"Soha nem érzem, hogy itt a plafon" - Interjú Bánsági Ildikóval

"Mindig büszke voltam, ha valami újra hívtak. Soha nem érzem, hogy itt a plafon, hanem inkább azt, hogy szeretnék minél több mindent kipróbálni" – mondja Bánsági Ildikó. A színésznő valaha orvos szeretetett volna lenni, míg egy este villámcsapásszerűen bele nem hasított a felismerés, hogy inkább a színpadot választja. V. Nagy Viktória interjúja.

Az interjú eredetileg a Nemzeti Magazinban jelent meg.

Bár kacérkodott az orvosi pályával, végül színész lett. Miért? Versmondó alkat volt?

– Jaj, dehogy! Verset a mai napig nem merek mondani, ellenben ötödikes koromtól színjátszó szakkörös voltam. De a színészet nem tartozott a jövőképemhez, egyszerűen csak tetszett, az volt az álmom, hogy szív- vagy agysebész leszek. Csakhogy nem tanultam jól. Úgy gondoltam, ettől még lehetnék laboráns, dolgozhatnék szülészeten… Aztán, a felvételi kérelmek beadása előtti este belém hasított, hogy színésznő szeretnék lenni! Másnap közöltem anyámmal is, aki beleegyezett.

Meglehetősen hihetetlenül hangzik.

– Később tudtam meg, hogy valaha ő is színésznő szeretett volna lenni. Hársing Lajos meghallgatott a felvételi előtt, és azt mondta: maga nagyon tehetséges, de úgysem fogják felvenni, mert hülye! Nem tudom, mit értett ezen, ha csak azt nem, hogy verseket mondtam neki: felnéztem az égre és ordítva szavaltam. Persze, nem vettek fel. Aztán jelentkeztem a Nemzeti Stúdiójába, ahová szintén nem vettek fel, ám egy ügyelő szólt Major Tamáséknak, hogy bár nem tudja, tehetséges vagyok-e, de miután kisplasztikával foglalkozik, úgy látja, színpadra termettem. A Stúdióban nem éreztem jól magam, mert nem tudtam verset szavalni, de közben otthon, a cserépkályha tövében, monológokat gyakoroltam: Júliát, Az üvegcipő Irmáját, Andromachét… Amikor bejelentettem, hogy otthagyom a Stúdiót, Bodnár Sándor azt mondta: rendben, de szeretne négyszemközt meghallgatni. Este visszamentem, a házi színpadon elmondtam neki a Júlia-monológot, és ő azt kérdezte: Ildikó, maga eddig ilyet miért nem csinált? Mert nem kérték – feleltem. Na, attól fogva az egyik kedvence lettem.

Ennek ellenére másodszorra se vették fel a Színművészeti Főiskolára.

– Harmadszor viszont, mielőtt bementem a harmadik rostára, hihetetlen nyugalom szállt meg, arra gondoltam: bent ülnek a nagy igazgatók, mind engem néznek majd. Magabiztosság öntött el, úgyhogy amikor azt kérték, hogy szavaljam el ezt és ezt a verset, egyszerűen azt mondtam: nem szeretném. Erre megélénkültek. Mondtak még néhány címet, és mindre azt feleltem: nem szeretném. Aztán elmondtam néhány monológot, sőt, énekeltem is…

Ha akkor sem sikerül, nekifutott volna újra?

– Már tárgyaltam egy vidéki színházzal, hogy elszerződök szubrettnek, még szépségpöttyöt is rajzoltam magamnak, hogy tényleg szubrettes legyek. De felvettek! Nagyon boldog voltam, ma is megvan a kis naplóm, benne nagy betűkkel, hogy FH.

A Színművészetiről milyen emlékeket őriz?

– Eufóriában éltem, igyekeztem mindent úgy csinálni, ahogy kérték, de hiányzott, hogy a sajátom, a személyiségem része legyen ez az egész. Aztán az egyik félévben Szinetár Miklós tartott órákat, és akkor átszakadt a gát, szárnyalni kezdtem. Nem is skatulyáztak be egyetlen műfajba se. Pedig Simon Zsuzsa mindenkinek megmondta, hogy milyen típus, ám amikor megkérdeztem, hogy én mi vagyok, azt felelte: te mindent fogsz játszani. Igaza lett! A groteszktől a tragédiáig mindent csinálhattam, filmen és színpadon is. És közben mindig azt kértem a Jóistentől, hogy adja meg azt a kicsike pluszt, amitől az adott színpadi vagy filmes jelenet valóban olyan lesz, amilyennek lennie kell. Hogy kiszakadjon belőlem. Nem tudhatjuk, hogy meglesz-e ez a kegyelmi pillanat. Jó esetben igen, és akkor az ember reggelig ül otthon, megiszik egy-két sört, és azt hajtogatja, hogy Istenem, megcsináltam, köszönöm. A színházban több idő van rá, mint egy forgatáson, hogy a próbák alatt megszülethessen valami. És azok a legszebb pillanatok, amikor megérzem, hogy rátaláltam egy útra, amin el lehet indulni.

