen butaságról és éppen az önreflexió hiányáról árulkodnának. És attól, hogy folyamatosan reflektíven hangzanak el, ettől ez a hatása számomra kioltódik. Amitől szerintem talán működőbbnek éreznék azok is ezeket a poénokat, akik itt most kifogásolják, -mert nem tud olyan erővel működni a reflexivitás, nem tudja azt a többletet adni,- hogy ezek iszonyatosan buta emberek, akik semmit nem vesznek észre maguk körül, magukat se látják és a másikat se látják. Ez egy önreflexív embertől nem hihető, hogy ő ilyen buta, ettől nem működik.


Mohácsi János: Egész eddig azt hittem, hogy értem, amit mondasz önreflexió alatt, mi az, amit te színészi önreflexivitásnak nevezel. Nem akarok neveket mondani, de kénytelen vagyok. A Polgár Csabi kicikizi a saját alakítását? Ezt most utasítom vissza úgy, ahogy elhangzott. Azt szoktam kérni tőlük, hogy legyenek egyek azzal a dologgal, ami történik. Az, hogy a szövegük ennek ellent mond, az azért is van, mert bizony az én számból is kiestek otthon a saját háztartásomban olyan szövegek, amiktől a fejemet tudnám beleverni a falba. Amit nem szeretek a színházban az az egyik olyan dolog, amikor mi viccesen ki-ki kacsingatunk a saját szerepünkből, és ezt szerintem nem lehet a szemükre hányni a népeknek.


Szűcs Katalin: Nem kikacsintás, az egy rossz minőség. Önirónia.

 

kepzelt4

 

Lévai Balázs: Ha már itt tartunk, a kikacsintás nem inkább szerepen belül történik? Amikor a szerepen belül van a szerep, amikor a pásztorfiúcskát játssza az opera betétben. Akkor kikacsint, de ugye a dupla csavar mögül. Próbálok békéltető lenni.


Mohácsi János: Én nagyon szeretem a konfliktust, nehogy azt hidd, hogy összevesztem a Katival.


Balogh Róbert: Vissza szeretném még hozni a pécsi előadást kicsit. Nem tudom, hogy négyszer vagy ötször láttam, de a ritmusa még itt volt a fejemben. Tényleg nagyon nagy várakozással és boldogsággal készültem gyermeki egész lényemmel, és bevallom őszintén nagyon-nagyon sok idő eltelt, amíg egyáltalán nevetni tudtam. Érdekel az, hogy miért vette elő ezt az előadást? Én pécsi előadást nem tökéletesnek, de olyan 95%-ig tökéletesnek érzem, a pécsi színházban a színészekből társulatot csinált. Amiket itt emlegetnek, egyetlen egy ilyen új megoldás született, ez a felajánlás, ami komolyabb színház eredmény volt. Az hogy lepkék vannak, nem hal… Nagyobb színházi megoldást nem láttam, mint ha ez egy esztétizáló előadás lenne. Mi volt a belső indok, hogy ezt a szöveget újra elővette?


Bíró Kriszta: Milyen felajánlás?


Balogh Róbert: Hogy az öccsét vigye el.


Bíró Kriszta: Az a Vajda Milán, aki odalöki a fiát a halálnak, hogy inkább őt vigye el.


Balogh Róbert: Akkor elnézést kérek. Az a fontos, hogy az előadás fontosabb eredményei, mivel nagyon erőteljes rendezőről van szó, számomra megismétlődtek, alig volt újdonság, tehát mi volt a belső ok, hogy ezt elővették?

 

Mohácsi János: Egyrészt az, hogy ilyen szánalmas az eredmény részben azért van, mert nem tudtam átlépni a saját árnyékomon. Ez az egyik helyzet. A másik, hogy vannak bizonyos szövegeket, amik itt Pécsen lementek, sokat fogok mondani, 32-szer. És azt gondolom erről, hogy sokkal többet melóztunk rajta, sokkal többet nyitottuk fel a vénánkat az Isó-val annál, (illetve itt ez sokkal több részt az ő melója, mint az lenni szokott), sokkal többet melóztunk, sem mint hogy veszni hagyjam ezt az előadást. A másik oka pedig, hogy sokat beszéltünk a Palival arról, hogy mi lenne jó a társulatnak,és így merült fel ez a dolog. De még most sem bánom egyébként.

