"Nem kell félni a konfrontációktól" - Villáminterjú Máté Gáborral

Az Ördögkatlan díszvendége idén a Katona József Színház, amely először szerepel az összművészeti fesztiválon. Ennek kapcsán válaszolt Máté Gábor.

A nagyharsányi tornaterembe és a palkonyai faluházba öt előadást hoz a társulat (A mi osztályunk, Vörös, Szókratész védőbeszéde, Pianínó, Mennyekbe vágtató prolibusz).

 

Zágoni Nóra: Az Ön igazgatása alatt nagy változások indultak el és történtek meg a Katona József Színházban. Van-e, ami kicsit más irányt vett, mint szerette volna?

 

Máté Gábor: Amit szerettem volna, az nagyjából megvalósult. Persze a színház minőségét, azt, hogy hol tart valójában a színház, mindig az aznapi előadás, vagy az éppen bemutatott darab határozza meg, tehát ez soha nem egy befejezett ügy. Ugyanakkor azt gondolom, egy ilyen színház, mint a Katona, megengedheti magának, hogy egy-egy dolog ne sikerüljön, ez az újat-keresésben, kísérletezésben mindig benne van; de minőségi változások remélem, még lesznek.

 

ZN: Ritka, hogy manapság valaki tovább szeretné emelni a minőséget.

 

MG: Egyrészt igen, ez így van, ugyanakkor a közönségünk száma nemhogy csökkent volna, hanem növekedett. Tehát ha a néző bonyolultabb előadásokat kap, amelyek az életét, a problémákat élesebben fogalmazzák meg, akkor egyáltalán nem utasítja el. Sőt, kifejezetten az a tapasztalatom, hogy az emberek nagyon áhítják az új dolgokat, a mai világnak valamilyen megfogalmazását – de természetesen könnyebb út úgy teltházat csinálni és jegyárat emelni, hogyha zenés komédiákat játszik egy színház.

 

mategabor

fotó: Magyar Hírlap

 

ZN: A Katona, idén először, részt vesz az Ördögkatlan fesztiválon is. Ez újdonság mindkét oldalnak, hiszen az elmúlt hét évben az Ördögkatlan színházi programjában főként független társulatok szerepeltek, és Önök sem voltak még ilyen jellegű, „mezítlábas” fesztiválon.

 

MG: Nagyon örültünk Bérczes László és Kiss Mónika (az Ördögkatlan ötletgazdái – a szerk.) megkeresésének, megtisztelő, különösen, hogy a Katona tulajdonképpen díszvendége a fesztiválnak. Praktikus szempontokat persze végig kellett gondolni, hogy a társulat színészeivel ez mikor tehető meg, hiszen a nyári szabadságukból rabolunk el időt, de a színház részéről egy pillanatig nem volt kérdés, hogy elfogadjuk a meghívást.

 

ZN: Jövőre jöhet a Sziget…?

 

MG: Azt hiszem, a Szigeten nem lehet rendesen színházat csinálni... /mosoly/

 

ZN: Szerepelni fog a fesztiválon a Szabadkai Népszínházzal koprodukcióban készült, a ’40-es évek szerb-magyar konfliktusairól szóló Vörös című előadás is, amit először Szabadkán mutattak be. Volt különbség a kinti és az itthoni fogadtatás között?

 

MG: A szabadkai közönségen nagyon érezhető volt, hogy tudják, miről van szó, sőt; bár az áldozatok neveinek többségét kicseréltük, de egy-kettő stimmel – pontosan lehetett látni, hogy valaki valakit ismert azok közül, akiknek a neve ott elhangzik. Ez egy nagyon nagy különbség. Budapesten a színházi előadást nézik. De itt is megrendülnek, hiszen ez is egy lehazudott része a történelmünknek; a régi Jugoszláviával való „testvéri viszony” miatt ezt soha nem hánytorgatták föl a szerbeknek, miközben a Hideg napok, újvidéki vérengzés nyilvános mea culpázásba mentek át. Itt olyan fokú aránytalanság volt, ami szintén a történelem letagadásából, nem-feldolgozásából ered. Összeérnek a dolgok, hogy ki miről nem beszél. Nem szabad összehasonlítani a második világháború áldozatait, vagy a kommunizmus áldozatait a holokauszt áldozataival –, mert akkor elkezdődik a méricskélés; kétségtelen, mind a három iszonyatos trauma azoknak, akik megszenvedték, és így az egész emberiség számára; ezek olyan bűnök, amelyeknek a feldolgozása meg kell, hogy történjen.

 

ZN: A téma fokozott érzékenységét hogyan kezelték a közös munkában?

 

MG: Nem lehetett súrlódásmentesen, de nem is akartam. A színházban nem kell félni a konfrontációktól. Ennek az előadásnak az esetében pedig a konfliktus, a fokozott érzékenység evidencia, de éppen azért, mert evidencia, ez elől a kérdés elől az ott levők nem bújhatnak el. Az a jó, ha a színészek egy olyan határon mozoghatnak, ahol egyre kockázatosabb a munkájuk. Azok az izgalmas színházi előadások. Lehet, hogy csak azért, mert az ember úgy érzi, hogy a színészek többet mutatnak magukból, olyasmit árulnak el az ember-voltukról, amit addig nem. Ha a történetek úgy épülnek a néző tudatába, hogy azt érzi, ez az ő élete, ez vele is történik vagy történhetne. Ebben az esetben ez csak egy erősebb, vagy demonstratívabb gesztus, hiszen nem egy fikció. Eleve úgy gondoltam, hogy ha már csinálunk valamit, az ne általános, bármikor-bárhol elővehető anyag legyen; itt, Budapesten, ezt a Vörös-előadást meg sem tudtam volna csinálni. Ehhez kellett Brestyánszky Boros Rozi, mint dramaturg, aki ugyan a témának nem volt ismerője, de egy ilyen anyag összerakásakor ő jobban érezheti a felelősséget Szabadkán, mint mi Magyarországról. Ez itthon nem jött volna létre, sőt, eszembe sem jutott volna.

 

Kérdezett: Zágoni Nóra

 

 

süti beállítások módosítása