Azért a rendező partner ebben, nem?

– Jó esetben igen, de a személyesség megtalálása a legfontosabb. A szerepet át kell csöpögtetni a lelkemen. Ha nem érzem helyénvalónak a rendezői instrukciót, akkor is fontos, hogy megtaláljam benne, ami tovább vihet. Az egyetlen, ami nem segít, a görcs. De az jön, főleg, ha nem érzem magam biztonságban.

Mitől nyugszik meg?

–  A gyakorlástól, a partnerek segítségétől, a közönségtől. Azzal szoktam bíztatni magam, hogy az emberek azért jönnek el a színházba, mert szeretnek, mert látni akarnak.

Rengeteg színházban megfordult. Fontos, hogy társulathoz tartozzon, de ugyanilyen fontosnak tűnik a váltás is. Mitől függ, hogy mikor?

– Amikor érzem, hogy elég. A József Attila Színházba azért szerződtem, mert vonzottak a zenés darabok, megtanultam szaxofonozni, okarinázni, többféle hangszeren játszani. Akkoriban Kaposvár is vonzott, vonattal, majd Trabanttal jártam a premierekre, a kelléktárban pedig zokogtam, hogy szeretnék oda tartozni. És amikor esetleg mehettem volna, Várkonyi Zoltán – aki addig Julikának, Katikának, Évikének szólított – egy Szent Johanna előadáson rám köszönt, hogy jó estét Ildikó, a szünetben pedig megkérdezte: miért nem vagyok a Vígszínház tagja. Mondtam, hogy azért, mert nem hívtak, és most épp Kaposvárra készülök, mire ő: ha meggondolná magát, szeretettel látom. A Vígszínháznál – ami különben a lelkem színháza volt és az is marad – tíz év után úgy éreztem, hogy jó lenne újítani. Váratlanul visszamentem a József Attilába, ahonnan három év múlva újra eljöttem, mert nem tetszett, hogy nem volt kellő a tisztelet a színpadon. Szeretem komolyan venni a munkát, és kezdtem úgy érezni, hogy szétesik a szakma. Szabadúszó lettem, majd jött a Művész Színház, a Kelemen László Színkör, az Új Színház. De közben szétesett az életem, elváltam, és újra kellett fogalmaznom magamat. Mindent elveszítettem, amiben addig kellemesen lubickoltam, és én is elvesztem. Az „Ildikó” egyszer csak nem volt sehol.

Hogyan tudta újrafogalmazni magát?

– Túl voltam a váláson, vettem egy kis pomázi házat, ott volt a két gyerekem, és elmentem Zalaegerszegre dolgozni, mert Bereményi Géza hívott Az ajtóba. A próbák elején nagyon nem ment a dolog, de egyszer csak kibukott belőlem egy csomó ötlet, és talpra álltam. Nagy siker volt az előadás, én pedig utazgatni kezdtem az országban, a társulatok között. Kerestem az újat, a szokatlant.

Nyugtalan alkat, ezzel együtt adódik a kérdés: a színészi karrier tervezhető?

– Én nem tudom megtervezni. Nagy szerencsének tartom például, hogy megcsinálhattam a Találkozást. Lehet, hogy nem volt a csúcsok csúcsa, de a pályám egyik kiemelkedő pontjának tartom. Ahogy Erzsébet királynőt is, amiért Londonig utaztam, hogy felkészülhessek rá.

Ezek a fontos pontok megegyeznek a kritikusok véleményével?

– Nem feltétlenül. Amíg a József Attilából el nem jöttem, ódákat zengtek rólam, a Vígszínházban pedig épp az volt az utolsó csepp, amikor valaki azt írta, hogy Bánsági volt már olyan meg amolyan, de ilyen semmilyen még soha. És tudtam, hogy igaza van. Jeleztem, hogy azt a szerepet nem nekem kellene eljátszani – 16 éves spanyol szűzlányt 38 évesen –, de odaadták. Megcsináltam, aztán eljöttem. A tervezhetőséghez csak annyit, hogy azt gondoltam, hogy ha leforgatok egy olyan filmet, mint a Bizalom, vagy eljátszok egy olyan Makrancost, ami többek szerint „színháztörténeti” volt, akkor annak lesz következménye, folytatása. De nem lett. Van olyan pályatársam, akinél megvolt a folytonosság, nálam nem. Mindig hosszabb-rövidebb kerülőutakra kényszerültem.

Mások a fél életüket adnák, ha egy olyan filmben játszhatnának, mint a Bizalom.

– De ezt akkor nem fogtam fel. A Bizalom, a III. Richárd, a Szenvedély – örülök, hogy vannak nagy filmek, amiket nem lehet elvenni tőlem.

És olyan szerepek is, amiket inkább elfelejtene?