 

Lévai Balázs: Azt akartam felvetni, hogy néhány nappal ezelőtt láttunk egy marosvásárhelyi Alkésztisz előadást, amiben szintén megjelent a halál. Sebestyén Aba formálta meg, és valóban a véletlen-e, vagy valamiféle alkotói közhangulat az, hogy a Csabához hasonlóan az Aba is egy nagyon elegáns figurát hozott. Sőt, az Aba igazán elegáns, disztingvált és visszafogott halál volt, a Csabánál ez némi demenciával párosult. El tudtok-e képzelni egyáltalán másik drámában vagy ugyanezekben egy másfajta halál megformálást?


Háy János: Bármilyen halál megformálást el tudok képzelni. Kétszer volt halál élményem, de egyszer sem vizualizálódott a halál, de el tudom fogadni, hogy van ilyen lehetőség is. A Csaba és szerintem egyáltalán a halállal való dialógusok nagyon erősek. És az, ami ott kavarodik a végén, amire ti is utaltatok, hogy vidd el őt, inkább őt, nem, én felajánlom magamat helyette, ezek nekem nagyon hiteles és emberi gesztusok voltak. Ott hirtelenjében nagyon befeszült az előadás. De most hogy lehet ezt megcsinálni? A halál milyen legyen? Züllött alak? Milyen a halál? Van a halálnak fia? Szerintem ez jó választás, ezen elpoénkodni. Nyilván van egy metaforikus képünk, egyfajta idol, amit elképzelünk kaszával. Ezen végig ironizál az előadás, és megteremti, hogy miért nem olyan a halál, amilyennek elképzelték a középkori haláltánc festők, miért nem csontváz alakjába jött és miért nem kaszával. Bármilyen formája lehet, a lényeg az, hogy az a dialógus, ami a halállal kapcsolatban elhangzik, az nem egy valós dialógus, hanem egy belső monológnak egy dialogizált változata, ez a lényege. A halállal folyamatos dialógusba vagyunk, de belül, ez zajlik, ezt egyszerűen fogták, kiemelték a belső dialógust és megjelenítették. Én is ott vagyok, mert az én dialógusom is ki van emelve, ez az alfája és omegája az előadásnak, erre épül gyakorlatilag.


Lévai Balázs: A főszereplő jelezte, hogy legyen vége. Laci még egy kérdést, jó? Én egy ilyen lelkiismeretes, becsületes néző vagyok, aki meg akar felelni a feladatnak, és az első perctől kezdve gondolkodtam ezen a lepke történeten, a lepke motívumon, aztán valahogy a felénél el is felejtem, de tudom, hogy a végén jönni fog, mert erőteljesen le van jelezve. Számodra az idealizált néző mit kezd ezzel a lepke motívummal?


Mohácsi János: Szereti őt és gondolkodik rajta.


Háy János: Én egy picit úgy látom a végét, most a tartalmi részeket leveszem, hogy többször van vége ennek az előadásnak, és olyan volt, mintha a különböző befejezési változatok lennének összegyűjtve, és az a lepke motívumos volt számomra Broadway verzió, a musicales befejezés. De tényleg olyan érzésem volt, lehet hülyeséget mondok, mintha lenne egyfajta ilyen típusa a dolognak, hogy hogy lehet lezárni, és mintha csináltál volna egy regisztert, hogy így, és így, és így lehet lezárni. Hál isten minden mögé került tartalom, tehát valami mindig bővült benne egy picit. Ez így volt?


Mohácsi János: Igazából nem, de fel lehet mészárolni így is. Ez kivételesen olyan, aminek nagyon pontosan láttuk a végét valaha, és eléggé nyíl egyenesen tart a legvége felé. Az volt meg korábban is, és szerintem amire azt mondod, hogy több vége van, ott ha belegondolsz,ha jobban megrágod pontosan tudod, hogy ott még nincs vége a történetnek. Borzalmasan igyekeztem azon, hogy ne is keltsem a nézőben azt az érzést, hogy vége az előadásnak. Olyat már csináltam, amikor az volt a szándék, hogy úgy éljük meg, hogy ennek itt most vége van, és még sincs vége. De itt nem éltem ezzel a szenzációs rendezői fogással, hanem a végéig szerettem volna elmesélni a sztorit.


Lévai Balázs: Köszönjük szépen, hogy eljöttetek és beszélgethettünk erről az előadásról, köszönjük a figyelmet, és holnap folytatjuk.

 

Forrás: POSzT

Fotók: Simara László

 

süti beállítások módosítása