Kik azok a "fizikaisok"? - Interjú Kiss Anikóval

„Az akadályok néha lehetőségekké válnak” - mondja Kiss Anikó, az első színházrendező - fizikai színházi koreográfus szak idén végzett hallgatója. Sorozatunk, amelyben az osztály tagjait mutatjuk be, folytatódik.

Honnan származol, és mivel foglalkoztál az SZFE előtt?

 

A vajdasági Magyarkanizsán születtem. Szabadkára jártam gimnáziumba, egyetemre pedig Újvidékre. A gimnázium után nem igazán tudtam eldönteni, hogy mit tanuljak. Gyorsan beiratkoztam az Újvidéki Egyetem Jogi Karára, amelyet végül abszolvensként hagytam ott. Az egyetem alatt szinte minden szabadidőmet a néptáncra fordítottam, elvégeztem egy néptánc-pedagógusképzést, és tanítással is foglalkoztam. Habár nem éreztem igazai szakmai elhivatottságot a jogtudományok iránt, mégis sokszor hasznát vettem az egyetemen szerzett tudásnak - például pályázatírás és szerződéskötések alkalmával, illetve ott tanultam meg szerbül, ami szintén jól jön, amikor otthon, Szerbiában dolgozom.

 

kiss aniko

Fotó: Vadócz Péter 

 

Hogyan kerültél kapcsolatba a tánccal?

 

Teljesen véletlenül. Altalános iskolás koromban Tóth Ági néni indította el Kanizsán a tánctanítást még ’96-ban. Mikor találkoztunk, akkor fogalmam sem volt, hogy mi ez, csak lenyűgözött a tanárnő személyisége, és gondoltam, hogy én is jól fogom magam érezni, ha azt csinálom, amit ő. Mint másokat a sport, úgy engem a tánc nevelt rá sok mindenre – például a fegyelemre és a csapatmunkára. A jogi képzésem vége felé kezdett el komolyabban érdekelni a kortárs tánc és a mozgásszínház. Ehhez hozzátartozik, hogy Nagy József táncos, koreográfus előadásait láthattam a magyarkanizsai Nagy József Regionális Kreatív Műhelyben, illetve a karzatról beleshettem a próbafolyamatokba is. Rám nagyon hatott a mozgásszínház, a prózai viszont kevésbé. Később értettem meg, hogy Nagy József előadásaiban a képi gondolkodás fogott meg, ami enged asszociálni, és nem köt hozzá egy konkrét történethez. Aztán workshopokra jártam, és szerettem volna rendszeresen tanulni kortárstáncokat, de arra otthon nem volt lehetőség. Szerbiában csak most kezdődik egyáltalán a tánctanítás a felsőoktatásban – egy magánegyetem indít BA-szintű képzést Belgrádban. Az egyik workshopon beszélgettem Margarétával (Táborosi Margaréta, végzett fizikai színházi rendező-koreográfus - a szerk.), aki mesélt arról, hogy indul ez a szak a Budapesten. Én azért jelentkeztem, hogy táguljon a látóköröm, és tanuljak.

 

Hogy emlékszel a felvételire?

 

Jöttem és megpróbáltam, nem számítottam semmire, éppen ezért az elején volt bennem egy kis lazaság, ami a harmadrostára teljesen eltűnt, hiszen nőtt a tét. Az elején nem tudtam, hogy ez ennyire vérre megy, és hogy rengetegen próbálnak bejutni az SZFE-re. Örültem, amikor felvettek, és csak később tudatosult bennem, hogy hol vagyok és mik a lehetőségeim.

 

 

Milyennek látod Budapestet?

 

Amikor a második egyetem elkezdése mellett döntöttem, tudtam, hogy nagyon szerényen kell majd élnem, és kollégiumban kell laknom. Nem volt éppen könnyű, mert huszonhárom évesen, egy befejezetlen egyetem után legszívesebben egyedül gondolkodtam volna egy szobában. Már az elejétől kezdve rettenetesen zavart, hogy a Blahán lakom, és mindenki tud rólam mindent a kollégiumban. Nem ismertem még annyira a várost, hogy tudjam, hova kell mennem kikapcsolódni, meg igyekeztem a tempót is tartani. Ezért az első három év most úgy tűnik, mintha csak egyetlen nagyon hosszú nap lett volna. Pestet pedig emiatt nem nagyon szerettem: túlságosan szorítottak a feltételek. Aztán elmentem Erasmus ösztöndíjjal külföldre, s amikor visszajöttem, kiköltöztem az egyetemi kollégiumból, át Óbudára. Ezzel természetesen nem oldottam meg minden problémát, de így legalább egy órányi távolságra laktam, és különvált az életem az iskolától. Azóta megszeterettem Budapestet, felfedeztem azokat a helyeket, ahol jól érzem magam.