– Ó, persze! Közben mindig büszke voltam, ha valami újra hívtak. Soha nem érzem, hogy itt a plafon, hanem inkább azt, hogy szeretnék minél több mindent kipróbálni – még most is. Boldogan jöttem a Nemzeti Színházba is, pedig nem ültem lapáton az Újszínházban sem. Velem csak úgy történnek a dolgok, és ez így jó. Mindig azt kértem a Jóistentől, hogy tudjak nyitott lenni.

Az is nyitottság, hogy nem bújik el, szívesen nyilatkozik. Mégsem vált bulvárhőssé.

– Miért ne kérdezhessenek az emberek, ha az utcán járok, vagy ha kimegyek a piacra? Miért ne álljak szóba velük? Persze, volt, hogy visszaéltek vele, hogy mindenkinek a rendelkezésére állok, és volt törekvés arra, hogy bulvárhőssé tegyenek. De a magánéletemben való kutakodást, az olcsó szenzációhajhászást kikérem magamnak. A válásomról sokáig nem cikkeztek, aztán egyszer megláttam egy bulvárlap címlapján. A főszerkesztőtől emberként, nőként kértem számon, hogy hogy tehetett ilyet velem. Elnézést kért, de a tüske bennem maradt.

Rengeteg díjjal, elismeréssel jutalmazták. Fontosak ezek?

– Hogyne, hiszen ezek visszajelzések. Emlékszem, a Kossuth-díjnál nem hittem el, hogy igaz. És mekkora öröm volt a szüleimnek is, hogy ott lehettek velem a Parlamentben! Különösen jó, ha kollégáktól kapok elismerést, mert akkor érzem, hogy szeretnek, és jó helyen vagyok.

A színészet fény, csillogás, rajongás – kívülről legalábbis.

– Pedig a születés és a halál magánya is jelen van. Mert ha valami csoda megszületik egy előadáson, szárnyaim nőnek, repítenek. Aztán az előadás után beülök a kocsiba, ráborulok a volánra, és gyakran sírógörcsöt kapok. Egyrészt kiengedek, másrészt az is benne van, hogy egyedül élek. Persze, a gyerekeim ott vannak, de ők a saját életüket élik, így otthon csak a két kutyámnak és a cicámnak tudom elmondani a problémáimat.

Könnyű kilépni egy-egy szerepből?

– Változó. A Bodnárné után például mindig megkönnyebbülök, hogy túl vagyok rajta, igaz, előtte három napig arra készülök éjjel-nappal. Inkább előtte nehéz, utána leesik az a nagy kő a szívemről. De a KZ-oratóriumnál is be kell ugrani a mély vízbe. És utána olyan jó kijönni belőle.

Képes nemet mondani egy felkérésre?

– Sokáig nem mondtam nemet, ami baj volt. Pedig Fehér György figyelmeztetett, hogy ha nem figyelek, könnyen elmosolyogtatják a mosolyaimat, elsirattatják a könnyeimet, úgyhogy nem lehet mindent elvállalni. Én meg úgy gondoltam, hogy az igazgató, a rendező úgyis jobban tudja, hogy egy szerep nekem való-e vagy nem. Aztán rájöttem, hogy ez tévedés. Most már tudok szelektálni, csak azt meg nem feltétlenül fogadják el. Ráadásul, könnyen találnak mást a helyemre. Nem könnyű. Ha most lennék kezdő, hát, nem tudom…

Maradt még vágyott szerep?

– Azok már elmentek. Például Blanche A vágy villamosában. Vagy a Csehov-hősnők. Nem adták őket, kérni pedig soha nem kértem. Gondolom, vannak még nekem való szerepek, és megkeresnek velük. Régen lehetett tudni, hogy egy színésznő beérett egy-egy szerepkörre, most viszont már nem tudom, hol tartok, mert huszonévesen anyákat, harmincévesen dédnagyikat játszottam. Helen Mirrennek vagy Meryl Streepnek könnyebb, hiszen a rendezők ugyanúgy gondolnak rájuk most is, mint 30-40 évvel ezelőtt. Tudják, hogy akit az emberek megszerettek fiatalon, azt szeretni akarják 80 évesen is.

Ha meg kellene neveznie a legfontosabb embert a pályáján, ki lenne az?

– Horvai István. Érte a világ végére elmentem volna. Szerette volna a Vígben velem megcsinálni az összes Csehovot, de megszületett a fiam, aztán pedig ő beteg lett, és meghalt. Igaz, egyszer játszottam vele a Platonovot, méghozzá Jaltában. Életem egyik legnagyobb élménye volt, hogy ott lehettem Csehov nyaralójában, foghattam a ház kilincsét. Néha úgy érzem, még most is ott állok az ajtóban, és fogom azt a kilincset.

Szerző: V. Nagy Viktória

Bánsági Ildikó a Nemzeti Színház a 2014/2015-ös évadjában Bánsági Ildikó a Bolha a fülbe, a KZ-oratórium, az Operett, a Családi kérdés és A nagyúr című drámában lép színpadra. 

A vele készült interjú a Nemzeti Magazin nyári számában jelent meg.