 

Ha most találkoznál az öt évvel ezelőtti önmagaddal, akkor mit mondanál neki?

 

Az első három évben sok energiám ráment arra, hogy nem találtam a helyemet. Az otthoni szálak egyre lazultak, Budapesten pedig még nem sikerült megvetnem a lábamat. Erre a problémára egészen váratlanul hozott megoldást az az esemény, hogy elmentem Németországba. Sikerült kívülről látnom a helyzetemet, és rájöttem, hogy tulajdonképpen már mindegy, hol vagyok, milyen országban, milyen környezetben, saját magammal kell rendben lennem ahhoz, hogy működni tudjak. Így utólag ez olyan egyszerűnek tűnik, de nekem nem volt az, és ha találkoznék akkori önmagammal, akkor megnyugtatnám, hogy van remény, és

lesz ez jobb is!

 

A másik dolog, hogy szerintem itt kétféle diák van: az egyik, aki azt érzi, hogy pont jókor és pont jó helyen van; és a másik, akinek az egyetem elengedhetelenül szükséges, hogy végigjárja az útját, de nem biztos, hogy épp ez alatt az öt év alatt sikerül kibontakoznia – én inkább az utóbbiak közé sorolom magam. De ezek az akadályok néha lehetőséggé válnak. 

 

Adtak szabad teret a hozzád hasonló, „bizonytalanabbaknak” is a kibontakozásra?

 

Aki úgy gondolta, hogy az iskolai követelményeken túlmenően szeretne dolgozni, természetesen megtehette - kísérletezhetett, vagy pedig módszeresen, a saját kialakult stílusában dolgozhatott.

 

kiss aniko2

Fotó: Vadócz Péter 

 

Milyen kurzus, projekt volt számodra meghatározó?

 

Ilyen például Widder Kristóf Ifjúliszt című koreográfiája, amely eredetileg Horkay Barnabás szólója volt. Jelenleg négyen játszunk benne az osztályból, és idén a Spoleto Festival Del Due Mondi diákszekciójának különdíjasa lett az előadás. Másodévben Janisch Attila óráján kockáról-kockára elemeztük Hitchcock Pszichó c. filmjét. Janisch kurzusa után valahogy másképp kezdtem gondolkodni a filmekről. Rájöttem, hogy

a képekben való fogalmazás nagyon fontos számomra. Szintén nagyon meghatárózó élmény volt, amikor az Erasmus ösztöndíj alatt Yumiko Yoshiokával (butoh-táncos, koreográfus - a szerk.) dolgozhattam. A butoh (japán kortárstánc - a szerk.) groteszk világa sokak számára túlzás, nehezen befogadható, nekem éppen ez a szélsőségesség tetszett meg benne. Tavaly kapcsolatba kerültem a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházzal, Táborosi Margaréta rendezésében Az ember komédiája c. előadásban játszom. Tulajdonképpen ez volt az első igazi, egyetemen kívüli munkám.

 

Melyik filmes alkotó inspirál?

 

David Lynch és Andrej Tarkovszkij filmjeit nagyon szeretem, az utóbbi időben pedig Rainer Werner Fassbinder filmjeivel foglalakoztam, az ő munkásságából írtam a szakdolgozatomat. Azt vizsgáltam, hogy a korai éveiben szerzett színházi tapasztalatok és eszközök hogyan jelennek meg később a filmjeiben, illetve hogy a különböző műfajok alkalmazása hogyan vezette Fassbindert saját stílusjegyének kikalakulásához. A mi szakunk is ilyesmiről szól: különböző műfajok találkozásáról.

 

A Zárlat c. előadásban, Táborosi Margaréta etűdjében – amit ketten táncoltatok – határozottan tematizálódott a kétlakiság, és egyfajta idegenségérzet. Erről mesélnél valamit?

 

Terék Anna Duna utca c. kötetéből válogatott verseket dolgoztuk fel. Egyébként Anna is Pesten járt egyetemre. Anna szerint akkor lehet egy problémát művészi módon megfogalmazni, ha már teljes mértékben feldolgoztad, és kívülről tudsz rálátni. Amikor a Külföld c. versét megírta, ő már ott tartott ebben a témában. Azóta Margarétával mi is eljutottunk ehhez a felismeréshez, de még szükséges volt lezárásképpen elővenni, nem beszélve arról, hogy az idegenségérzet és az elvágyódás egyre általánosabb jelenség, és nem csak ránk, kétlakiakra vonatkozik. Egyébként a névjegyfilmemben, másodévben szintén a Külföld c. versből idéztem. Valamikor mindkettőnknek, illetve mindhármunknak fontos volt ez a téma.

 

Az interjút Gábor Sára készítette.

U.sz.: Színház.hu

Videó, fotók: Vadócz Péter

 

süti beállítások módosítása